2020. október 20. keddVendel
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Bécsi poszt-koncept Kolozsvárt

Székely Sebestyén György 2005. június 20. 13:56, utolsó frissítés: 13:30

Hogy lehet képileg rafináltan reflektálni Avram Iancura és a népszámlálásra?






Házban lakunk és ágyban alszunk címmel rendezett kiállítást hét bécsi egyetemista, az Atelier169-ben. Alex Töpfer a Transindexen ismertetett – számomra kicsit szárazon konceptuálisnak ható – kiállítása után üdítően hatott ez a tárlat.




A diákok a bécsi művészeti egyetem Marina Grzinic Class for post-conceptual Art Practices (Posztkonceptuális művészeti gyakorlatok) osztályába járnak. A poszt-konceptuális terminuson derültem egyet – amúgy ők is ironikusnak tartják. Magától adódik tehát az alkalom, hogy a konceptuálist és a poszt-konceptuálist megkülönböztessük egymástól.


Az Atelier169-ben bemutatott

eddigi kiállítások közül ez a leggazdagabb, ez adja a legváltozatosabb képet. Ehhez természetesen hozzájárul, hogy hét alkotóról van szó. Ez esetben nem mellékes a kiállítás létrejöttének körülményeiről is beszélnünk.

A csoport aránylag lazán állt össze, és korábban, mint olyan, nem is létezett. A Kolozsváron egy hétig (és első alkalommal) tartózkodó fiatalok itt készítették azokat a munkákat, amelyeket bemutattak. További érdekesség, hogy az általuk általában használt médiumoktól (főleg videó) eltérően Kolozsváron teljesen minimális eszközökhöz, papírhoz és ceruzához folyamodtak.

Ami munkájukat összekötötte, annak a megfigyelése volt, hogy milyen mértékben változtatja meg a használt médium a művész látásmódját. Kétségtelen ugyanis, hogy a művész szeme-agya ezen keresztül gondolkozik. Másképpen látod a világot a lencsén,


másképpen a ceruzán keresztül.

Továbbá – ami a művészek munkáját valamilyen mértékben összefogta – az tanárnőjük vezetése (lehetett). Marina Griznic arra készteti tanítványaikat, hogy művészetük által társadalmi felelősséget vállaljanak és válaszoljanak a ma által felvetett kérdésekre.

Ez a felelősségtudat lehet az, ami a konceptuális művészet önmagára reflektáló szűk körén túlterjeszti a „poszt-konceptuálisak” folyamatát. Ők a konceptuális művészet eszközeit alkalmazzák arra, hogy a művészeten túlmenő, szociálisan érzékeny művészetet teremtsenek meg.



Ezt a hozzáállást talán érthetővé teszi azt, hogy a művészek több földrajzi és politikai övezet kereszteződésénél élnek; Bécsben, ahol Nyugat és Kelet egyaránt közelinek és távolinak tűnik. Ebben az értelemben talán azt mondhatnánk, hogy nem is volt meglepő az,


ahogyan a „Marsról-pottyant” kiállítók

a helyi problémákat érzékelték. Viszont annál inkább figyelemreméltó az a fajta nyitottság és érdeklődés, ami őket jellemzi, és – nem szeretném ezt állítani, de mégis! – ami a helyi képzőművészetis diákokra kevésbé jellemző.

Nem mindegyik kiállított munka „elkötelezett”, és van olyan is, amely a művészet „magánkérdéseit” teszi fel (melyik művészeti kérdés nem a művészet magánkérdése?), vagy olyan, amely csupán toll-próbálgatásként fogható fel.



Michaela munkáin érezhető a leginkább a romániai realitás iránti érdeklődés. Felfedezéseit és élményeit naplószerűen mutatta be, lazán egymáshoz csatlakozó lapokon, amelyben a számára bizarrnak tűnő elemek (még mindig a sok trikolór), az ismeretek (térkép, Vlad Ţepes) keverednek a közvetlenebb, pillanatszerű képekkel (a Belvedere szálló, múltból ittfelejtett csillárja) és a játékos, gyermekrajzokat idéző, pop-artos rajzokkal.

Munkája nem csak az ő műve, mert a szomszédban lakó cigánygyerekek is belerajzoltak. Találó volt összekapcsolni egy kifestőfüzet népviseletes lányfiguráját az Avram Iancu szoborral. A munka a „hely szellemét” az áldó kézmozdulatban ragadja meg.



Teljesen más világba vezet Ivan+Laura két munkája.

Ezen a művész (merthogy a két név mögött egy ember van!) utópiákat fogalmaz meg. Az egyik a homoszexuálisok társadalomban elfoglalt helyét mutatja (és talán nem utópikusan, hanem éppen a diszkriminációkat világítva meg). Ez a munka úgy jelentkezik, mint egy képlet a falon.

Consuella dobozokból összeállított munkája, amelyhez Jenni is hozzájárult, Michaeláéhoz hasonlóan nagyon sok megközelítésmódot alkalmaz. A kis fehér dobozokban ikonszerűen (de mint képernyőn látható kép is) jelenik meg a 89-es forradalom egyik közismert kolozsvári fotója.

További dobozokban portrék, apró tárgyak archívuma. Mondhatnánk, mindegyik dobozban egy más világ látható, és ha külön lennének, talán jobban is érvényesülhetnének.



Ivan+Laura Utópiájához hasonlóan képletesek és vizuálisan jól összefogottak Steinar gondolatai. Ezek nagyon találó módon minimális eszközökkel fogalmazódnak meg és igazából nem kell magyarázni őket, mert magukért beszélnek (azáltal is, hogy szavakat használnak).

Kevin és David az animációk és képregények világából vett figurákkal és fotómontázsokkal dolgozó munkája játékos és ebben a kontextusban nehezen értelmezhető.


Számomra a legvonzóbbak a kiállítás terét a leginkább domináló, Jenni készítette munkák voltak. Képes Ivan+Laurához vagy Steinarhoz hasonló képletet létrehozni, amelyeket nem kell magyarázni. Ilyen a testrészek összesítéséből eredményezett identitás-meghatározás, a 67-es szám is.

De ugyanakkor képes rafinált munkában képileg reflektálni a népszámlálásra. A szoba közepében elhelyezett piszkos tálban, apró, milliméterpapír-darabokon embereket láthatunk. Minden darabon egy kis ember.

A beosztásos papír a statisztikák megkérdőjelezhetetlenségét idézi, míg maguk az emberek nem ennyire egyértelműek és megszámolhatóak, hiszen a katlanban, a papírdarabokon minden ember másképpen mozog.

A harmadik munkája kivitelezésében a legkifinomultabb – távolról alig észlelhető. A szoba egyik sarkához közeledve jelennek meg a piros keresztek, amelyeknek a végére szavak vannak írva.

A kereszt itt nem csak keresztény szimbólum (amely, a szavak révén horogkeresztté is alakulhat), hanem a kettős koordináta, amelynek mentén a készítő számára fontos fogalmak jelennek meg: édesanya, halál, szex, szem, reménység stb. Ezáltal, egy személyes történet szófoszlányaiból, fogalmaiból jön létre az alkotó portréja. Ott láthatjuk őt a metszéspontban.




Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS