A saját magába szerelmes görög mitológiai hős, Nárcisszusz történetéből készített fotós diplomamunkát Balázs Áron , a Ion Andreescu Művészeti Akadémia végzőse. A “sztori” napjainkban játszódik, Nárcisszusz egy metroszexuális fiatal férfi.
Áron Téglás István szabadúszó színészt kérte fel Nárcisszusz alakítására. Az egynapos fotózás több helyszínen zajlott – az első egy szépségszalon, ahol István metroszexuális férfivá alakul át.
Ezután Nárcisszusz Kolozsvár utcáin bolyong és különféle tükröző felületeken csodálja magát. Az utolsó stáció egy reklámügynökség stúdiója, itt fényképezték a „metroszexuális halála” munkacímen futó jelenetet.
Vele voltunk, és fotóztuk azt, ahogy Áron fotózik.
Szex-evolúció: a metroszexuális után jön a "simabőrű"
A stáb (1.): "Nagymamámnál, a szénában tanultam meg egy csomó dolgot"
Gyakran nézed magad a tükörben?
– Volt egy időszak, amikor bele-belepillantottam, persze gyorsan, hogy ne vevődjék észre. Szerintem akinek folyamatosan tükörre van szüksége, az önmagával nincsen tisztában; amikor tükörbe néztem, mindig kerestem magamban a hibát, folyamatosan igazolásra volt szükségem.
Mostanra azonban ezt kiküszöböltem, az életem nagyon jó irányba indult el. Nagyon régóta nem jutott eszembe a tükör. Tulajdonképpen akkor riadtam meg, amikor egy színész ismerősöm azon kaptam rajta, hogy – nem biztos, hogy tudatosan – próba alatt, előadás előtt bámulja magát.
Reggel mennyi idő alatt tudsz elkészülni?
– Általában gyorsan zuhanyozom és rohanok is; nem szoktam magam kényeztetni. Nem érdekel különösebben a testem – mindig utólag veszem észre ha valami változik. Például csak a közelmúltban tűnt fel, hogy szőrös lett a mellem.
Szépítőszerek?
– Tusfürdő, testápoló. Ezt az anyukám szokta vásárolni nekem – ja meg a parfüm, azt a húgomtól kapom. De ha sok pénzem lenne, tiszta kíváncsiságból el-el járogatnék egy férfiszalonba.
Inkább mozgás- és táncszínházban mozogsz otthonosan…
– Nagymamámnál, a szénában tanultam meg egy csomó dolgot gyermekkoromban; akkoriban a tánc, mozgás, akrobatika vonzott, amatőr kurzusokra jártam, volt egy aktív csapatunk is – nem gondoltam arra, hogy színész leszek.
A színin aztán ez abbamaradt, mármint voltak akrobatika-óráink, de nem igazán műveltem. Mondhatni a mozgásszínházi múltam gátolt a prózai előadásokban – folyton előjöttek a mozdulatok, gesztusok. Szidtak is emiatt eleget; akkor úgy éreztem, hogy miután annyi energiát fektettem ebbe gyerekkoromban, mindez fölösleges nyűg.
A főiskola után aztán egy szentgyörgyi mozgásszínházi műhelyhez szerződtem egy ideig; a színáz és mozgásszínház Vava Stefănescu Történetek a láthatatlan városból című előadásában találkozott újra. Azt nem mondatnám, hogy végérvényesen a mozgásszínház mellett köteleztem el magam; ez inkább csak egy ilyen periódus.
Milyen érzés képeken látni mozdulataid?
– Én belülről élem meg mozdulataim. Mindig van egy belső képed arról, amit csinálsz – persze ez kívülről egészen más, emiatt valamikor utáltam is a rólam készült fotókat. Vegyes érzelmekkel fogok elmenni innen – mármint jó volt, de néha bénának éreztem magam. Pózoltam is kicsit… Ilyen fotózáson nem vettem még részt; titokban mindig álmodtam erről.
Téglás István adatlapja a Hamleten >>
A stáb (2.): "Csupán koppintanak"
Mi a véleményed a hazai metroszexuálisokról?
– Hamisak; csupán koppintanak egy életstílust, öltözködési módot. Valamiféle, kommunizmusból eredeztethető kisebbségi komplexus lehet ez. Hozzám a nonkonformista, avantgárd stílusú frizurák állnak közelebb – festek, borotválok – de itt is nagyon vigyázni kell, mert nagyon könnyen nevetségessé lehet válni, ha a kliens személyisége nem egyezik a frizurájával.
Istvánban mekkora metroszexuális-potenciált látsz?
– Á, ahogy beléptem, láttam hogy ő nem olyan. Nagyon jól lehet vele dolgozni, laza.
Neked szakmai és személyes kapcsolatod is lehet a tükörrel…
Igen, kezdetben nagyon sokat néztem magam a fodrász-szalonban levő tükrökben – folyton kis hibákat kerestem magamban. Egyébként nagyon sok kollégámnak okoz gondot a sok tükör. Most már azonban ez alábbhagyott, általában reggel és este pillantok bele a tükörbe.
A stáb (3.): "Szeretem, ha engem fotóznak" Hogyan adódott a téma?
– Egyszer hülyeségből elkezdtem félmeztelenül pózolni. Lóri barátom fotózott – nagyon narcisztikusra sikeredtek a képek, így jött az ötlet. Aztán Gyergyóban, Vava Stefănescu előadásában én készítettem azt a filmet, ami gyakorlatilag díszletként működött.
Istvánnal ott találkoztunk. Őt addig nem ismertem és most sem ismerem, de nagyon megtetszett a teste és az, ahogyan lehet vele dolgozni, így elkezdtem Istvánra építeni a történetet.
A lényeg bizonyos eseményeken végigmenni; Nárcisz nem csinál semmit, egész nap szépítkezik. Munka során a vezérelv az volt, hogy ami normális, azt normálisan fotózom, ami torz, azt torzan.
Milyen volt a kamera előtt pózolni?
– Abszolút jó. Szeretem, ha engem fotóznak; meztelen fotókat is csináltunk rólam a stúdióban. De mivel Lórit nagyon jól ismerem és benne teljesen megbízom, nem éreztem rosszul magam. Ő az egyedüli ember aki meztelenül látott a szüleimen és a barátnőimen kívül, de nem zavart. Amúgy meg hideg volt a fotózás, meg is hűltem rendesen.
Hogyha fotó, akkor mi az amit a legszívesebben csinálsz?
– Divatfotó, vagy nem is, inkább a beállított, megrendezett fotó. Mindezt fotóriportra jellemző megközelítéssel, tehát a fényképezőgép nem állványon van. A téma a fontosabb, nem a képalkotás folyamata, stílusa, nem a gomb megnyomása.
Áronról korábban: Gyergyói srác nyert a világ legrangosabb fotós versenyén >>
A stáb (4.): "Nem szokott remegni a kezem"
A ti közös fotó-sessionötökből alakult ki a Nárcisz-téma. Milyen volt az a fotózás?
– Áronnal nagyon régóta dolgozunk együtt. Elmesélte hogy ő akar Nárcisz lenni – jó fotók lettek. Aztán továbbfejlesztette az egészet, és azt mondta, jobb lesz modellel dolgozni. Egyébként pedig sokat fotóztam már meztelen modelleket. Ez a munkám, nem szokott remegni a kezem.
Tükrök?
– Hát néha belenézek. De sosem gondoltam arra, hogy ez valami különös dolog lenne.
Ha fényképezőgép, akkor mi a kedvenc?
– Eddig egy Nikon FMA 3 -as volt: klasszikus filmes gép, mégis nagyon modern. Nagyon jó fekete-fehér képeket lehet vele készíteni, a digitális fényképezőgépek nyomába sem érnek. Sajnos stúdióban – mert jelenleg stúdióban dolgozom – kevésbé használható. Az álmom egy Leica M7-es – mintegy 3 000 euróba kerül. Majd valamikor megveszem…
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!