2021. május 18. keddErik, Alexandra
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Költő és titkosügynök – Szilágyi Domokos

Pécsi Györgyi 2006. október 12. 17:53, utolsó frissítés: 17:46

Amikor a szentéletűnek ismert Zoszima sztarec meghalt, a kolostort elözönlötték a csodavárók, szerzetesek meg laikusok. Akkor azonban különös dolog történt.


A csont-bőr aszkéta holtteste a várakozással, a szent hagyománnyal szemben nagyon hamar elkezdett szagot árasztani, közönséges hullaszagot, ahelyett, hogy szenthez illően testét érintetlenül hagyták volna a bomlás jelei. A szerzetes ellenségei megdicsőülve érezték magukat, korábbi tisztelői pedig, mert csalódtak a csoda elmaradása miatt, haragjukban Zoszima ellen fordultak és tiszteletlenül viselkedtek. „A hitetleneket káröröm töltötte el, ami pedig a hívőket illeti, akadtak köztük olyanok, akik még jobban is örültek, mint a hitetlenek, mert »szeretik az emberek az igazak bukását és gyalázatát« – ahogy maga a megboldogult sztarec mondta egyik intelmében.” Dosztojevszkij szerint Zoszima sztarec nem volt szent, közönséges halandó volt, olyan, mint akárki más, habár sokat gondolkodott bűnről, bűnösről, megbocsátásról.

Szilágyi Domokos – nem volt szent,

ember volt, gyarlóbb, mint tudtuk és hittük. Versei, cselekedetei alapján okkal gondoltuk, hogy különb nálunk, kortársainál, hogy ezt az istenadta tehetséget, a szó és a tett azonosságára nagyon kényes költőt egyenesen az ég küldte abba a megnyomorított országrészbe, hogy jelet, „acél bátorítást (s vigaszt ha kell)” adjon. Most úgy érezzük, meg lett sértve, meg lett gyalázva a tisztaság metafizikai értelmébe vetett szép hitünk. A tisztaság, amire oly kényes volt a költő, s amiért oly igen szerettük verseit, igen, ez a tisztaság-mítosz most összeroskadt. A romániai magyarság, amely – kisebbségi helyzeténél fogva – bensőségesebb, familiárisabb viszonyban érezte magát íróival a diktatúra éveiben, különösen kifosztottnak érzi magát.

A hónapok óta lappangó gyanakvásokat föloldotta a család, azzal, hogy Nagy Mária, utolsó esztendeiben a költő élettársa, az öcs, Szilágyi Kálmán, és a történész Stefano Bottoni szeptember 28-dikán este közös nyilatkozatot adott ki, amelyben közzé tették mindazt, amit mostanáig tudni lehet Szilágyi Domokos ügynök múltjáról – lefegyverző nyíltsággal és őszinteséggel. Elejét venni a susmorgó pletykáknak, meg abban az erkölcsi meggyőződésben, hogy „»Két ember közt legrövidebb / út az egyenes beszéd«”.

Szilágyi Domokos háromszor szólította meg

elemi erővel a magyar irodalmat. Először életében, radikális lázadásával, merész formaváltó verseivel, másodszor öngyilkosságával, amelyet a kortársak egyértelműen a diktatúrával szembeni utolsó nagy tiltakozásának tekintettek. És most harmadszor, amikor arra kényszeríti utókorát, minket, hogy számoljunk le a legendákkal, nézzünk szembe azzal a gyötrelmes korral, amit magunk mögött véltünk hagyni. Tisztázzuk a múltnak, ötvenhatnak, meg mindannak, ami utána következett, a ’létezett szocializmusnak’ az összes összekuszált erkölcsi örökségét. Sejtettük eddig is, a tisztázás sokszor fájdalmas lesz és megrendítő, mert „nemcsak a gyávák ússzák meg szárazon, és nemcsak a hősök tesznek valami emlékezeteset” (Lászlóffy Aladár), de ekkora övön aluli ütésre nem számítottunk.

Szilágyi Domokost a magyarországi ötvenhatot követő romániai megtorlások idején szervezték be. Húszéves sem volt, amikor beszervezték – szinte még gyerek. Nyolcgyermekes református papcsaládból érkezik a kolozsvári Bolyaira, az elsők egyike, aki papgyerek létére egyetemre kerülhet. Sokakkal együtt ő is hangot ad a magyarországi forradalom iránti rokonszenvének, ezért rá is megtorlás várna. Nem tudjuk, mivel zsarolták, de beszervezése után szerelme ellen is ejtik a vádat. Jelentése valószínűsíthetően hozzájárult Péterffy Irén tízéves börtönbüntetéséhez. A miértekre találhatunk magyarázatokat, szinte-gyermek korát, megrettenését, lázadó ateista (papcsaládi háttere ellenére, vagy éppen azért ingerli a vallás) és baloldali elkötelezettségét (el fog jönni az igazságos társadalom, ha az eszméhez hűek az ész nevében fölépíthetik), stb. Ez persze magyarázat is, meg nem is, mert mások, például a hasonló szerepre kiszemelt Páll Lajos nem vállalja a szervekkel való együttműködést, őt hat évre be is börtönzik. Mindenesetre az alig húszesztendős fiatalember egy pillanatban megtorpan, és – ösztönös erkölcsi érzéke ellenére – kimondja az igent, ezzel megpecsételi saját sorsát, mert ennek az igennek – beszervezőivel szemben – örökkön viselnie kell a terhét. Nem tudjuk, meddig írt jelentéseket, de a hatvanas évek közepén újra aktivizálják (fedőnevén) Balogh Ferenc ügynököt. A költő ekkor – lelkileg-idegileg megviselten – Bukarestben él. Sokat van együtt egy frissen szabadult ötvenhatos elítélttel, Páskándi Gézával. Páskándi legjobb barátjának tartja Szilágyi Domokost – Szilágyi róla is jelentéseket ír a titkosszolgálatnak. Huszonhét éves ekkor, országosan ismert költő, aki verseivel a világot akarja megváltani, jobbá tenni. Nyilvánvaló, már nem utasíthatja vissza önérzetesen a titkosszolgálatot, nem hivatkozhat erkölcsi elveire (már csak „egy kicsit szűz” – Esterházy) – közszereplőként kialakult imidzsének lerombolása nélkül.

Azt gondoltuk, ilyesmik, hogy alanyi költőket

spicliségre kényszerítsenek, csak a Szovjetunióban meg a barbár ázsiai kommunizmusokban fordulhattak elő. Szokni kell a gondolatot, hogy az európai, konszolidált szocializmus is élt ezzel a romlott és erkölcsi romlást okozó találmánnyal – az ’emberarcú szocializmus’ a civil társadalom utolsó erődjeit is ostrom alá vette. A történettudomány meg az irodalom dolga lesz földolgozni és elmesélni, hogyan jöhetett létre, és hogyan működhetett az a pokolian mocskos rendszer, amelyik a legártatlanabbakat is képes volt tisztátalanná tenni. Beszélni kell, ha merünk, a bukott rendszer működtetőiről, elvtelen kiszolgálóiról, a beszervezőkről, akik most talán összeherdált off-shore cégeiket vezérlik, és testőrök gyűrűjében védve magukat kajánul röhögnek az áldozatokon, ahogy halálra marják egymást a maguk igazságáért. De ne a volt ávósokhoz, szekusokhoz méricskéljünk. Szilágyi Domokost se hasonlítgassuk Bódy Gáborhoz, Tar Sándorhoz, Szabó Istvánhoz, és ne mentegessük azzal sem, hogy más jelentős vagy híres írók, legalizált pozícióban, talán jelentősebb árulásokat is elkövettek – az erkölcsi alapértékek nem viszonyíthatók és nem relativizálhatók. Nincs külön mérce, nincs kettős mérce, egy a nem-szeretem emberekkel szemben, meg egy azokkal szemben, akiket szeretünk. Fájdalmas, hogy Szilágyi Domokos nem követte meg, búcsúlevelében sem, Péterffy Irént, Páskándi Gézát és azokat, akikről jelentéseket írt. Ezzel a teherrel nem tudott szembe nézni.

+++

Megrendülten gondolunk a nagyszerű költőre és a tragikus sorsú emberre. Mert hittük, hogy a kanti kategorikus imperatívusz szerint írt és élt, s ha választani kellett, sohasem az erkölcsi alapértékek megtagadásával választott. Újra kell olvasni e mára már klasszicizálódott életművet – egy korszerűbb olvasatra és értelmezésre e nélkül is szükség lett volna –, de lehet, hogy sok időnek kell eltelnie, amíg (amennyire szükséges) külön tudjuk választani a költőt és az embert, és higgadtan beszélhetünk életművének egészéről.

Szilágyi Domokos költészetét hosszú ideig a diktatúra elleni lázadásként olvastuk, erkölcsi üzenetére jobban figyeltünk. Ezek az értelmezések visszamenőlegesen sem vesztik érvényüket, de bizonyos, hogy a maguk korában érvényesnek vélt valamennyi megállapítás már nem erősíthető meg feltételek nélkül.

Az eddigi legteljesebb szövegkiadás alapján (Fekete Sas Kiadó, 2006) jól láthatóan két nagy törés van Szilágyi Domokos költészetében. Az egyik törés az 1957/58 körüli években mutatkozik, a derűs költő váratlanul elkomorul. A kortársak a személyiségnek a versekben is megmutatkozó elkomorulását rendszerint az 56-os megtorlások megdöbbentő – tanúként megélt – tapasztalataira vezetik vissza, de amennyiben beszervezése minden kétséget kizáróan megtörtént, az okot ez utóbbiban kell keresnünk. És elkezdődik a költő rettenetes önpusztítása, gyógyszerezés, alkohol, ideggyógyintézetekből való ki-bejárás, melyek hatását a költő gyenge fizikumából adódó egyéb súlyos betegségei csak fölerősítik. A másik törés az 1969-es Búcsú a trópusoktól kötet után jelentkezik – innentől, a Fagyöngy verseitől már a halálra készül: szembesülve az evilági üdvözítés és üdvözülés hitének, illúziójának totális kudarcával, fölhagy a formai kísérletekkel is.

Az utóbbi években

– függetlenül e nyilvánosságra került tragikus szereptől – másként olvassuk Szilágyi Domokos költészetét. Úgy látom, a mai olvasót az életműnek ez a második fele szólítja meg inkább, a Fagyöngy utáni korszak versei, amikor a költő magával a léttel áll szemben. Bejelenti a világ megújulásának metafizikai igényét (Ünnep), megírja az ember halálát (Öregek könyve), és számos változatban megírja a költő halálát (Felezőidő, Héjjasfalva felé, Törpe ecloga). Széchenyi, Vörösmarty, Petőfi, Radnóti – azokat a mártír sorsokat szólítja, amelyek tiszták és következetesek maradtak, azokat az elődöket, akiknek életében és halálában a szó és a tett között lényeges ponton soha, sehol nem volt lényeges eltérés (Székely János). S végül (az ember) ontológiai magányát, kudarcát beismerve, számos megrendítő versében fölkészíti magát a – megszabadító?, megváltó?, megtisztító? – halálra.

Szilágyi Domokos halála – a korabeli legendásítás szerint – tiltakozás volt, utolsó tiltakozás az ember szuverenitását semmibe vevő hatalom ellen. Úgy sejtem, menekülő tiltakozás volt az övé, ahogy minden öngyilkosság menekülés is egyben, összeroppanása pedig törvényszerű.

A költőnek a Búcsú a trópusoktól (1969), de különösen a Fagyöngy (1974) kötet és az azutáni alkotó korszakát azonban abszolút tisztának érzem. De verseiben látszólag ekkor sincs nyoma annak a konkrét traumának, amely feltehetően tragikus halálához is hozzájárulhatott. Rettenetes gyötrelemmel fölfüggesztette, talán időlegesen meg is szüntette magában a bűn tudatát – erre a tudathasadásra talán csak pszichológusok, elmeorvosok szolgálhatnak magyarázatokkal, ha tudnak. De lehet, hogy az életműbe szervesen illeszkedő olyan sorok is, mint ezek: „S mert azt hittük: a bátorság nem kifizetődő / s a gyávaság túl sokba kerül – / – csuda! – / hősöket izzadtunk ki magunkból – / kézenfekvő, mégis mondom a hasonlatot: / akár a gyöngykagyló, feleim, / mert szomorú az, feleim, / hogy mocsok által jutunk kincshez. / Hősökhöz, akik / épp úgy születnek, mint a többi ember, / csak másként halnak meg”, vagy e vers (Ami kell) párdarabjában: „ó, kikísérelt bűnözők, / váltigártatlanok!” – újraolvasva valamennyire föloldják azt a hiányt, amit egyelőre valóságosnak vélünk.

+++

November első napjaiban lesz harminc éve, hogy a költő önkezével véget vetett életének. Ha élne, hatvannyolc éves lenne. A templomot (Ady) tragikusan rövid életében is fölépítette, igaz, súlyos árat fizetett érte – Kőműves Kelemenként tulajdon önazonosságát építette a falak közé. Vannak, akik Szilágyi Domokos költészetét félbemaradt kísérletek soraként írják le. Valóban, sok a kísérlet, és talán kevesebb a tökéletes, a hibátlan verse. Életműve Gaudí Sagrada famílijához hasonlít: nincs befejezve, de ma is élő, és elevenebb, inspiratívabb, mint számos más mesterien befejezett életmű. Nyelvi atomrobbantása nem természetében, hanem jelentőségében a Nagy Lászlóéhoz mérhető, költészetében kora (korunk) valamennyi lényeges kérdése megjelenik, lírai forradalmával modernizálta és visszakapcsolta az erdélyi költészetet a progresszív európaiságba.

Mert ismerjük és szeretjük a költő Szilágyi Domokos teremtett értékeit,

a napokban közzétett nyilatkozat zavarba hozott mindnyájunkat. Tisztelet illeti Nagy Máriát és Szilágyi Kálmánt, hogy közeli családtagként a nyilvános tisztázás mellett döntöttek. Remélhetőleg a beszervezés körülményei, és ahogy Nagy Mária mondta, a Szilágyi Domokosról készült megfigyelői jelentések is nyilvánosságra kerülnek, és remélhetőleg előbb-utóbb tisztázódhat múltunknak legalább ez a kis szelete.

Az első szó a megrendülésé, a fájdalmas csalódásé, a csalódásból föllobbanó indulaté, az érzelmeké. Aztán eljön majd a higgadtabb számvetések ideje is.

De mostantól semmi sem ugyanaz.

a fenti szöveg a Magyar Nemzetben jelent meg

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS