2020. szeptember 26. szombatJusztina
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Erdély filmen: milyen is az a Duna-style?

kérdezett:Botházi Mária 2005. július 27. 14:52, utolsó frissítés: 14:24

“Ha valaki erdélyiként kap, és nem vesz kamerát a kezébe, annak a hatalomnak a kiszolgálója, amely az anyagiakat biztosítja ”





Az erdélyi gyerekekre fókuszoló antropológiai- és néprajzi filmekkel foglalkozik Plájás Ildikó Zonga, a BBTE néprajz szakának friss diplomása. Zongával arról beszélgettünk: milyen Erdély-kép bontakozik ki ezekből az alkotásokból.




– Nyilvánvaló, hogy létezik egy idealizált Erdély-kép - elsősorban a nem erdélyiek fejében - amely főleg olvasmányok, televíziós műsorok, ismeretterjesztő filmek vagy a dokumentumfilmek alapján alakul ki. Az ilyen jellegű filmekben a mozgóképek nagy százaléka a gyönyörű természeti környezetet – Gyimes például nagyon kedvelt táj –, vagy a hagyományos erdélyi kultúra történeti vagy néprajzi értékeit mutatja be.

Tizenhárom filmben végeztem mélyfúrást: ezek közt meglehetősen hangsúlyos az archaikus, a röghöz kötött mozdulatokat bemutató filmek csoportja.


Ezen túlmenően, hogyan jellemeznéd a filmekben feltűnő Erdély-imidzst?

– Megpróbáltam valamiképp csoportosítani az erdélyi gyerekekről készült dokumentumfilmeket, érdekes módon, egy pár nagyon jól körülhatárolható tematikus csoportot lehetett megkülönböztetni. Például a hagyományos közösségek gyerekeinek, a roma-gyerekeknek, az utcagyerekeknek vagy a valamilyen szempontból fogyatékos gyerekeknek a csoportját.

Ezek a témakörök jól tükrözik, hogy milyen filmes témák merülnek fel Erdéllyel kapcsolatban, és melyek azok a toposzok, amelyek mentén képződik ez az imidzs. Viszont a legmarkánsabb tematikus csoport, az első, a hagyományos életstratégiát követő, vagy értékeket őrző erdélyi közösségeket tematizálja.

Szó volt már a természettel való romlatlan kapcsolatról, ugyancsak ide tartozhat a földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozó hagyományos életvitel. Ezekben a filmekben a gyerekek világa a néprajzi értelemben vett hagyományos kultúra képének van alárendelve.

Ide sorolhatjuk Zsigmond Dezső Aranykalyiba című filmjét, Moharos Attila szolgagyerekekről készített „háromtételes” dokumentumfilmjét vagy Farkas György Apácáját. Mindhárom filmben a rendszerváltás óta ismét reneszánszát élő Erdély-mítosz határozza meg azt a hatalmi diskurzust, amelynek homlokterében a filmek készültek.


Ki nézi meg ezeket a filmeket?

– Elsősorban fesztiválokra nevezik be ezeket, kisebb hányaduk azonban televíziós fórumokon is közvetítésre kerül. Ennek egyik legismertebb – és az Erdélyről készült filmeknek legrelevánsabb – médiuma a Duna Televízió.

Ha számba vesszük a vizsgált filmek finanszírozását, kiderül, hogy feltűnően sok közülük a Dunatáj Alapítvány, a Duna Műhely vagy a Duna Televízió támogatásával készült. Többnyire ezek azok a filmek, amelyek a hagyományosabb irányvonalat képviselve, a hagyományos erdélyi népi kultúrát kívánják bemutatni, és sok esetben a jól ismert toposzok mentén járják körül a témát.



Említetted, hogy az egyik legmegdöbbentőbb film Vitézy Zsófia Made in Romania című alkotása.

– Igen, ez látszólag egy navaho-film. A rendezőnő kiment Pusztinára, kiválasztott hét pusztinai gyereket, és kamerát adott a kezükbe. A film képsorai úgy vannak összevágva, hogy nem lehet egyértelműen eldönteni, mi az, amit a gyerekek filmeztek, és mit fényképezett ő. A néző tehát meg van győződve arról, a gyerekek világába tekint bele. És itt valami nagyon vicces dolog történik.

Ezt már az empirikus tapasztalataim mondatják velem – Pusztinán is gyűjtöttem – Moldvában a rendszerváltás óta olyan néprajzturizmus indult be, hogy például nem egyszer fordul az elő: az ember bemegy egy nénihez, megkérdezi őt valamiről.

Gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy az asszonynak fogalma sincs az illető kérdésről, viszont, ha irányító kérdéseket teszünk fel, pontosan azt a választ kapjuk, amit elvárunk. Ezek az emberek kialakították azokat az ön-reprezentációs stratégiákat, amivel nyilván továbbra is vonzzák a kutatókat, tudván, hogy ebből hasznuk származik.

Szóval, amikor odaadták a kamerát a gyerekeknek, láss csodát! A gyerekek elmentek az iskolába, ahol magyar nyelvet tanulnak.

Meginterjúvolták a tanárnőt, aki magyarul tanította őket. Ilyen kérdéseket tettek fel: mit érez akkor, amikor magyarul énekel? A filmből az cseng le: milyen boldogok vagyunk, hogy őrizhetjük az archaikus kultúránkat, és ezt továbbadhatjuk az utánunk jövő generációknak, és ez nem vesztődik el.

A gyerekek hangja tehát beleíródik abba a tudományos kontextusba, amit a néprajz és antropológia kialakított. Ha látszólag a gyerekek csinálják is ezt a filmet, a rendezőnő az, aki eldönti, hogy mi marad benne, hogyan vágja össze.

Ott van tehát az a hallgatólagos társadalmi alku: én vagyok hatalmi pozícióban, én rendelkezem a kamerával, megvannak a forrásaim, hogy rólatok filmet készítsek, és cserébe elvárom azt, hogy azt mondjátok, amit én elvárok. Bizonyos esetekben nagyon jól le lehet bontani, hogy a rendező hogyan rendeli alá a maga elképzeléseinek a megszólaltatottak beszédét.


Az erdélyi magyarok kezébe is kamerákat adnak, és talán kijelenhető: az esetek jelentős hányadában ugyanezt az eredményt mutatjuk fel. Erről mi a véleményed?

– Nem gondolom, hogy annyira szerencsétlenek vagy hátrányos helyzetűek volnánk, hogy nekünk, mint „erdélyi magyarságnak” a kezünkbe kéne adni a kamerát.

A kérdés, úgy érzem, ismét arra az előfeltevésre alapoz, hogy csupán az anyaország rendelkezhet azokkal az erőforrásokkal, amelyek lehetővé tennék egy kultúrának a mozgóképi reprezentálását.

Meglehet, hogy a pályázati lehetőségek is többnyire kifele mutatnak, viszont ha valaki nem akar a hatalmi ideológiának a kiszolgálója lenni, akkor is megtalálhatja annak a módját, hogy hiteles filmeket készítsen.



Nagyon sok fiatal, tehetséges filmest ismerek, akik – még akkor is, ha külföldön tanultak – hazajöttek, és itthon készítik az akár néprajzi jellegű filmjeiket.

Jó példa erre, úgy gondolom, Lakatos Róbert munkássága. A süketnéma Nyika Alfréd, a Csendország című filmjének főszereplője, fogyatékossága ellenére is, az egyik „legnormálisabb” gyerek, akivel ezekben a filmekben találkoztam. A rendező felvállaltan használ fikciós elemeket, viszont beavatkozása a forgatás alatt nem eredményez egy megrendezett, önkényes filmvilágot.

Ha valaki erdélyiként kap, és nem vesz, kamerát a kezébe, akkor nyilvánvalóan annak a hatalomnak lesz a kiszolgálója, aki biztosítja számára az anyagi erőforrásokat.

Valahogy így működik a faluturizmus is. Ha emberek abból élnek meg, hogy a turistáknak az ősi, autentikus magyar kultúra képét mutatják be, akkor figyelni fognak arra, hogy a vendég milyen előzetes tudással rendelkezik, mit akar látni az erdélyi kultúrából, és azt mutatják meg, függetlenül attól, hogy az mennyire hiteles valójában.

Ez valahol természetes. Ebből jön a pénz. Ennyire egyszerű. És ezt nem tartom sem szomorúnak, sem elítélendőnek, csupán hiányolom az értelmiség vagy a filmes szakma reflexív hozzáállását.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS