Törökország szezon előtt, szigorúan hátizsákkal
K. A. 2005. május 30. 12:27, utolsó frissítés: 2005. május 27. 21:27#b#[fotóriport]#/b# Az árak a román tengerpartéi körül mozognak, az ingerkülönbség összemérhetetlen.
Isztambul – pop nézőpont
Az egyik bazár bejáratánál mindkét oldalon ékszerboltok, egy később megismert brassói aranycsempész csaj szavaival: úgy lóg itt az arany, mint a kolbász. A bejárat mellett egy kissé megfakult plakát Gyűrűk ura gyűrűt ajánl.
Taksim negyed – itt lelhető fel Isztambul sétálóutcája. Az éjszakai élet központja, a Váci utca többszöröse hosszban is, intenzitásban is. Találomra bemegyek egy könyvesboltba, a A Da Vinci-kód vezeti a kiállított eladási listát, egy Che Guevarás borítójú kötet féláron kapható.
Sok a VCD, igaz áruk a DVD-k árának harmada. Taschen-albumok nagy mennyiségben, kedvezőbb áron, mint Kolozsváron vagy Budapesten. Megakad a szemem pár török lemezreklám-plakáton, merthogy viszonylag jók, egyébként csak a török poptól mentsen meg Allah. Amúgy Dream Theatre, Vaja Con Dios, Sonic Youth koncertplakátok mindenfelé.
A török Cosmo háromszor annyiba kerül, mint a román, egy alibi lap DVD melléklete a Zongorista c. film. Az újságstandokon tulajdonképpen minden nyugati meghatározó magazin megtalálható, például Sultanahmetben – ez olyan mint Bp-en a vár – sok külföldi újság is hozzáférhető, amerikai golfszaklapoktól a Wired-ig.
Egy helyen eldugva ugyan, de török Hustlert is azonosítunk. S ha már itt tartunk, a bazár egy kies sarkában improvizált kartondobozos pulton kalóz pornó-DVD-ket árulnak kaján tekintetű fiatalok, az egyik a vállamra teszi a kezét, cinkosan ajzószert kínál. Te jó isten, ennyire rosszul nézek ki?!
A Viagra nagyon otthonos a gyógyszertárak kirakatában is, de van egy úgynevezett Turkish Viagra is, dióból, mézből és egyéb émelyítő adalékokból álló turista-csemege.
Kipróbálok egy Ülker csoki jégkrémet, Rokó a neve – nagyon fincsi, tulajdonképpen a lefindzsóbb az eddig teszteltek közül. Amúgy az itteni militáns ifjak bojkottálgatják az Ülkert, minthogy az Ülker a konzervatív politikai erőkhöz kapcsolható, és inkább ETI édességeket vásárolnak.
Az egyik áruház közelében üldögélő fiatalok nem kis szórakozására megpróbálok lekapni egy bajuszos topmodell csávót. Hozzá kell tenni, hogy Törökországban amúgy nagy divat a bajusz. A középkorú pasik mindenféle cél nélkül hordják, nem úgy, mint nálunk. A rajtam röhögő srácoktól megtudtam, a bajuszos csávó tévésztár és európai származású.
Nem is igazán törökös, mert a török macsók olaszosra veszik a fazont, pomádézzák a hajukat és szűk farmert feszítenek magukra – török lányok, alacsonyak és gömbölydedek, és az az igazság, hogy kicsit talán aránytalanul nagy a fejük, szóval a török lányok színes kendőket viselnek és ügyesen festik magukat. Amúgy eddig kevés A-kategóriás csajt és pasit láttunk.
Isztambul – morális kötelességek
A Hagia Sophia olyan, mint egy óriási, szent rovar, amely idővel újabb és újabb kitinrétegeket növesztett a másik fölé. Borongós időben ajánlott látogatni, néhány éve, verőfényben nem érvényesült.
Újabban, remek akusztikája az International Tourist Noise templomává avanzsálta a helyet, amelynek minden sarka történelemtől terhelt. (részletek itt)
A Kék Mecset napfény-mentesen teljesen szürke. Hogy miért járnak ide még mindig imádkozni a muzulmánok, nehezen felfogható. Annak ellenére, hogy még nincs igazán szezon, a percenként beömlő turistahús több köbméternyi.
A mindenre gondoló német utazási irodák ügyeske fehér papuccsal vértezték fel a nyugdíjas mecsetlátogatóikat – a mecset őrei enerváltak, de már nem is szólnak, ezek a hitetlenek úgysem értenék meg, mi a tisztelet.
Topkapi Palota – szultánok hivalkodó rezidenciája. Itt ismét International Tourist Noise, meg annak a romboló felismerése, hogy nem minden szultán volt kövér és piktikus, akadt közöttük a sovány, szemüveges, looser-értelmiségi típusból is. A Topkapi palota egyik látványossága a hárem – no, ezt lekéstük, de ugyanitt megtekinthető Mohamed lábnyoma is. Szóval ez a csávó egy jeti lehetett, nem más.
Isztambul – szimbólumok
Az Eminönü mecset előtt török zászlókat árulnak. Úgy értem, abból meg lehet élni itt, hogy a forgalmasabb helyeken zászlókat árulsz. Amúgy a törökök a szarból is pénzt csinálnak – a tágan értelmezett belváros tele van olyan csávókkal, akik egy kis kocsin miniatűr színes fénymásolót és lamináló gépet tolnak – igazolványokat laminálnak, igazolványképes kulcstartókat hoznak össze stb.
Cipőpucolók, ivóvíz- és galamb-eledel árusok, fehér nyulakkal lehet angol és török nyelvű sorsjegyet húzatni, a Boszporusz körül uborka- és kagylóárusok, ezek a csemegék sóval illetve citrommal helyben fogyaszthatók.
Ami pedig a belváros butikjait illeti, pofaleszakadás. Innen nézve Bukarest és Budapest szánalmas bérházudvarok. (Budapest ezen kívül tele van egy adag vizuális képmutatással is, de ezt most hagyjuk.)
A mai program: hajókázás egy Isztambul-környéki, macskás, lócitromos, koloniál stílusú faház-paradicsomba. Sirályok, türkiz tenger, bódító virágillat, gondtalan arcok és egyéb pihentető semmiségek.
Mai fejlesztésünk: egy török felirat félreolvasásából az egyik legrondább magyar szó lett: sírgeci (Feladatok: Alkosson mondatokat a sírgeci szóval.). További mai nyelvi vívmányaink egy leendő slágerhez: A német múmiák nem szeretik a karamellát.
Göreme (Kappadókia)
(Ha alternatívák között vergődsz, akkor legyenek a frontok szélesek, hogy érezd, hogy élsz. Ha a török, vagy a japán kultúra van modernitás-válságban, akkor az már valami, a konzervatív és a posztmodern örvények kozmikus léptékek szerint csapnak össze, a birokban feszültség, kiszámíthatatlanság van, és az egész magasztos, drámai. Szóval nem egyszerűen csak valami hülye kulturális rángásról van szó. Ezt egy utalásnak szánom egy másik kultúra modernitás-válságra, amiről most inkább ne.)
Göremét úgy lehetne elképzelni, mint egy hatalmas játszóteret, ahova a 2. századtól folyamatosan beköltözködtek az őskeresztény gyerekek és különös, kúp alakú vulkanikus óriáskutyatrutyikba házakat vájtak maguknak.
Mi történetesen szintén egy újabb, hegyoldalba belemart családi vállalkozás egyik hálótermében lakunk, személyenként négy-öt dollár körüli áron, ami fele az isztambuli és harmada egy csíkszeredai olcsó szállásnak.
Ezek itt körben nem valami jól felújított romok, ezek máig funkcionális őslakóparkok. 1500 évvel közelebb vagy a kereszténység lényegéhez.
Van itt egy ügyes open air múzeum is. Belépő 2-12 dollár között, szembetűnő, hogy a látogatók többsége török sulis. A gyerekek rosszak, tanáraik pedig nagyon-nagyon szigorúak és persze hiába. A gyerekek odajönnek hozzánk, főleg Annam nagyon népszerű: Where are you from? Is Turkey beautiful? Válasz: Romania. Yes, it is!
Kajmakli, Ucsisár (Kappadókia)
Kajmakli az egyike, valószínűleg a leglátványosabbika a több mint 30, a térségben felfedezett földalatti városnak. Az emberek az ellenség elöl menekültek a föld alá, de nem igazán lehet tudni, például hol ürítettek és egyáltalán hogy bírhatták ki sok ideig ezekben az egérlyukakban – ez az egyik útikönyv egyik talányos kérdése is.
Azt már tudni lehet, hogyan készítették odalent a bort, de azt nem, mi lett a hatalmas mennyiségű, a járatokból kihordott tufa-törmelékkel. A turisták számára az alagutak csak egy töredéke járható be, és talán jobb is így.
Azok, akik azt hihették, nincs klausztrofóbiájuk, itt kipróbálhatják magukat, és mondjuk 30 méter mélyen a föld alatt egy kis kamrában, egy harsány török középiskolás osztály társaságában megtapasztalhatja, amit talán még soha: a kétségbeesést.
Egész véletlenül megtudjuk, hogy jövet jó leszállni Ucsisárban és a völgyön keresztül gyalog hazasétálni Göremébe. Ott található egy palotának nevezett hatalmas, korábban szintén lakott szikla, amelyről rálátni az egész völgyre.
Valami miatt elsősorban a francia turisták keresik fel a helyet. Kedveske, az egyik szuveníres is frankofónra vette a figurát. Egy standon Che Guevarás kitűzők kaphatók. Találtunk itt helyet, amely önmeghatározása szerint Internet Fast Food.
Lecsorgunk a dombról és rácsatlakozunk egy ösvényre, amely átvezet a történelem előtti lakótelepen.
A szuperlatívuszok után kutatunk: huu, de vagány, bakker – ezeket kombináljuk, míg a turistaút jelzései eltűnnek ugyan, de az út nem, mi pedig megyünk, hatolunk előre, míg el nem jutunk egy átmászhatatlan szakadékhoz. A catch az, hogy a kanyonban élő néhány helybeli eltüntette a jelzéseket, de szorgalmasan útbaigazít némi jatt fejében.
Kónya
Ez a 600 ezres városka a Mevlana táncoló derviseinek egzotikus lokációja. Légkondis turistabuszok tranzit látványossága. A múzeum – hát igen – minden a helyén, visszhangzik a pazar történelem, fontos csávók sírhelyei egymás mellett, kalligrafikus remekművek, rég letűnt korok jól összeválogatott foszforeszkáló csontjai.
Kónya belvárosa, ezt kicsit bonyolult elmagyarázni. Nyugodt, sorsukkal derűsen megbékélt emberek, az utcák élénkek, de semmi neurózis. Itt azért néhány árnyalattal konzervatívabban öltözködnek, mint például Isztambulban.
Az Aman nevű indiai srácon kívül – akivel közben összehaverkedtünk – és együtt vettünk ki szobát, nem találkoztunk emberrel, aki tudna angolul.
A turinfó-irodában a hölgy annyit tudott angolul, hogy bonjour, igaz, nagyon szenvedett attól, hogy nem tud szót érteni velünk. Ennek ellenére és talán pont ezért, itt okozott a legnagyobb örömöt a helybeliekkel való érintkezés. Közvetlenek, figyelmesek, örülnek nekünk. Egy helybeli törökön kívül – aki belga turistának adta ki magát –, nem találkoztunk senkivel, akiről azt feltételezhettük volna, hogy át akar minket baszni.
A város központjában, egy nem túl nagy dombon van a zöldövezet, a párok nagyon illemtudóan sétálgatnak, ücsörögnek, a pázsiton, heverészgetnek. Egy meleg párt is azonosítottunk – Törökország ebben a tekintetben még Romániánál is retrográdabb, ezért alig hittünk a szemünknek.
Szóval a párok illemtudóan, 20 cm-es auratávolságban egymástól. Többször megfigyeltük, hogy a lányok néha megráncigálhatják a fiú karját, megcsaphatják a vállát, persze csak úgy barátilag – persze bájosan átlátszó az egész. Ellenben a srácok a kisujjukkal sem közelednek.
Egy tizenkettő egy tucat bolt kirakatának egy négyzetméterén durvább elektronikai cuccok, mint az egész kolozsvári Media Galaxy-ban. Az utcán, a bazárban, mindenhol kis interfonok, amelyek arra szolgálnak, hogy a taxisok, árusok stb. az egyik közeli teázóból rendelhessenek.
Olimposz (Földközi Tenger)
Hajnali negyed háromkor érkeztünk meg. Három sessionben érkezünk, az első közel hat órás buszozással telt Antáliáig, az út jó részét 2000 méter fölötti hegyek között töltöttük. Az indiai Amannal már kipróbált és vidám nomád csapatot alkotunk.
Antáliában negyed órát töltöttünk, egy dolmussal, azaz kisbusszal tovább húztunk Olimposz felé. A kikötővárosból nem sokat láttuk, pazar, steril, divatos, turistavetkőztető, ellenszenves.
Legnagyobb megdöbbenésünkre a dolmus nem Olimposzon, hanem egy olyan helyen tesz ki bennünket, ami egy szolgálatait készségesen felajánló pofa szerint 12 kilométerre van attól a helytől, ahova vágytunk – már éjszaka van, rajtunk és a csávón kívül sehol egy ember. Pontosabban volt még ott két koreai, életmód-filmeket szerkesztő lány, akikkel sorstársak lettünk.
A helyzetünkkel visszaélni akaró török pofával rövid úton összevesztünk, aztán gyalog nekivágunk a mediterrán éjszakának. Részben stoppal megérkeztünk az elsőre is nagyon rokonszenves kis helyre, és vendéglátóink számlájára zabáltunk egy bestiálisat.
A háttérben Morcheeba szól – a buszozás alatt sok olyan zenét kellett hallgatnunk, ami miatt méltán érezhettük magunkat szerencsétlennek.
Ölüdöniz, Kajaköj (Földközi Tenger)
Ölüdöniz Kusadasi-szerűen idegesítő hely. Nyugati pénzes öregek paradicsoma. Persze jó látni az elégedett nyugati időseket, a bézbólsapkás férjeket és az elhízott, monokiniző feleségeket, még akkor is, ha a gyönyör inkább morális, mint esztétikai. De mi ebben a masszában nem működünk normális paramétereink szerint.
Az ölüdenizi fő nevezetesség egy kék lagúna nevű bícs, ami valószínűleg nagyon szép, de a befele hajtó légkondis buszok és a belépődíj fürdőzési vágyunkban megingatott bennünket, inkább kihagytuk. Ékszerboltok mindenfelé, drága, hangulatosra vett, de átlátszóan turistavetkőztető vendéglők.
Néhány év alatt válhatott azzá, ami – a Lonely Planet nem ekként számol be róla. Nyugati stílusú luxusvillák épültek mindenfelé, és ezek most mind eladók, 150-200 ezer dollárért darabja.
Persze a tenger kék, a hegyek körben bestiálisak, de a szociológiailag is leírható táj nem nekünk való. A hely bájtalan ragyogását némileg színezi, hogy a strandon folyamatosan landolnak a siklóernyősök – egy ikerernyővel való lehozás a környező csúcsról csak nekünk, csak most 100 dolcsi és 10-15 percig tart.
A tegnapi és a mai ölüdenizi éjszakát és nappalokat félreértésnek is tekinthetnénk, ha nem ruccantunk volna át a szomszédos Kayaköybe, ami néhány kilométerre van az ékszerboltok vitrinjeitől.
Kayaköy szellemváros, lakosai az első világháború után hagyták el, mikor a török keresztényeket és a görög muzulmánokat kicserélte egymás között a két ország. A rommá vált házakat fel akarták újítani és turistakolóniát csinálni az egészből, de a civilek megvédték ezt a bizarr kis hegyoldalt. A régi Kayaköy valószínűleg egy nagyonis élhető hely lehetett annakidején, a háború előtt.
Itt ismerkedtünk meg egy brit taxisofőrrel, egy volt hivatásos katonával. Tíz éve él itt a feleségével és egyszerűen nem bírja elkölteni a nyugdíjat, amit minden hónapban utána küldenek. Szellemes, extrovertált, egyben rokonszenves csirkefogónak tűnik.
Olimposz és Konya után nem valami főnyeremény ez a Ölüdeniz. Olimposz az egyiptomi Dahabot idézi, multikulti társaság, jó zene és kontroll nélküli relaxáltság. A hindu Amantól – akivel döglő-olvasó-zabáló-filozofálgató kommandót alkottunk – könnyes búcsút vettünk, de begyűjtöttünk néhány közelebbi ismeretséget koreaiakkal, új-zélandiakkal, oroszokkal és törökökkel is.
Mint valami hülyék, kavicsokat, teknősöket, gyíkokat és görög romokat fotózgattunk, vettünk valami távol-keleti ingeket és szürcsölgettük az ingyen teákat. A nagy-nagy morál, mint annyiszor, ismét levonható: olyan helyre kell utazni, ahol nem nagyon vannak turisták.
Ha mégis felbukkannak, ők legyenek inkább utazók. Ha turistákkal vagy körülvéve, gondolj arra, hogy ők is emberek, nekik is joguk van egy kis kikapcsolódásra, napbarnított vállakra és ki tudja még mi mindenre, ami neked eszedbe sem jutna.
fotók: Mihály László
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!