2020. aug. 14. péntekMarcell
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„Sok újságíró kényszerből újságír ”

B. A. M. 2005. november 23. 12:50, utolsó frissítés: 2005. november 22. 17:48

Mi a rossz ebben a mesterségben? – betekintünk a honi újságírók tudatalattijába, mely sötét.







Alapesetben újságírónak lenni nem rossz dolog: a sajtóigazolvány láttán lábad elé borulnak a színházbeli jegyszedő nénik (ha igazán jól csinálja az ember, akkor a gyengébb idegzetű politikusok is betérdelnek). Interjú ürügyén több, mint könnyű pasizni/csajozni – rendben, ez nem túl etikus, de kit érdekel.

Árvizekkor “riportút” ürügyén motorcsónakázik az ember, meg aztán sikkes dolog azzal bliccelni el a kedvenc nénikéddel való találkozót, hogy “Bocsi, rohannom kell, itt van Markó”. Nem utolsósorban ott vannak a burkolt megvesztegetési kísérletként is értelmezhető állófogadások és azt is tudni kell, hogy az újságíró nem éppen koránkelős fajta: a szerkesztőségek zömében elég, ha 10-11 körül besétál az ember.



Minket most nem ez érdekelt, a negatív dolgokról kérdezősködtünk. Kést, villát, ollót eltenni, kezdődik:


Mr. Blue

A gazdasági bizonytalanság az, ami kétségbeejt. Nem találkoztam még olyan erdélyi magyar újságíróval, aki elégedett lett volna azzal, ahogyan fizetik. Szerintem bátran kijelenthető, hogy egyetlen olyan erdélyi szerkesztőség sincs, amely anyagilag valamelyest megbecsülné munkatársait, legalább a megélhetéshez szükséges anyagi keretet biztosítaná.

Nem beszélve a munkakörülményekről, a felszereltségről, amely szintén elengedhetetlenül fontos lenne a minőségi munkához. A szerkesztőségek általában maximális teljesítményt várnak el minimális anyagi ráfordításból - ez az állapot szerintem felháborító, és hosszú távon nem tartható fenn.


Mr. Black

Az erdélyi magyar sajtó dögunalmas: unalmasak a témák, amelyekre ráteszik az embert, az érdekesebb témákat vagy "nem bírja el az olvasóközönség", vagy pedig vigyázni kell, hogy kinek az érdekeibe gyaloglunk bele.

Periferikus az egész sajtó: a kis megyei lapok elvannak a maguk szemétdombján, az országos lapok ab ovo veszteségesek, mert a durván 1,5 milliós erdmagy társadalom nem túl nagy piac. Ezért a multik sem nagyon érdeklődnek, könnyebb nekik Bukarestben megvenni a hatalmas olvasói piacokat. Ezért sajátosan értelmeződik az újságírás, mint szakma.

A szerkek infrastrukturálisan elég borzalmasak. Mintha ez lenne az utolsó dolog! Rossz számítógépek, szar netkapcsolat, nincsenek munkaeszközök… Mégis maximnális fordulatszámon kell gyártani az anyagokat.

Ez nem értelmiségi munka, ez, kéremszépen, idomított szakmunkásoknak való igavonás. Nagyon kevés kivételtől eltekintve nincs elég egyéni anyag, nincsenek Hangok az eseménykövető, hatalomnak aláfekvő, pénzért kunyeráló, munkatársakat szégyenletesen rosszul megfizető (az újságírói átlagfizetés nálunk kétszáz euró) és kihasználó „erdmagy sajtpiacon”.

Sok újságíró kényszerből újságír, mert elvégez egy fantomegyetemet, nincs mit kezdenie magával, hát elmegy újságot írni. És az a cucc az egészben, hogy FEL IS VESZIK!!!! Mert kell az ágyútöltelék.


Ön szerint újságírónak lenni:

Ms. Yellow

Sokféle képet közvetítünk magunkról, sokfélét hisznek rólunk: az általános sztereotípiák szerint az újságíró jár-kel, “magasabb körökkel” van állandó kapcsolatban, megváltoztatja a világ rendjét, pimasz, rámenős, félnek a tollától, számít a véleménye.

Ha erre gondol a pályakezdő fiatal, és van benne egy csöppnyi exhibicionizmus, mást nem is akar, csak újságíró lenni. És mondjuk az is lesz. Akkor pedig szembesülnie kell azzal, hogy ha az “igazat” szeretné írni, a kisebb-nagyobb hatalmasságok rögtön ellenségnek tekintik. Így pedig nap mint van rá példa, hogy felhívja egy ártatlan kis kérdéssel valamelyik nagykutyát, aki rögtön úgy kezeli, mintha legalábbis anyagyilkos lenne.

Ugyanakkor lót-fut egy információért, amiről senki nem akar tudni... Aztán, ha mégis sikerül valamit elfogadhatóan megírnia, rögtön jönnek az érdekeltségi körök reakciói: ezt miért így, miért most és különben is, hogy engedi meg magának. Szembesülni kell azzal is, hogy kicsi a préri: itt mindenki ismer mindenkit, mindenkinek megvan a véleménye a másikról.

Persze, mindettől függetlenül ez is csak egy szakma (vagy hivatás?). Olyan, mint a többi: ha igazán csinálod, egyszercsak azon veszed észre magad, hogy a barátaid már csak brancsbéliek, mert ők értik csak, hogy miről beszélsz, te is ismersz mindenkit és mindenkiről megvan a megváltoztathatatlan véleményed (még ha ezt jól is titkolod). És a családod fényképről ismer már csak, mert olyan ritkán találkoztok…


Mr. White

Az a tényező, amely az újságírást a más területeken is ismert problémák – alacsony fizetések, kifizetetlen túlórák – mellett a többi szakmához képest lényegesen nehezebbé teszi, a politikummal meglévő szoros kapcsolatban keresendő.

Polarizált politikai közegben a sajtó is óhatatlanul polarizálódik – szerencsésebb gazdasági helyzetű országokban ez talán nincs így, de nálunk, ahol a sajtóorgánumok zömmel képtelenek saját bevételekből eltartani magukat, és ezért kénytelenek különféle, a politikum által befolyásolt alapítványokhoz fordulni támogatásért, gyakorlatilag elkerülhetetlen, hogy a politikum a folyósított összegeken keresztül a sajtóra is kiterjessze a befolyását.

Ez pedig többnyire azt jelenti, hogy az újságíró személyes függetlensége, szakmai integritása veszélybe kerül, ha továbbra is a szakmában kíván dolgozni. Maga is részévé és újratermelőjévé válik annak a diskurzusnak, amelyben csak fehér és fekete, mieink és övéik léteznek. A higgadt, távolságtartó újságírás ma – természetesen a számos, politikai elkötelezettségét a szakmai elkötelezettség elé helyező újságíró miatt is – szinte már csak a sajtótankönyvek lapjain létezik.


Mr. Brown

Hosszú távon talán az a leglehangolóbb a romániai magyar sajtóprérin, hogy semmilyen kifutási lehetőség nem kínálkozik: legtöbb újságíró azért gürizik épp ott, ahol, mert úgysincsen jobb (ez persze az újságírókat is minősíti, sőt, talán őket minősíti a leginkább).

A rom.magy. médiában egyszerűen nincsenek “áhított” állások, melyekért ölni tudna az ember. Sztárok, neves újságírók és látványos átigazolások sincsenek, verseny sincs. Tipikus újságíró-karrier: kezdőként minimálbérért, kilóra gyártja a semleges katyvaszt, majd miután kellőképp besavanyodik, megteszik valami középvezetőnek (a csúcsvezetői pozíciók foglaltak: mindhalálig tartanak).

Nem csoda, hogy a szerkesztőségek lasszóval fogják a “friss husit”, akik nem akkor kapnak fizetésemelést, ha a munkájuk kiemelkedő, hanem akkor, ha megemelkedik a minimálbér. Ami kár, mert izgalmas témák pedig vannak. De amíg mindenki a számláit próbálja kifizetni, addig ezek senkit nem érdekelnek.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS