2021. május 18. keddErik, Alexandra
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Life is life. Avagy az élet Pataréten

Sipos M. Zoltán 2008. szeptember 05. 09:53, utolsó frissítés: 2008. szeptember 04. 17:33

Hol és hogyan élnek azok az emberek, akik naponta mennek el mellettünk az utcán, s néha megszánjuk őket: nyomunk pár banit a markukba. #b#[fotóriport]#/b#



Kora hajnalban indulok útnak. Még nagyon friss a levegő a belvároshoz képest is. Felülök az első utamba kerülő autóbuszra, reménykedem, minél közelebb visz a célhoz: Pataréthez. Az Aurel Vlaicu utca végén bemondja a sofőr a végállomást, gyalog kell folytatnom az utat. Egy órai gyaloglás után felpiroslik a pataréti postaépület: ismerős, megboldogult diákkoromban édesanyám ide küldte a sült csirkét. Több mint egy órai utazás után megérkezek.

Olyan táj ez, hogy akaratlanul is megállok és mély levegőt veszek. Talán a kolozsvári lakosok, vagy a több évig itt élő egyetemisták közül


legtöbben nem is hallottak


a város eme eldugott részéről. Pedig itt is zajlik az élet, csak egy kicsit másként: az emberek lassan, ráérősen járnak-kelnek, gyerekek téblábolnak, kutyák, lovak és tehenek mindenhol. Reggel hét óra, de már két itteni kocsma nyitva áll, és ül is bennük egy-két koránkelő. Fényképezőgépem láttán az egyik pultosnő majdnem kidob, mondván, itt nincs semmi érdekes, menjek haza.

A Vadregényes Kolozsvár-sorozatunk korábbi anyagai:

>> Vasutasok Parkja: a lepukkantság bája >>

>> Lepusztult gyártelep a vonatablakból >>

Tovább indulok az utcán a szeméttelep irányába: többen szállingóznak lassan ugyanarra. Megszólítom őket, mosolyognak, bár a fényképezőgép láttán riadalom tükröződik az arcukon: megkérnek, tegyem el. Miután eleget teszek óhajuknak, elmondják, a pataréti lakosok közül sokan dolgoznak a szeméttelepen.











Látja ön is a helyzetet, ezt itt nem lehet életkörülménynek nevezni – mondja egy asszony. Sok gyerek van itt, aki iskolába jár, de a pénz szinte semmire sem elég. Amit a szeméttelepen végzett munkáért kapnak, épp csak a mindennapi túlélést teszi lehetővé. Látszólag azt is nehezen. Indulok a szeméttelepre, de a kapus már messziről kiabál, hogy semmiképp nem lehet bemenni, főleg fényképezőgéppel nem. Úgy látszik, hogy


a gép tabu itt.

De nem általános érvényű tabu. A gyerekek kimondottan örülnek neki, pózolnak a lencse előtt, hozzák a társaikat. Az egyik kislány vállalkozó szelleműnek bizonyul, felajánlja, hogy körbevezet a Cantonului utcai nyomortelepen. Cserébe párszor lefotózom.

A viskók elé érve a felnőttek csoportosan tódulnak az utcára, gyanakvóan méregetnek, szinte ellenségesen kérdik, ki vagyok. Csak egy pár fotót szeretnék készíteni, érdekel az, hogy hol élnek. Páran kategorikusan kijelentik, nem szeretnék, ha lefotóznám őket. Ezzel szemben a többiek biztatva mondják: bátran készítsek képeket, és ha lehet, mutassam meg az embereknek azt a nyomort, amelyben élnek. Egy ötvenes forma férfihoz visznek, mondják, ő dolgozik a legrégebb a szeméttelepen. Bemutatkozom, pár szót váltok vele, barátságosan mosolyog. Úgy tűnik, bizalmába férkőztem. –– – Nem volt gond a kamera miatt? – kérdi. Ugyanis


az itteni lakosok bizalmatlanok,

és nem szeretik, ha fotózzák őket. Már többen is ígértek pénzt, hogy lencsevégre kaphassák őket, de végül soha senki nem adott semmit. Becsapva érzik magukat. De én fotózhatok. Ő már harminc éve a környéken él, dehát ezek nem emberhez méltó körülmények. A cigánynak soha nem lesz igazság, állapítja meg borúsan. De hát mi is emberek vagyunk, bizonygatja. A gyerekek iskolába járnak, de ott is kiközösítik őket. Mert mocskosak és rendetlenek. De hát mi igyekszünk... hiába, ilyen a romániai társadalom. Megvetően köp egyet a földre.







Bent a viskók közt egy másik világ képe tárul fel, orrfacsaró bűzbe ágyazva: félmeztelen gyerekek szaladgálnak, férfiak ülnek egymással szemben, beszélgetnek. Szinte minden viskó ajtajában lehet látni egy vénasszonyt. Egész nap itt vannak, munkanélküliek. Páran még az igazak álmát alusszák. Egy fiatal lány jön velem szembe, gyerekkel a karján. Miből éltek? A gyerek két éves koráig kap 400 lejt, aztán van gyerekpénz... lesz valahogy. Ránt a vállán egyet, zavartan mosolyog. Közben szinte


mindenik házikóból kihallatszik a manele.

Lassan eltelik a délelőtt, indulok vissza a belvárosba. Eléggé hosszúnak ígérkezik az út, leintek egy teherkocsit. A sofőr készségesen megáll, látja, fáradt vagyok. Elmondom, hova szeretnék elérni, mire meglepődve kérdi: a környéken lakom? Mikor megmondom, hogy mi járatban erre, széles mosoly jelenik meg az arcán. Szóval a "füstösöknél" voltam. Á, elképesztő népség, mondja.

Akkor is ki kéne jönnöm fotózni, mikor balhéznak. Mert az elég gyakran előfordul náluk. Egyszer egy rendőrt is megvertek. És sokat isznak. Ez a legnagyobb baj. Akad köztük pár rendes ember, de a legtöbbje zsivány. A múltkor is segélycsomagot kaptak, de eladták piáért. Kukákat is szereltek fel, de ezek a szemetet inkább szétszórják a földön. Koszos emberek. Nem érdemelnek jobb körülményeket. Csodálkozik, hogy nem esett bajom. A múltkor – meséli – egy embert cibáltak le a szekérről és megverték, mert kellett nekik a szekéren levő zsák liszt. Hát ilyen emberek ezek, mondja.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS