Gozner Gertrúd: Minél több embert megmutatni
F. N. 2008. április 02. 11:16, utolsó frissítés: 11:01Az ember jelenlétét keresi a tájban vagy épületben is, és végigpróbálgatná #b#az összes régi fényképezőgépet#/b#. Gozner Gertrúd fotókiállítása szombattól látogatható a Tranzit házban.
Manapság bárki fotózhat, a mobiltelefonokba is fényképezőgépet szerelnek, nem is beszélve arról, hogy hány embernek van digitális gépe. Szerinted mi az, amitől „igazi” fotóssá válik valaki?
Az első feltétel az, hogy legyen jó fényképezőgépe, de igazából az számít, amit művel a géppel, hogy mit tud láttatni vele – végül is ez tesz fotóssá valakit. Néha túl soknak érzem azt, hogy valaki fotósnak nevez, másoknál viszont egy szó kevés.
És belőled hogyan lett fotós?
Édesapám gépével kezdtem fényképezni, és tetszett: hogy meg lehet komponálni a képet, lehet kísérletezni – mindig vártam, hogy milyen képek jönnek ki a végén. Persze ez nem digitális fényképezőgép volt, hanem egy analóg Zenit. Jó nehéz volt, úgyhogy nem mindig hordtam magammal.
Mondhatni magától jött az, hogy miben mit látok, és ez hogyan áll össze egy képpé. Soha nem tanulmányoztam fényképeket, nem próbáltam kitalálni, vajon hogyan készítették őket, csak egyszerűen kattintgattam mindenfelé.
Gozner Gertrúd fotóblogja >>
Amit tanultam, azt javarészt az internetről szedtem össze. A fotós fórumokról sok tippet lehet összeszedni, meg lehet tudni, hogy mire kell ügyelni – de ezzel minden bonyolultabb is lett.
Úgy jártál, mint a hályogkovács?
Igen, kritikusabb lettem önmagammal szemben, észrevettem, hogy mit kellett volna másként csinálni. Hogyha elkezdesz figyelni, normákat felállítani, amihez tartsad magad, sok képet kidobsz az ablakon, mert nem felel meg azoknak – közben letisztul, hogy milyennek kell lennie egy jó képnek.
Egy fotózásnak általában négy tekercs filmmel indultam neki, és azt ellőttem. Arra jöttem rá, hogy ez néha kissé túl sok volt: lehet, hogy fele is elég lett volna, és jobban kellett volna figyelni, jobban megkomponálni.
Digitális fényképezőgéppel persze más, azzal lehet lövöldözni, viszont az egész elveszti a súlyát, és több rossz kép is születik. Analóg géppel sokkal jobban meggondolod, hogy mikor nyomod meg a gombot – az, hogy nincs olyan sok lehetőséged, néha gátló erő bír lenni.
Miért váltottál analóg gépről digitálisra?
Az átállás külső kényszerítő erő hatására történt – kellett az új munkahelyen, sajtóban ma már nem sokat lehet kezdeni a negatívra készült képekkel. De vágytam is rá egy ideje, hogy kipróbáljam.
A digitális gépek megjelenése óta sokan állítják, hogy mégiscsak az analóg gép az „igazi” – te hiszel ebben?
Fekete-fehérben mindenképpen az analóg fényképezőgép az igazi – sokkal szebben jönnek ki az árnyalatok, nagyobb a fényérzékenység, közben kissé szemcsés is a kép. Digitális géppel tökéletesen steril fotók készülnek, míg az analóg felvételek homályosabbak, elvontabbak lesznek.
Az a furcsa, hogy sokan ma is úgy dolgozzák fel a digitális képeiket, mintha régi analóg felvételek volnának. Azt a hatást próbálják elérni, mintha száz éve készült volna a fotó – vannak, akik attól művészek, hogy ezt csinálják. Eleve analóg fotókat készíteni sokkal macerásabb lenne, így viszont sokkal több mindent lehet kezdeni egy képpel.
Számodra hol van az utólagos javítgatások, változtatások határa? Az például beleférne, hogy olyasmit rajzolj bele a képbe, ami eredetileg nem volt ott?
Nem ítélem el azt, ha valaki belenyúl a képeibe, viszont én csak minimális mértékben szeretek belemászni. Például ha belelóg valami, azt kiretusálni, hogyha színes képről van szó, akkor picit korrigálni a színeket – de a nagyobb beavatkozásokat kerülöm. Vannak területek, ahol ez megengedhető, de sajtófotónál például már hamisításnak minősül.
Inkább szeretném az összes fajta régi fényképezőgépet végigpróbálni, kezdve a lyukkamerától (camera obscurától).
Miért éppen a portréfotózást választottad?
Fotóztam tájakat is, de az mindig olyan üresnek tűnt, kellett benne lennie embernek is, vagy valaminek, ami az ember jelenlétére utal. Például ha ottfelejtenek egy bögrét az asztalon, ami mutatja, hogy ott járt valaki.
Épületekből is jobban szeretem a régieket fotózni, amiken érződik, hogy sokáig laktak benne, sokáig használták az emberek, és valami ottmaradt tőlük.
Hogyan választod ki a modelljeidet? Amikor kiválasztasz egy hátteret, rájuk adsz egy ruhát, számít az, hogy mit tudsz róluk?
Valami megfog bennük, ezt nem lehet általánosítva megfogalmazni – vagy valamit bele tudok vetíteni, amit én szeretnék.
Megtörténik, hogy valakit felületesen ismerek, és úgy kérem fel egy fotózásra, de olyant nem tudok senkire ráerőszakolni, amit ő nem szeretne, amit nem tud felvállalni. Kialakul egy kép róla a fejemben, de abba az ő egyénisége is belejátszik, hogy az a kép olyan legyen, amilyen.
Nem kell mindig az érvényesüljön, amit elképzeltem: figyelem, hogy ő hogy reagálja le – mi az, amit még lehet, és amit már nem, vagy mi az, ami idegen tőle.
Milyen elv, elképzelés alapján válogattál fotókat a kiállításra?
Szerettem volna minél több embert megmutatni, és azt vettem alapul, hogy melyik az a kép, amelyik az illetőről először eszembe jut. Aztán lehet, hogy félóra múlva egészen másként látom majd.
A blogba felkerülő válogatások is a pillanatnyi érzéseimtől függnek – lehet, hogy két nap múlva már más képeket tennék fel, de utólag már nem változtatok rajta.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!