2020. aug. 6. csütörtökBerta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

"Megtartani a személyes és a digitális kapcsolatokat is"

Balázsi-Pál Előd kérdezett:Balázsi-Pál Előd 2005. november 21. 11:30, utolsó frissítés: 11:29

Hogyan lesz a digitális eszközökből, használati tárgyakból elektronikus szobor?





A Torontóban élő Nina Czegledy független médiaművész, kurátor és író. Közel 30 országban szervezett kiállításokat, a kolozsvári Tranzit Házban 2006 júniusában tart előadást a kanadai női művészekről, és bemutatja az Interruptions Embodied című videó-válogatást. Az ezt előkészítő látogatása szolgáltatott alkalmat az interjúra.



Miért a médiaművészetet választotta?



– Azzal kell kezdenem, hogy ez egy tág fogalom. A megnevezés sem egységes, nem sikerült megállapodni arról, hogy ez médiaművészet, new-media, digitális művészet, digitális kommunikáció vagy számítógépes művészet.

Hogy miért választottam ezt? Mindennapi életünkben egyre több digitális tárgyat használunk. Ha végigmegyek Kolozsváron, minden második ember telefonál az utcán, egy csomó olyan háztartási tárgyunk van, ami programozva van – például a mosógép. Teljesen logikus, hogy ha a környezetünkben körül vagyunk véve ezekkel a holmikkal, akkor a művészet is reagáljon, és lépjen is előre, foglaljon állást.


Hogyan lehet – és egyáltalán szükséges-e – művészként megbarátkozni az új technológiákkal?

– Mindenképpen szükséges azoknak, akik ebben a témakörben alkotnak. Szeretem a festészetet és a szobrászatot is, nem akarok senkit megbántani. A kérdés az, hogy milyen mértékben akarja az ember megismerni ezeket a technológiákat. Ismerek és dolgozok olyan művészekkel, akik az alapoktól kezdve mindent saját maguktól építenek fel. Pontosan tudják a szoftverírás részleteit, és ők programozzák a digitális munkáikat.



Ha elektronikus szobrokról vagy interaktív dolgokról van szó, azt is tudják, hogy oda milyen programokat kell használni. Én nem tartozom ebbe a táborba, én megpróbálom megtanulni az elveket, amin ezek alapulnak, hogy mit miként kell használni, mi a funkciója vagy a háttere valaminek, és hogy mi a technológiája.

De én magam nem tudom előállítani őket, nem tudok programozni. Mivel más oldalról közelítem meg ezt a kérdést, hiszen mint kurátor és művész dolgozom, a magam részéről nem feltétlenül szükséges az összes apró részlet ismerete.


Hogy néz ki egy napja?

– Az én napom 19 órás. Már nincsenek családi kötelezettségeim, felnőttek a gyerekeim, egyedül élek, úgyhogy az időm nagy részét munkával töltöm. De ez nem panaszkodás, én választottam. Másokkal működök együtt nagy projektekben. Ez a munka szabadságot ad az embernek másokkal együtt saját elképzelései megvalósítására, ha sikerül rá pénzt szerezni.


Mennyire nyitott a közönség ezeknek a műveknek a befogadására?

– A közönség sehol nem teljesen nyitott még. Több oka van ennek. Egyrészt félnek az emberek a technikától, másrészt sajnos sok olyan oldala van a médiaművészetnek, ami egy kicsit elidegeníti az átlagembert. Bemegy a látogató a múzeumba, és ott van 25 számítógép egy sorban, le kell ülni, egérkével keresni – ez nem áll annyira közel hozzánk, mint odamenni egy festményhez, és megnézni.



Fő célunk, hogy valahogy változtassunk ezen a mentalitáson. Nem lehet egyik napról a másikra változtatni, de azt próbáljuk például, olyan interaktív munkákat mutassunk be, ahol a közönség be van vonva. Angolul ezt electronic sculpture-nek, tahát elektronikus szobornak hívják.

A lényeg, hogy egy használati tárgyba építünk elektronikát, hogy konkrét legyek: a látogató csak egy asztalt lát egy szobában, de amikor odamegy, és ráteszi a kezét az asztalra, akkor megjelennek bizonyos, elektronikus képtárban tárolt képek, s ezekhez hangokat is lehet társítani.

Az illető mozgásától, nyomásától függően változnak a képek és a hangok – ez egyfajta varázshatást kelt, és a látogató ott marad egy darabig, mert érdekli. A kurátoroknak az kell céljuk legyen, hogy olyan eseményeket és kiállításokat hozzanak létre, melyekbe be lehet vonni az embereket.

Az én egyik projektem például az északi fénnyel és az elektromagnetikus térrel kapcsolatos. Februárban Helsinkiben a tudományos múzeumban lesz egy esemény: ennek részeként a közönség sms-ben küldhet egy szót, ami az északi fényről jut az eszébe. Ez egy internettel összekötött adatbázisba kerül. Így ez a szó megjelenik egy képernyőn, kivetítőn, és egy ontológiai rendszer alapján minél többen küldik el a szót, annál gyakrabban jelenik meg.



Például ha egy kisgyerek azt mondja a papájának, hogy „zöld”, mert az északi fény színe zöld, és ezt az apja elküldi sms-ben, és még százan beküldik ezt a szót, akkor az villogni fog a képernyőn, és azt mindenki látja majd. Itt megint a hozzáférhetőségről van szó, ez nagyon fontos.


Beszéltünk arról, hogy az átlag befogadó hogyan viszonyul ezekhez a dolgokhoz, de mi a helyzet a művészekkel? A digitális művészettel szemben kialakult már ellenmozgalom?

– Kimondottan nincs ellenmozgalom, de a művészek és kurátorok közt is van egy réteg, amely távol tartja magát ettől a médiaművészeti vonaltól. Hogy ez a bizonytalanság, a konzervativizmus vagy mi miatt van, nem lehet tudni pontosan. A lényeg az, hogy van a társadalomban egy folytonosan fejlődő, bővülő réteg, amit különböző módon meg tudnak közelíteni a művészek. Az internet rengeteg lehetőséget ad az embereknek.

Az UNESCO-nak van például egy projektje, amelyben internetes oktatás folyik a Földközi tenger térségében, ennek egy része interneten van, másik része személyes találkozáson alapul. A Nemzetközi Elektronikus Művészek Szövetsége, amelynek már öt éve az egyik vezetője vagyok, tavalyelőtt tartott egy ülést, amelyen 1500-an vettek részt.


Tehát fontos a személyes kapcsolattartás is?

– Rettenetesen fontos. Egyre jobban realizálják a szakmában dolgozók, mennyire fontos megtartani mind a személyes, fizikai, mind a digitális kapcsolatokat – ez az úgynevezett hibrid hozzáállás, ez jelenleg a legelőrenézőbb. Sokszor egy telefon, vagy egy személyes találkozás felér három hónap e-mail-ezéssel.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS