2021. október 18. hétfőLukács
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Ádám Ádámmal táncol: transzvesztita-buli

2008. május 14. 10:37, utolsó frissítés: 2008. május 12. 19:10

Nőnek öltözött férfiak, táncparkett, diszkó zene, libidó: transzvesztita bulin voltunk.





Mr Green

Muszáj kis kitérőt tennem, mielőtt rátérnék a szombat esti transzvesztita-showra: ugyanis valami három évvel ezelőtt becsöppentem egy meleg-buliba.


A Be an Angel egyik aktivistája hívott meg amolyan „special guest”-ként, mert akkoriban ezek a bulik még szigorúan zárt körű, kvázi titkos rendezvények voltak. Érkezésemkor határozott hangon megkértek, hogy ne fotózzak, ne is írjak a rendezvényről. Utóbbi ígéretemet úgy érzem, három év után megszeghetem.



A buli Kolozsvár egy félreeső bulizóhelyének a pincéjében tartották – annyira diszkréten, hogy még a „Private party” táblát sem tették ki, hanem ha valaki betévedt a klubba, egy szervező félrevonta és megkérdezte, kinek a meghívására érkezett, illetve tud-e arról, milyen buli zajlik odalenn. Amennyire én tudom, mindenkit eltanácsoltak.

Tehát adott egy pince, tele az LGBT-közösség képviselőivel: most mindenki megkérdi, hogy vajon mi történik ilyenkor? Jelentem: semmi olyan, ami egy normális heteró bulin ne történne meg.



A fiúk-lányok ismerkedtek, táncoltak, csókolóztak, beszélgettek. Az egyedüli dolog, amit szokni kell, hogy mindenki feltételezi a másikról, hogy meleg. Így ha egy heteró csöppen a társaságba, akkor vannak fura helyzetek. Annál is inkább, hogy a testiségét itt mindenki sokkal nyíltabban vállalja.

Persze senkit nem érdekel, hogy néha feszengsz: buli van, ahol a párok végre nem kell rejtőzködjenek; ahol végre szabadon lehet vadászni; ahol végre barátok közt van mindenki, és ahol el lehet felejteni a hétköznapok során használatos bonyolult kommunikációs kódrendszert.

Megismertem két lányt, akik néhány száz kilométert utaztak, hogy itt együtt bulizhassanak (szülővárosukban ezt nem lehet). Egy másik srác két méter magas, jó száz kilós, travesztiben.

Bénán nézett ki, mozdulatai tétovák voltak, érezte ő is. De tánc közben kivirágzott, énekelt, a rekedt férfihangja sem volt zavaró már, el lehetett hinni, hogy ő nő.







Egy harmadik – a hétköznapokban alacsony, halk szavú fiú, akit kevesen vesznek észre – a társaság lelkévé vált: intézkedett, mosolygott, beszélt. Egy bőregyenruhás közben ölelkezve táncolt egy kockás inges értelmiségi arccal valami gagyi diszkószámra. Sok volt a vidéki, a középiskolás. Néhány középkorú is volt közöttük. Ilyen volt.

Azért volt szükséges ez a felvezető, mert a szombati traveszti-show köszönő viszonyban sem volt a titkos bulival: a legfeltűnőbb változás, hogy a partit nem az LGBT-közösség, hanem a média számára találták ki.

A média pedig szépen be is gyűlt, világított a piros REC gomb és villogtak a vakuk, filmezték azt a valóságot, amit a szervezők épp a média igénye szerint találtak ki.




Mindenképpen méltányolandó, hogy a kolozsvári közösség megérett a nőnek öltözött férfiak látványának a befogadására – ezt bizonyítja a szép médiajelenlét –, ez a parti azonban kirakat-parti volt.

A résztvevők szinte fele újságíró; sok olyan heteró is volt, aki kíváncsiságból jött el. A melegek csak ácsingáltak a sötétebb sarkokban, zavartan kerülve a kamerákat, kajánul vigyorogva a meglehetősen gagyi show-n.

Aztán egyszercsak elmentem pisilni; a piszoár felé fordulva nem vettem észre, hogy valaki a hátam mögé lopózott, csak arra lettem figyelmes, hogy megérinti a vállam. Hátranézek, jelzem, hogy nem, a srác elpirul, aztán elszalad. Most ide jól jönne valami húzós megállapítás, de nem jut eszembe semmi; csak elmeséltem, milyen volt.


Ms White

A fülledt melegben, a földön kuporogva figyelem őket. Rendre felvonulnak előttem a levegős, csillogó-villogó és nem kevésbé színes kelmékbe öltözött, színpadiasan sminkelt versenyzők.

A tömeg zsibongásán keresztül próbálok meghallani valamit abból, amit sajtós kollégám mesél az amerikai meleg klubokról: „Az ottani transzvesztiták bomba jó nőknek hatnak – mondja.



Á, itt még messze állnak a tengeren túli színvonaltól, hiszen nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy női testrészeket műttessenek magukra” – teszi hozzá, obszcén homofób megjegyzésekkel teletűzdelve további mondanivalóját.

A színpadon egymás után mutatkoznak be a transzvesztiták – egyesek nőket megszégyenítő, darázsderekú, csinos lábú fiatalemberek, de akadnak olyanok is, akiken a sok smink, műszempilla és hullámzó szőke vendéghaj sem segít.

A nőies mozdulatokat külön értékeli az elbíráló bizottság, a darabosságnak, férfiasságnak sok esetben nyoma sincs. A zsűritagokat hol az irigylésre méltó lábak, hol a finom, nőies gesztusok, hol a produkció, hol pedig a közönség tombolása hengereli le.

Petruţa Grasa (a kövér Petruţa) impozáns jelenség, tán terápiaként szolgálna egy-egy, súlya miatt komplexusoktól szenvedő diáklánynak eme transzvesztita fellépése: minden mozdulatára ujjongással és tapssal válaszol a közönség.

A Madonnát alakító Petruţa sziporkázva, felszabadultan lejt hol a Like a Virgin, hol a Just Like a Prayer ritmusára, ropja a táncot a szigorú koreográfia szerint, közben rendre kihámozzák a több rétegből álló ruházatából, míg ott nem állt a színpad közepén egy szál harisnyakötővel fűszerezett kombinében, nem szégyelli, hogy mindenki az ő bugyogóján legelteti a szemét.

Persze, neki ítélték oda a királynői címet. A buli vége felé sikerül kipréselnem magam az ajtón. Jól esik a tér és friss levegő. Odabent tovább dübörögnek a hangszórók. Egyértelmű, nem maguknak, hanem a sajtónak, a nyilvánosságnak szervezték a transzvesztita szépségversenyt. Szoktatni a népet a másság fogalmához...igen, ez járható út.



Majd azon tűnődtem, hogy nők miért nem öltöznek be férfinek? Vagy ez már rég megtörtént, abban a pillanatban, amikor az első nő nadrágot vett fel szoknya helyett? Csak azóta sok idő eltelt, és már senkinek sem tűnik fel.

Vajon a férfi-transzvesztitákra, teszem azt, ötven év múlva is a totális elfogadás vár?

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS