Honi magyar blogoszféra
Botházi Mária 2005. június 29. 16:21, utolsó frissítés: 15:35Egyelőre kevesen vannak, de már blogdogulnak: rövidesen megtartják az első erdélyi magyar #b#blogger-találkozót#/b#.
Blogtalálkozót szerveznek (ezt hús-vér valóságban, persze) az erdélyi magyar blogoszféra képviselői, illetve közülük azok, akik a mintegy két hónapja létrehozott cohors451 nevű honlapon csevegnek a virtuálban.
Egyébként, az oldalról (ez a Transzilván légió néccázötveneggyes zászlóajj ví-gyázz! jelszó alatt fogadja a látogatót) az is kiderül, hogy megvolt már az első, pontosabban a nulladik fél-blogtalálkozó. Réku bejegyzésének tanúsága szerint
“Jelen volt Nándika, Sipike, Gergelii, Igen Biza és a VilágBazár írója is pár percre. S én is. S még néhányan, akikről nem tudjuk: blogdogulnak-e vagy csak a sört szeretik.”
“Ez mennyi is volt? Az erdélyi magyar blogtársadalom durván fele?” – teszi fel a kérdést egy másik bejegyző. Erre sajnos, nem kapunk választ, ezért csak találgathatunk. Tény, hogy miközben mostanság már tízmilliónyi blog van a világhálón,
nálunk egyelőre kevesen élnek a műfaj adta lehetőségekkel.
Kronstadthoz ellátogatva nagybetűs bejegyzés fogad: “nehéz így blogot írni, NEM VAGYOK BESZÉLŐ VISZONYBAN ÖNMAGAMMAL.” Röviddel ezelőtt, amikor még jóban voltak egymással, Kronstadt személyes hangvételű, olykor elmélkedőbb jellegű bejegyzéseket közölt blogjában. Olvasmány- és filmélmények, egy zsúfolt hétköznap problémás volta egyaránt helyet kapott itt.
Amiről soha nem írna a blogjában,
az a szerelmi élete, főként annak szexuális része. “Merthogy odáig még nem magánügy, hogy voltam a pasimmal moziban, vagy hogy hú de jó, szerelmes vagyok. Talán még az sem, hogy jót szeretkeztem az éjjel - bár ez nyitottság kérdése. De hogy kibe, illetve kivel és hogyan - azt már nem tudnám bárkivel megosztani” - válaszolta kérdésünkre.
Hasonló véleményen van az általunk megkérdezett honi bloggerek többsége. Réku és Klárika már a magánéletéről sem írna, “mert ahhoz szóban sincs senkinek köze” (Klárika), és mert “ez nem egy napló számomra” (Réku). Sipike úgy gondolja, az ember legyen legény a talpán: „nekem nem fáj a szám, élőben is el tudom mondani azt, ami van.”
Nándikának viszont nem jut eszébe olyasmi, amiről nem készítene web-bejegyzést. "Mindenféléről írtam, írok, írnék" – mondja. Blogjába belelapozva valóban úgy tűnik, ami a szívén, az a klaviatúráján: ma éppen két ősellenség, a "kitáncier" és a "faktúratömb", na, meg az ezzel járó a kaján adminisztráció keseríti nagyon.
Talán a fentieknek tudható be, hogy
arra még egyikőjük esetében sem volt példa,
hogy barátaik, ismerőseik, rokonaik a blogjukban közöltek miatt lincshangulatban vették volna fel velük a kapcsolatot. E téren a legforróbb helyzetet Sipike élte át, őt egy esetben el akarták hagyni bejegyzése miatt. Ilyenkor viszont áldásos dolog, hogy a blogot utólag is lehet szerkeszteni, törölni, újraírni.
Úgy tűnik, erdélyi magyar blogíróink oldalait általában nem keresik fel az idősebb generációhoz tartozó családtagjaik. Ezt az
anyukád olvassa-e
– kérdéssel próbáltuk kideríteni: Kronstadt nagyon reméli, hogy ilyesmi még nem fordult elő, Nándika édesapja olykor ellátogat fiához a virtuálban. A többiek esetében nemleges választ kaptunk, mint mondják szüleik nem internet-felhasználók. Sipike, aki egyébként lapunk munkatársa, elmondása szerint az anyukája olyan viszonyban áll az internettel, hogy jó ideig meg volt győződve róla, hogy gyermeke egy szállítási cégnél dolgozik (lásd trans...).
Vajon nem jár-e valamiféle
belső önszabályozó kényszerrel
annak tudata, hogy mások is olvassák a leírtakat? Nem veszíti-e el ezzel éppen alapvetõfunkcióját a naplóírás? Mindenképpen, válaszolják mindannyian.
“De a legbensõbb dolgokat is át tudom stilizálni olyan formába, hogy érthetõ legyen, de ne lehessen konkrét helyzethez/személyhez kötni. Szerintem egyébként a blog nem igazán napló: inkább önéletrajz-féleség, kezdetleges formában. Mert, ha úgy írok, hogy tudom, hogy olvassák, az inkább az utóbbi. Napi tudósítások a magánéletemrõl,arról, hogyan látok részleteket a világból” – fogalmaz Kronstadt.
“Az öncenzúra máris megvan, a környezetemben levők egy-két diszkrét célzása után. Persze ezt ki lehet játszani az olvasók felé, úgy lehet tenni, mintha mi sem történt volna. Csakhogy, akkor már komédiázás az egész...
Egyesek ezt úgy oldják fel, hogy van egy „publikus” blogjuk, és valahol a neten elrejtve van egy személyes naplójuk is... Más taktika a naplóban felmerülő személyek kilétének elrejtése egy-egy fogalmazási bravúrral – esetenként maga a blog szerzőjének a kiléte sem világos, ami ugye izgalmas játékot eredményezhet.” – véli Sipike.
Ami a jó a blogírásban, éppen az a rossz a blogírásban,
legalábbis így értelmezhetőek az ennek pozitívumait és negatívumait firtató kérdésre kapott válaszok.
Réku blogja az általunk megnézettekhez képest atipikus: a többiek személyes hangvételű webnaplójával szemben ő inkább – ahogy a szakirodalom fogalmaz – témaorientált blogot vezet, a (főként) erdélyi színházi világhoz kötődő szubjektív tudósításkokkal, éles kritikai meglátásokkal.
“Jó, hogy konyhanyelven is írhatok olyasmiről, ami nem a konyhába illő téma (színház, film, ilyenek)” – mondja. Ami viszont nem jó számára a blogírásban, hogy nincs ideje minden látott előadásról, filmről írni bár egy-két bekezdést.
Kronstadt számára a blog élettörténet-archívum, amelyet jól esik néha újraolvasni, látni, mit gondolt, érzett néhány hete, hónapja. Ámde sokszor kellemetlen érzés - ezek már a Nándika szavai - elolvasni, hogy milyen barom voltál két hónapja (de lehet, ez a legjobb benne: tanulni a hibákból).
Ugyanakkor, mondja Klárika, időnként olyan emberek veszik fel veled a kapcsolatot, akikről rég nem hallottál. Vagy kapcsolatba lépsz olyanokkal, akiket rég "elvesztettél".
És még egy feltétlen pozitívum, ahogy Nándka fogalmazta meg sommásan, hogy “így leírok olyasmiket, amit papírra nem írnék le. Vagy ha le is írnám, eltűnne, mivelhogy papír, és a papír állandóan eltűnik.”
A fotók a nulladik fél-blogtalálkozón készültek
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!