2021. április 12. hétfőGyula
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Kutyákkal, macskákkal eszik egy tányérból: Bányai Péter szekusdossziéja 1.

Sipos Zoltán 2006. október 02. 16:48, utolsó frissítés: 14:53

A politikai elemző megfigyelését csak a forradalom után, 1990 őszén javasolják abbahagyni.







[Bányai Péter szekus dossziéjának ismertetését jegyzeteivel, már publikált írásainak részleteivel egészítjük ki. Ezeket a részeket idézőjelben közöljük]

“Két éve már, hogy a rendszer áldozatai Romániában is megszólalhatnak (az írás 1991-ben kelt – szerk. megj.). Természetesen az igazi ellenállók visszaemlékezései a legfontosabbak. Azoké, akik az életüket és a szabadságukat kockáztatták a diktatúra elleni harcban. Akik közül sokan mártíromságot szenvedtek.



Nem tartozom közéjük. Inkább ahhoz a széles csoporthoz tartozom, amely, bár sohasem működött együtt a rendszerrel, nem volt elég bátor a nyílt konfrontációhoz. Ellenállása apró, gyakran gyermekes, jelképes gesztusokban nyilvánult meg. (...)


Apám kommunista volt.

lllegalitásbeli. Kamaszkorában fanatikus katolikus, később, egyetemi évei alatt (Franciaország, 20-as évek) áttért bolseviknak. Hosszú évek, évtizedek vak sztálinizmusából az ’56-os budapesti, valamint a ’68-as prágai események gyógyították ki. Egy darabig még az emberarcú reformkommunizmus és revizionizmus híve maradt, élete végén azonban, keserves lelki önsanyargatás árán, mindenestől leszámolt kommunista hitével.

Nagynéném az 50-es években ügyésznő Kolozsvárott; közben férje, egy szerencsétlen, apolitikus román ügyvéd politikai fogolyként nádat vág a hírhedt Duna-csatornánál – bűne annyi volt, hogy részegségében megeresztett egy-két politikai viccet. Bátyámat 1958-ban, szovjet- és szocializmusellenes kijelentéseiért, kizárják az egyetemről (’56-ban a budapesti forradalom idején nem tartotta a száját). A közállapotokat jellemző helyzet: apám ekkor éppen oktatásügyi miniszterhelyettes.

Az 1958–1959-es megtorláshullám idején apámat néha gyűlésre hívták a «fenti elvtársak». Elmenetele előtt mindig


hosszasan búcsúzkodott,

hiszen sohasem tudhatta, vajon hazatér-e? Ezekről a félig per-, félig inkvizíció-jellegű, «kifasírozó» munkagyűlésekről gyakran nem tértek haza a résztvevők. Bukaresti házunktól pár méterre öltönyös-nyakkendős «fiúk» álldogáltak, aminek eredményeképpen barátaink és ismerőseink kezdtek elmaradozni a házunktól.

Séta közben gyakran találkoztunk veterán, illegalitásbeli ismerősökkel. Általában nyájasan köszöntek apámnak, de megesett az is, hogy heteken, hónapokon át meg sem ismerték az utcán – amikor éppen az a hír járta, hogy apám kegyvesztett lett. Gyermeki ésszel képtelen voltam felfogni a viselkedésüket. Megdöbbentett az is, hogy apám viszont nem neheztelt rájuk. Ő tudta, mindez benne van a pakliban. (…)

Gyermekkorom nagy élményei közé tartoztak apám kommentárjai a vezető elvtársakkal történt találkozások után. Eleinte úgy tűnt: kommentárjai, elemzései nem egyebek, mint szőrszálhasogatások, később azonban magam is rádöbbentem, hogy voltaképpen igazi «politikai helyzetelemzés» volt mindahány. Az elvtársak minden egyes apró, számomra érzékelhetetlen gesztusából


messzemenő következtetéseket vont le.

Főleg ami a saját pozícióját illette a hierarchiában. 1959-ben boldogan újságolta egy ilyen találkozás után: «Bátyádat visszaveszik az egyetemre! Rehabilitálják! Răutu propagandafőnök mosolyogva köszönt, sőt még a kalapját is megbillentette». Pár nap múlva a bátyám folytathatta egyetemi tanulmányait.

Más találkozások; számomra ugyanolyanoknak tűntek, mint a többi. Apám viszont komoran jegyezte meg: «ma hűvösebben viselkedtek az elvtársak, egyik sem nézett a szemembe». Rövidesen számos jelentős személyiséget kitüntetnek augusztus 23-a tiszteletére – mondta – ő azonban csak valami másodrangú elismerésben részesül majd. És így lett.

Ösztönösen kezdtem rájönni arra, hogy az emberiség történetének egyik leghierarchikusabb közösségében, a pártállami nómenklatúrában élek, ahol


a gesztusrendszer,

a rituálék már-már a tökéletességet súrolják. Azaz, ebből a világból hiányzik a pusztán emberi tartalmat hordozó gesztus, a politikai töltet nélküli, egyszerű rokon- vagy ellenszenv.

Ez a feszült hangulat döbbentett rá a kérdésre: mi van ezzel az őrült világgal? Elkezdtem olvasni. Faltam a könyveket, mindent, ami a rendszerről szólt. Kezdetben az alapítókat, majd a revizionistákat és végül a tagadókat tanulmányoztam, Lenint, Sztálint, Trockijt, aztán Dzsilaszt, Orwellt, később Szolzsenyicint, Zaharovot, végül 1956 és 1968 dokumentumait. (…)

Kerestem könyveiket, cikkeiket, így kerültem kapcsolatba «nemkívánatos személyekkel», azaz disszidensekkel, külföldi állampolgárokkal, követségi alkalmazottakkal. Idővel felmerült bennem a kérdés: vajon nem szállnak-e rám a «fiúk?» Rendszeresen kölcsönöztem ellenzéki irodalmat barátaimnak és ismerőseimnek.


Orwell 1984-éből ötven példányt másoltam

a munkahelyemen, az Elena Ceauşescu által vezetett kémiai kutatóintézetben, és sohasem támadt kellemetlenségem.

1978–89 között valóságos kis magyar politikai és történelmi könyvtárat rendeztem be munkahelyi dolgozószobámban, és román kollégáimnak gyakran fordítgattam a művekből. Egyik román munkatársamról, akivel naponta kommentáltuk nagy egyetértésben a politikai híreket, 1989 decemberében kiderült, hogy fizetett Securitate-besúgó. (…)”

__________


A politikai elemző szekus-dossziéjának első bejegyzése 1970-ből származik (a dokumentumokat a közérthetőség kedvéért időrendi sorrendbe rendeztük, bár azok a mellékelt tartalom, 'opis' szerint más sorrendben következtek egymás után – szerk. megj.).

Történt ugyanis, hogy Bányait meghívták a bukaresti amerikai nagykövetség könyvtárában tartott jazz-estre. A rendszeren belül elindul az akkor negyedéves fizika szakos egyetemista beazonosításának a folyamata: az állambiztonsági tanács 3. ügyosztályának kérvényére három héten belül kiderítik, hogy


Péter igen visszahúzódó,

a szomszédokkal egyáltalán nem tartja a kapcsolatot. „1965-66-tól rendszeresen jártam az amerikai követségre. Érdekes a jellemzésem, valaki «dezinformálta» őket? Én ugyanis bohém, könnyen – talán túl könnyen – ismerkedő, barátkozó természet voltam. Hasonló félretájékoztatás, amikor «Rica» egy ízben azt írja, hogy engem csakis a művészet és a tudomány, a fizika érdekel, és nem tér ki arra, hogy politizálok – lám, voltak jóindulatú besúgók is.”

Viszont Bányai ismerősei közt vannak külföldi állampolgárok, akikkel levelezik is, és egyes rokonai Magyarországon élnek. A jelentésben alá van húzva, hogy egyetemi tanár apja, valamint nyelvtanár anyja egyaránt párttagok.

Meg kell jegyezni, hogy a dosszié tanúsága szerint Bányairól nem írtak sok jelentést; a neve ritkán szerepel különféle eseményekről szóló beszámolókban. Kezdetben dossziéjának nagy részét a különféle ügyosztályok közt vándorló feljegyzések tették ki.

„Az első igazi «saját jogon» kivívott találkozásom a Securitatéval 1974 őszén történt. (...) És bár már évek óta felkészültem erre a látogatásra, most mégis remegni kezdett a kezem,


gyomrom összeszorult.

A szekus negyvenes, furcsa küllemű fickó volt. Arckifejezése semmit sem árult el a tökéletes önfegyelmen kívül. Olyan automata benyomását keltette, amely parancsra mosolyog az emberre vagy lövi őt főbe. Neki mindegy. Legalábbis ilyennek tűnt. Mondandóját végeérhetetlen körmondattal kezdte – a tisztjére jellemző bükkfanyelven. (...)

Tíz–tizenöt perc múlva ráébredtem, nem ver meg, nem öl meg, és még házkutatási engedélye sincs. Félelmemet hideg gyűlölet váltotta fel. Kezdtem magamhoz térni. A szekus a dzsesszre terelte a szót: ugye mesélek neki a jazz világáról, hisz közismert jazz-kritikus vagyok. Ebben a pillanatban megjött a bátorságom. A magam gyermekes, nevetséges módján


megpróbáltam bosszút állni

a korábbi félelmekért. Azt feleltem, számos információval szolgálhatok a jazz-ről és a barátaimról, ha teljes diszkréciót ígér cserébe. Készségesen, lelkesen kapta be a csalit: «Minket a mesterségünk kötelez a teljes diszkrécióra.» És akkor gyermeki örömmel láttam neki barátaim «feljelentéséhez»:

Mihai Berindei a dzsesszklub elnöke. Igazi, lelkes jazzfan, nagyon jártas a műfaj történetében. De súlyos fogyatékossága – amire csak előrehaladott kora szolgál mentségéül –, hogy nem értékeli az avantgárd dzsesszt!

Önnek, művészetben otthonos rendőrként, jártasnak kell lennie a free jazz politonális, atonális, poliritmikus, modális stb. irányzataiban. Bizonyára ismeri Ornette Coleman, Archie Shepp stb. legújabb lemezeit. Ha véletlenül nem ismerné, közösen meghallgathatjuk őket, nekem megvannak. Berindei úr klubjában ezeket az irányzatokat elhanyagolják: ha teheti,


próbálja meg befolyásolni az öregurat,

tanulmányozza figyelmesebben az új stílust. Aztán Johnny Răducanut «jelentettem fel». Răducanu jó bőgős, swinges, van érzéke a blues-hoz, de az utóbbi időben, sajna, lemondott a nagybőgőről, inkább zongorázik. A zongorához azonban nincs megfelelő tehetsége, nem a legjobb a technikája, a billentése, harmóniavilága sekélyes, hajlik a könnyű megoldások, a már-már giccses hangzatok felé.

És így tovább. A tiszt 20–25 percig bírta, majd félbeszakított: «Mindez rendkívül érdekes, de minket nem ez a vetület érdekel elsősorban». Én viszont úgy éreztem, uralom a helyzetet, hát ártatlanul megkérdeztem: «Hogyhogy nem ez érdekli? Akkor mi?» «Hát például a politikai nézeteik» – jött a válasz. «Azokat nem ismerem, a barátaimmal nem szoktunk politizálni» – feleltem szárazon. Kijelentésem komikusan hathatott, hisz szobámban kedélyes rendetlenségben hevert szerteszét dzsesszújság és -lemez, valamint ellenzéki irodalom. (…)”

__________


A dossziéban ez az év, ez a találka nem szerepel; későbbi, semlegesebb, rövidebb jelentésekben bukkannak fel elemek ebből a beszélgetésből. Az egyik dokumentum 1977-ben kelt, a különféle ügyosztályok belső levelezésének részeként. Kiderül, hogy az akkoriban a Központi Kémiai Kutatóintézetben (ICECHIM) dolgozó Bányai elköltözött szülei lakásából a Drumul Taberei negyedbe – a szeku pedig nem tudja megfigyelni, mert


nem sikerült beazonosítani a pontos lakcímét.

„Abszurdum – én ott teljesen hivatalosan laktam, azaz a néptanács adta a lakást, ez a cím szerepelt személyazonossági igazolványomban, munkahelyi nyilvántartásban, stb. Arról nem is szólva, hogy lakásom afféle nyílt klubként működött, részben jazzrajongók, részben bridzsezők látogatták, átlagban napi 15 személy, akik közül legfeljebb néhányat ismertem személyesen.”

Nem ez az egyedüli történet a szeku melléfogásairól. Íme egy sztori, Bányai előadásában: „A 70-es években dúlt a küzdelem (...) a nyugatiasabb, liberálisabb művészgárda és a hipernacionalista, félvasgárdista csoport között.

Az első csoport egyik legfontosabb személyisége Nicolae Manolescu irodalomkritikus (később a Polgári Szövetség Pártjának elnöke), a másodiké a Săptămîna (a Szeku kedvenc lapja, félig meddig a szeku hivatalos lapjának is tekinthető) gárda, azaz a későbbi PRM vezérei (Eugen Barbu, C.V.Tudor). Tehát Manolescu


akkor is nagyon fontos személyiségnek számított

a kultúrpolitikában. A szekunak külön szekciója volt szakosodva a művészemberekre.

Nos, Manolescu lakásában természetesen mikrofonokat helyeztek el, magánbeszélgetéseit megörökítették az «örökkévalóságnak». Amikor Manolescu felfedezte dossziéját, erősen ideges lett, számára tényleg súlyosan kompromittáló dolgok szerepeltek az említett beszélgetésekben. Éspedig, a dossziék szerint, Manolescu


minden este legalább félórát szapulta a „Suszter”-t

(ez volt Ceauşescu gúnyneve), méghozzá szokatlanul trágár, és nyelvtanilag helytelen, stílustalan beszédmodorban. És minden egyes lehallgatott beszélgetés igazolta, hogy Manolescu egyszerűen képtelen korrektül beszélni románul.

Aztán kiderült, miről is van szó. Pár ház távolságra tőle lakott egy Nicolae Manolescu nevű segédmunkás, tévedésből az illető lakásán helyezték el a mikrofonokat. Ennek a pasinak volt egy főnöke, akit Suszternek hívtak, azaz még csak nem is Ceauşescut szidta esténként, hanem saját főnökét.”

A fenti, 1977-es jelentés egyébként jó magaviseletű emberként írja le a fiatal fizikust, akinek nincsenek negatív megjegyzései a politikai rendszerre (ezt Bányai tagadja) – az egyedüli említésre méltó dolog az, hogy hobbija a zene, és kis, fiatalokból álló baráti körével rendszeresen látogatják egymást. „Ezt a fajta életmódot” aztán már a szülei sem bírták, így egy darabig szobát bérelt – továbbá megjegyzik, hogy


diákkorában szakállat és hosszú hajat viselt.

A szerző még fontosnak találja megemlíteni, hogy Bányai magyarokkal barátkozik.

„Azon nem csodálkozom, hogy semmiféle «magyar» nem szerepel dossziémban – az egy másik, ma is titkosított dossziéban található, feltételezhetően.”

Ezután neve – mellékszereplőként – egy ´78-as jelentésben merül fel, lévén hogy Bányai jazz-kört szervez: ekkor már nem működik a Petőfi Házbeli jazz-klubja, otthon rendez zenehallgatást hetente kétszer, egy-egy teljes éjszakát.

Bányainak egyes amerikai diplomatákkal való kapcsolata is felmerül. A „Rica” álnevű besúgó azt is megjegyzi, hogy bár a dzsesszrajongó gyakran jelen van az amerikai könyvtár rendezvényein,


a diplomatákkal való viselkedése „megfelelő”.

Az valószínűleg nem volt jó pont Bányai számára, hogy a Time Magazine újságírójának a jegyzetei közt megtalálták a telefonszámát.

A Bányai-dossziéban 1983 és 1989 közt egy nagy „lyuk” tátong (hogy ez mivel magyarázható, cikkünk 2. részében derül ki). A szeku érdeklődése Bányai iránt akkor éled fel, amikor 1998 márciusában kéri az Izraelbe való végleges kitelepedést: májusban elkezdik ellenőrzését, álnevet kap (ő lesz „Banu”), illetve áprilisban áthelyezik a kutatóintézetből a dudeşti-i kémiai vállalathoz.

Kiderül, hogy 1989 februárjában „Banu” egy kötelező közmunka alkalmával


lefényképeztette magát seprűvel a kezében:

azt feltételezik, hogy miután kivándorolt, a képet ellenséges propagandára akarja használni.

„Most ezek hülyék vagy csak teszik magukat? Mit csináljak azzal a fényképpel?” - kommentál Bányai.

Kiderül még, hogy elfogtak egy Bányai László nevű személy által írt levelet, melyben azt írja le, hogy sikerült illegálisan kivándorolnia, és melyek az első benyomásai Ausztriáról. Ez valószínűleg félreértés: Péter állítása szerint soha nem kapott levelet Ausztriából. Öccse, a hasonló nevű Bányai László akkor már évek óta Nyugat-Németországban élt, és ez a jelentésben is le van írva (viszont látszólag senkinek nem tűnt fel a szekusok közül az ellentmondás). A szeku prioritásai, hogy


megakadályozzák Bányai szökését,

illetve kiderítsék, hogy milyen módon távozott öccse (a kiskapukat felszámolandó). Fontos továbbá, hogy megakadályozzák az ICECHIM által kifejlesztett új technológiák országból való kiszivárgását.

„Abban az időben előbb-utóbb mindenkinek jóváhagyták az Izraelbe való távozást, így annak feltételezése, hogy szökni akarok, teljesen értelmetlen.”

Egy 1989 májusában írt jelentés érdekes részletekkel szolgál „Banu”-ról: öltözéke hanyag, szakállat hord, és alig láthatóan sántikál, a szomszédok „magyar zsidóként” emlegetik. Egy besúgó a lakásában is járt, és beszámolt arról, hogy


kutyákkal és macskákkal eszik egy tányérból.

Bányai: „hát igen, ezek komoly vádak, bizonyítékok, melyekért sok év börtönbüntetést kaphattam volna.”



Végül 1989 november-decemberében kelt jelentésekben ajánlják, hogy hagyják jóvá Bányai kivándorlási kérelmét. Érvként hozzáteszik, hogy az ellenőrzés során kiderült, hogy munkahelyén szunyókál (dormitează la locul de muncă), tehát nem tud titkokat, kollégáival kizárólag zenéről beszélget. Továbbá érvként szerepel, hogy egyedüli elfoglaltsága a vállalat udvarán élő kutyák gondozása („Are preocupari pe linia ingrijirii ciinilor din curtea intreprinderii”, magyarul, szó szerint: a kóbor kutyák gondozása irányában fejt ki tevékenységet).

“A securitatésok nyelve, bevett szófordulataik, ideológiájuk erősen különbözött a pártdoktrínák stílusától és szellemétől. Rendszerint jóval homályosabb, zagyvább volt. Egészen ritka műfajt,


posztvasgárdista miszticizmust műveltek,

olyan szövegvilágot, amelyből kiirtották Istent. És Istent senki sem helyettesítette, még Ceauşescu sem, talán csak Románia mint olyan, vagy a román nép kivételes egyedisége, az ország rendkívüli fontossága – legfeljebb az ezekre vonatkozó eszmék bírhattak hasonló nagyságrendű fontossággal.

Az efféle szekus beszédmodor – és mindebben ez az időszerű – nem volt olyan jellegű, hogy merő opportunizmusból, meggyőződés nélkül szajkózni lehetett volna. A pártzsargon is rendkívül zavarosnak hatott, de miszticizmus nem volt benne; egyszerűen gügye szövegvilág volt, amelynek kliséit még egy papagáj is könnyen elsajátíthatta volna. A Securitate-szövegben muszáj volt hinni, vagy zseniális színésznek kellett lenni a hit mímeléséhez. Ez is alátámasztja, hogy a szekusok őszinte, meggyőződéses hívei voltak az ideológiának, ellentétben a pártaktivisták kényelmes, bugyuta hűségével.”

__________


A jelentésben visszatérnek a közmunkához, és beszámolnak arról, hogy Bányai jókedvűen vesz részt ezeken, mondván, hogy


egy kis mozgás csak jót tesz,

és nem úgy tűnik, mintha ellenséges propagandához szükséges anyagokat gyűjtene (gyanakvó szeku-széljegyzet: ezt hogyan dokumentálják?)

Érdekes módon a kivándorlás jóváhagyását javasoló dokumentum után (kelt 1989. szeptember 23-án) november 18-án az ellenőrzést megfigyeléssé javasolják változtatni – újból rendszerellenes nyilatkozatai merülnek fel Bányainak, illetve öccse esete, aki kiszökött az országból.

A megfigyelési „ütemtervben” megakadályoznák a kompromittáló információk kivitelét, korlátoznák Bányai „ellenséges” felfogásának a terjesztését, és előírják, hogy tetteit dokumentálni kell, hogy felelősségre lehessen vonni. Előirányozzák a kapcsolati hálójának a feltérképezését, különös tekintettel a magyarokra, valamint azon ismerőseire, akik szintén készülnek kivándorolni. Megtévesztenék, lelepleznék „valódi szándékait”, feleségén keresztül készülnek információkhoz jutni.



Teljes felbontásért katt ide!

Végül a dosszié dátum szerint utolsó – és egyben legkülönösebb – jelentése következik: ugyanis jóval a forradalom után,


1990 szeptember 28-án keltezték,

fejlécén már a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) szerepel. A szerző szerint a rendelkezésre álló adatok szerint Bányai nem csinált semmi olyasmit, ami az állambiztonságot fenyegetné. Így javasolja a megfigyelés leállítását, és nevének a nyilvántartásokból való törlését. Ezt három héttel később, november 3-án jóvá is hagyják.

„Ha igaz volna az, amit mondanak, vagyishogy a Szeku és a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) közt nincsen semmilyen kapcsolat, akkor '89 decembere után kivétel nélkül minden politikai alapon történő megfigyelést le kellett volna állítani. A dossziém azt mutatja, hogy ez nem így történt, jogi értelemben ez az oldal a bizonyíték a Securitate-SRI kontinuitásra.

Bár ellenem minden vád politikai volt, tíz hónappal Ceauşescu bukása után jutott eszükbe újraelemezni a rólam szóló iratokat. Aropó, vajon mit csináltak '89 december 22. és 1990. november 3. között? Elméletileg követniük kellett volna engem, mert az utasítás nem volt visszavonva. Megkaphatnám ezen megfigyelések dokumentumait?”

Folytatás következik

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS