2020. aug. 6. csütörtökBerta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A Bolyai Egyetemmel kapcsolatos diskurzus története

Magyari Tivadar 2005. június 20. 15:26, utolsó frissítés: 14:24

Az egyetem gondolatának fő szorgalmazói mindig kimaradtak az egyetemépítési folyamatból.


1. Alternatívák

A kezdeti domináns alternatíva szerint ez az egyetem az 1959-ben megszüntetett Bolyai Egyetem jogutódja lenne Kolozsváron – más város nem alkalmas erre az infrastruktúra, illetve hagyomány hiánya miatt. Ebben a változatban szintén fontos, hogy a képzés teljes spektrumú – vagyis nemcsak tudományegyetem lenne, mint a BBTE, hanem „mega-egyetem”: műszaki, teológiai, orvosi, agronómiai, művészi stb. képzést is magába foglalna.

A domináns alternatívának mellékalternatívái is léteztek: fő közös jegyük, hogy alig mondanak ellent a domináns alternatívának. Az egyik, kevésbé hangoztatott változat szerint ez az egyetem Szegeden jött volna létre, bár vissza-visszatérő gondolat a székelyföldi elhelyezés is. További variáns, hogy egyházi, ne pedig állami tanintézet legyen, és az is felmerül, hogy a Bolyai Egyetem magánegyetem legyen.

Egy harmadik alternatíva is megfogalmazódik: ez a Cs. Gyímesi Éva nevéhez fűződő “sürgősségi megoldás”, és a BBTE-n belüli érvényesülést szorgalmazza addig, amíg létre nem jön a Bolyai Egyetem.


2. Az egyetemről szóló diskurzus kronológiája:

1989-1993: ez a domináns alternatíva szakasza. Kevés szó esik a mellékalternatívákról.

1993-1994: a várakozás felerősödik. “Majd lesz, mert már nagyon sokat harcoltunk érte, és minden erőnket arra kell tartalékolni” – így lehet leírni az akkori hangulatot. A “KMDSZ-könyvtár” ennek a tipikus példája: ugyanis a diákszervezet a ’90-es évek elején kap egy nagy könyvszállítmányt, mely – legalábbis akkor úgy hiszik – megalapozhatna egy egyetemi könyvtárat. A szállítmányt azonban a piarista templom egy raktárhelyiségében helyezik el, mondván, hogy majd kivárják, míg lesz egyetem.

1994-1997: a Kolozsvár-centrikus hang a háttérbe szorul. Erősödik a székelyföldi egyetem-lobbi. Végül kompromisszum születik: ez lesz a főiskola-hálózat szakasza, erdélyi városokban kihelyezett karokkal.

1996: az RMDSZ kormányzati szerepet vállal. Béres András tanügyminisztériumi államtitkár befolyása révén Vásárhelyt kezdik egyetemi centrumként emlegetni. Ugyanekkor erősödik a “sürgősségi megoldás” – ez elvezet oda, hogy 1990-2000-re a BBTE-n magyar tagozatnak neveznek majd el mindent, ami magyar oktatás területén történik az egyes szakokon.

1997-től több megrázkódtatás éri az egyetemről szóló diskurzust. Előkerül a magyar karok gondolata.


3. A különböző alternatívák diskurzus-elemei:

A románság meggyőzését szolgáló, domináns alternatíváról szóló diskurzusban két, szinte egymásnak ellentmondó elem fedezhető fel: ez egyik érv a restitúció gondolata, vagyis hogy “vissza az ’59-es Bolyai Egyetemet”. Másik pillér a modernizáció: az, hogy az erdélyi magyarság egy nagyon modern felsőoktatási intézményt akar, nem pedig egy régi intézményt sír vissza.

A restitúcióra való hivatkozás a külföldi (főleg uniós) lobbi miatt szükséges: ugyanis ahhoz, hogy az EU-t meg lehessen nyerni az ügyhöz, el kellett mondani, hogy az egyetem nem mostani találmány. Nem egy egységes egyetemet akar szétrobbantani a magyarság, hanem volt egy magyar egyetem, amit elvettek, és azt akarják visszakapni.

A modernizáció esetében érdekesen alakul a beszédmód: a diskurzus egyik fő eleme az, hogy “mindennél jobb” lesz a magyar egyetem. Egy másik jegye ennek, hogy kevés a konkrétum: a tervezetekben rengeteg az általánosság, inkább a nosztalgikus elem dominál.


A konkrétumok hiányának,

illetve naív elképzelések megszületésének oka az lehet, hogy az egyetem gondolatának fő szorgalmazói mindig kimaradtak az egyetemépítési folyamatból. Nem igazán volt alkalmuk egyetemen tanítani és így gyakorlati szervezési tapasztalatra szert tenni. Csak azt tudták, hogy a múltban, diákkorukban hogyan működött az egyetem, és ennek mintájára képzelték el az új tanintézményt.



Akkor egyébként keveset lehetett tudni arról, hogyan néz ki egy modern egyetem – még nem lehetett kreditrendszerről, bolognai folyamatról beszélni. Az egyedüli elem, ami gyakran felbukkan: az, hogy sokat fogják az angolt használni, a magyar nyelv mellett.

A “bentiek”, a BBTE-n tanítók viszont azzal szembesülnek, hogy valami rosszat csinálnak, ha valamit kezdeményeznek. Keveset kommunikálnak kifelé abból, ami az egyetemen történik. Ők emiatt gyakori támadásoknak vannak kitéve a “kintiek” részéről: a ‘95-‘96-ig szervezett, hatalmas gyűléseken az is elhangzik egy ízben, hogy magyar oktatás nem létezik a Babes-Bolyain.


Az érvelési kényszer

végül abba torkollik, hogy a metaforákat visszatárgyiasítják. Így keletkezik az egyetem képzeletbeli képéből a kampusz motívuma – bár akkoriban nem is tudja mindenki, hogy tulajdonképpen mi is egy kampusz. Mindenki egy hatalmas kampuszról kezd beszélni – hogy ez hol lenne, arról nem tudnak megegyezni (szó van a mostani kolozsvári Metró környéken levő telekről, mások a Bükk erdőt látják ideálisnak).

Balázs Sándor filozófus, a Bolyai Társaság elnöke egy alkalommal így fogalmaz: “egyszer egy kapu kell nekünk és egy kapus. Hogyha ez megvan, akkor onnan már minden könnyen megy”.

A “sürgősségi megoldásról” szóló diskurzus eközben arra figyelmeztet, hogy nem takaréklángon kell oktatni, míg valami lesz. A távlati Bolyai Egyetem nem vonhatja el a tanárok figyelmét a jelenlegi oktatásról. Visszatérő motívum, hogy az 1959-es Bolyai Egyetem iránti nosztalgia nem vezet semmire. Ennek jegyében két,


szinte konspiráció jellegű gyűlésre

is sor kerül ‘93 júniusában. Ezek a találkozók valójában tapasztalatcserék, melyek arról szólnak, hogyan lehet megoldani az akkori problémákat a BBTE-n belül. Ennek eredménye az első nagy könyvvásárlási hullám, megkezdődnek az alsóbb szintű egyeztetések a román féllel, illetve a magyar tagozatok közt is felélénkül a kommunikáció.

Felmerül egy politológia, illetve egy újságírói szak alapításának a gondolata, illetve kiadnak egy füzetet “Oktatás, reform, autonómia” címmel. Itt csírázik ki az a két gondolat, melynek alapján a magyar tagozatokat ki lehetett fejleszteni: az egyik a meglévő keretek lehető legjobb kihasználása, illetve a háttérintézmények kialakításának gondolata.


4. A sajtó kényszerpályái:

A sajtó a ’90-es évektől a jelen pillanatig nem tud a mellékváltozatokra figyelni, figyelmét leköti a domináns alterantíva. Ezek ugyan megjelennek, de annyira a háttérbe szorulnak, hogy életképtelen alternatíváknak tűnnek. További jellemző az, hogy a sajtó leginkább a román diskurzusra reagál. A román diskurzus pedig nagyon leegyszerűsíti az egyetemkérdést: végig a közös egyetem szétszakításaként jelenik meg a magyar törekvés.

A vitát két esemény rázkódtja meg, azonban egyik sem vezetett sehová, mivel a sajtó nem tud mit kezdeni vele. Az egyik a „neptunos” epizód: a történet az, hogy 1993 nyarán három RMDSZ-politikus – Frunda György, Borbély László és Tokay György – a román tengerparton, Neptunon tárgyalnak a Vacaroiu-kormány képviselőivel. Itt többek közt a BBTE-n való 300 magyar beiskolázási helyben is megegyeznek.

Ez azt jelenti, hogy a felvételikor a magyar helyek külön jelennek meg – addig az volt a gyakorlat, hogy a magyarok közösen felvételiztek a román jelentkezőkkel, és csak akkor indult magyar csoport, ha a magyarok elég számban jutottak be. Az RMDSZ-politikusok nagy része ezt valamiféle megalkuvásként értelmezi.

A sajtó két, párhuzamos síkon reagál erre: az egyik a Neptun-botrány. Egy másik síkon, de gyakran ugyanabban a lapszámban vívmányként értékelik a 300 helyet, hiszen közel volt a felvételi. A cikkekből nem jött egyértelműen át, hogy a 300-as keret a neptuni tárgyalásokhoz köthető-e vagy sem, és az sem jelent meg soha a nyilvánosság előtt, hogy nem három politikus döntött a szükséges helyek számáról, hanem azelőtt konzultáltak a tanárokkal. A második botrány egy


szociológiai felmérés

kapcsán robbant ki: ugyanis Magyari Nándor irányításával felmérés készült a diákok körében arról, hogy az egyetemalternatívák közül melyiket tartják a legjobbnak. Az eredmény: a domináns alternatívát a diákok nagy, de nem elsöprő része találta jónak. Ezen megdöbbentek az újságírók, hangulatkeltés következett, a politikusok pedig szakszerűtlennek ítélték a felmérést.

A valóságban azon a Györkös Mányi Emlékházban tartott gyűlésen, ahol a résztvevőknek mintegy mellékesen kiosztották ezeket az eredményeket, sok, vitát keltő felszólalás hangzott el. A sajtóban a félmérés eredményeit leszámítva semmi nem kapott erről a gyűlésről teret. A kolozsvári Szabadság napilap folytatásokban, és így késve, szó szerint, nem összefoglaltan, magyarázva közölte az elhangzott dolgozatokat.


5. Az érdemi vitát nélkülöző gyűlések

A gyűlések – kezdetben a Bolyai Társaság gyűlései, később nagy tagozatgyűlések – sajátos forgatókönyvet mutatnak: kezdetben valaki megtartja a vitaindítót – ez rendszerint a domináns alternatíva újrafogalmazása. A következő felszólalás a nagy revendikáció (“visszakérjük”). Visszatérő elemként az ülésvezető mindig továbbadja a szót valakinek, aki megerősíti azt, amit az első felszólaló már elmondott.

Ebből arra lehet következtetni, hogy az ülés egy szűk csoport által volt megtervezve, de akkora, más-más háttérrel, tapasztalattal rendelkező tömeget gyűjtöttek össze, hogy az nem bírt bekapcsolódni egy ilyen, szűkebb körű vitába.

A vitát az is megnehezíti, hogy a felszólalók kevésbé reagálnak egymás beszédeire, inkább az előre elgondolt szövegeiket mondják el. Egy ülés emiatt valahogy így nézhetett ki: Balázs Sándor kezdetben elmondja, hogy vissza kéne a Bolyai Egyetem. Valaki ehhez még hozzátett valamit, majd hozzászólások következtek: például elsőnek Cs. Gyímesi Éva a „nem csak takaréklángon”-elképzelést fejtegette, majd például Beder Tibor következett, aki elmondta: a Babes-Bolyain csak legendában létezik magyar oktatás. Ezután a Gábor Dénes műszaki főiskola egy tanára tartott előadást arról, hogy mitől jó a távoktatás.

A politikummal való viszonyban sajátos labdatermészete van az egyetemről való töprengésnek: ugyanis a kérdést rendszerint néhány hónapig magánál tartja az egyetem, majd egy adott pillanatban az RMDSZ-nek „passzolja” a labdát mondván, hogy az már a politikumra tartozik. Egy ideig csend van, majd az RMDSZ visszadobja a labdát mondván, hogy az következik, hogy az oktatók kidolgozzák a helyes alternatívát.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS