900 ezer euróért eladó a tordai cigánypalota
Sipos Zoltán 2006. június 23. 14:22, utolsó frissítés: 14:22#b#[fotóriport]#/b# Harmincöt szoba, bőr, tükör, Bruckenthal-múzeumból inspirálódott stukkók. A minta: egy bombayi épület és a parlament, a Casa Poporului. #b#Bent jártunk.#/b#
Mezítlábas, kolduló kölyök pattan elénk, amikor Mihály Lacival, az Új Magyar Szó bukaresti szerkesztőségének a riporterével először leparkolunk a tordai cigánypalota, a Vila Iţi előtt: rákérdezünk – kiderül, a hatéves forma gyerek „abban a nagy házban” lakik.
Ekkor sajnos nem sikerül belülről is fotózni Torda leglátványosabb épületét: kiderül, hogy a ház ura épp üzleti úton van, tőle kell engedélyt kérnünk. Távozóban muszáj kiosztanunk 20 ezer lejt az egyre sokasodó purdék közt, mert fürtökben csüngenek a kocsin és
nem tudunk elindulni.
Kiderül, kiváló taktikai húzás egy, a többinél kisebb lány kezébe nyomni egy bankót: legalább négy másik kölyök ugrik azonnal rá a pénzért, mi pedig észrevétlenül meglépünk.
A második próbálkozás sem kecsegtet sok reménnyel: sem János Gábor házúr, sem családja nincsen otthon – tudom meg a Tordára való indulás előtt. Ekkor azonban Laci már Segesvárhoz közel jár, tehát muszáj megpróbálni mégis összehozni az anyagot.
Miközben a kihalt ház fele tartok, alternatív forgatókönyvek járnak a fejemben: az például zseniális lenne, ha Tordán lenne még egy, hasonló bádogpalota – itt el lehetne készíteni a riportot. A közeli Aranyosgyéresen, a főút mellett van még két impozáns, félkész épület, melyek azonban
befejezetlenek, ráadásul lakatlanok.
Míg Torda utcáin kószálok Lacit várva, két dolog derül ki: az egyik, hogy mindenki ismeri a Vila Iţit; a másik, hogy sajnos ahhoz hasonló építmény nincsen a városban. Elgyalogolunk a többi ház közül kimagasló palotáig: ahogy előkerülnek a fényképezőgépek, azonnal megjelenik egy tízéves forma, mezítlábas lány, mondván, hogy ha jól fizetünk, ő megmutatja belülről is a házat.
Hamarosan megjelenik egy cigányasszony is: dehogy vannak elutazva a tulajdonosok, ő a tulajdonos – mondja és rohan is a kulcsért. Muszáj lesz azonban „valamit” fizetni – mondja, miközben egy kulcscsomót lobogtatva, diadalmasan a rozsdás lánccal lezárt kapu fele tart. Amikor rákérdezünk, a „valami” pár millió lej lenne, ugyanis ennyit fizet egy valamirevaló külföldi forgatócsoport – de mivel mi magyarok vagyunk, diszkontáron
megúszhatjuk fejenként 100-100 ezer lejjel.
Ennyi bele is fér nekünk – fizetünk, nyílik a kapu, ám amikor a márvány-lapokkal fedett udvaron keresztül a ráccsal biztosított bejárati ajtó fele tartunk, az asszonyság kiböki, hogy bizony kellene fizetni még „valamit”.
Érdekes módon hirtelen elkallódik az ajtó kulcsa is – míg látványosan keresi, van idő puhítani túlcsigázott riporteragyunkat: hogy micsoda gyönyörűségek vannak benn (a szemét forgatja és ájulást színlel), ő mindent megmutat az utolsó sarokig (kitárja kezeit) és különben is, ha nem sietünk, mindjárt jönnek a többiek, és akkor aztán mindenkinek ki kell fizetni a „valamit”. Érveit nyomatékosítandó megjelenik egy férfi is egy gyerekkel –
csődöt vizionálok, remegő kézzel
perkálunk le egy-egy újabb százast fejenként. Az asszonyság arca felderül, azonnal meg is lesz a kulcs, uzsgyi befele. A villanyt nem gyújtják meg, így vakuznunk kell – igaz, nekünk a nagy izgalomban fényt kérni eszünkbe sem jutott.
Ahogy az ajtó kinyílik, nem fogas és cipőszekrény, hanem egy széles képernyős televízió és hifi-torony tárul szemünk elé: oltárszerű, faragott asztalon állnak. Leellenőriztük, a televízió nincsen hálózatra kapcsolva – tuti, hogy senki nem nézi. Igaz, nagyobb társaság úgyis csak az udvarról tudná nézni…
Amúgy rend, ragyogó tisztaság
– igen kevés személyes használati tárgy, aranyszínű festékkel lemázolt gipszstukkók mindenhol. Bár a házat alig néhány éve építették, a plafonon néhol repedések láthatók. Díszes porceláncsillárok, bőrgarnitúra, az egyszerű betonpadlón kopott szőnyegek.
A fogadószobának berendezett helység másik fontos eleme egy nagy, fémszínű hűtőszekrény fagyasztóval – ez a televízióhoz hasonlóan szintén a bőséget hivatott jelezni a látogató számára. Egy régebbi típusú televíziót is felfedezek – ez kevésbé van szem előtt, valószínűleg épp amiatt, hogy nem annyira látványos.
A hálószobát gyakorlatilag kitölti egy nagy, piros rózsás ágytakaróval leterített franciaágy: a fennmaradó helyre színes művirág-csokrokat állított a ház ura; a látványt egy plüsskutyust szorongató
mikulás teszi felejthetetlenné.
A következő hálószobába már nem tudunk igazán belefeledkezni: vezetőnknek, az asszonyságnak hirtelen eszébe jut, hogy sietnünk kell, mivel bármelyik pillanatban vendégek érkezhetnek.
Alkudozunk óbégatva, kevés eredménnyel. Gyorsan végighajt még a fürdőszobán – egy kupac szennyes az extra méretű fürdőkádban – meg az ebédlőn, melyet gyakorlatilag csak akkor látunk, amikor felvillan a vaku, mert a villanyt rest meggyújtani a matróna. A hangulat kezd elmérgesedni.
Visszaérve a nappaliba újabb pénzösszeget kunyerál tőlünk: mi viszont azt követeljük, hogy márpedig a ház összes szobáját mutassa meg, mert ebben egyeztünk meg. A háziak szerint azokat nem lehet megmutatni, mert nincsenek befejezve és különben is a pénz… Míg Laci hősiesen tartja a frontot, én újabb felderítőtúrára indulok – sajnos
minden ajtó zárva, nincs tovább.
A palotalátogatás így aztán alig tíz perccel a belépés után csúfos kudarcot vall. Mikor elszontyolodva kilépünk a tornácra, az asszonyság újabb pénzösszegért kuncsorog, igaz, most már kevés meggyőződéssel: azt mondja, most akkor kívülről is megmutatja a házat, és akkor ennek fejében kellene perkálni. – Köszönjük szépen, azt mi ingyen is megnézzük – torkolljuk le.
Vezetőnk erre észrevétlenül meglép. Ott maradunk az udvaron a férfi, illetve a gyerekek társaságában. A negyven fölötti, meglehetősen vézna és kopaszodó férfi az asszonnyal ellentétben maga a megtestesült nyugalom: kedvesen és segítőkészen válaszol kérdéseinkre, például elmondja: úgy emlékszik, a ház három évig épült.
Négy fiútestvér építette
(összesen nyolcan vannak testvérek, ő az egyik közülük). A legidősebb fivér lakik itt családostól. A ház urának építkezési cége van és jól keres – egyébként az építkezéshez szükséges pénzt úgy teremtették elő, hogy eladták egy sor más ingatlanjukat.
Rákérdezünk, hogy minek kellett ekkora házat építeni: „az első emelet után csak úgy jött” – hangzott a válasz. A ház egyébként eladó: 900 ezer eurót kérnek érte. Végül körözünk még egy keveset a ház körül: a külső fotókat készítjük a rozsdás kerítésről,
a máris omladozó kőoroszlánokról.
Megcsodálunk egy garázsajtót, melyet méregdrága hőszigetelő ajtóval láttak el, csak nem méretezték jól, így a fal mellett arasznyi résen süvít be a szél.
Már éppen távoznánk, amikor újabb, kulcsát kihívóan lóbáló kölyök tűnik fel a sarkon: nagy mellénnyel közli, hogy az nem úgy van, hogy csak fotózik az ember, itt fizetni kell – kiderül, hogy nem az előző cigányasszony, hanem ő a ház „igazi” ura, tartja is a markát. Végül megelégszik egy fotóval is – Laci kegyesen úgy dönt, nem kér pénzt ezért.
Ez a palota
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ÉletmódRSS
A bőrére ragasztott kommunikációs eszközökkel próbált csalni a sofőrvizsgán miután háromszor elvágták, de lebukott
A koronavírusos konteók terén Románia a „bajnok”. De mekkora ebben a Facebook, a Twitter vagy a WhatsApp szerepe?
Annyira jófejek voltak a bihari csendőrök, hogy kisegítettek a hóból egy kínait...és a lopott luxuskocsiját
Annyian drogoznak a brit parlamentben, hogy kábítószerkereső kutyák bevetésén gondolkodnak
