A te depressziód az én depresszióm
szerk. 2005. május 12. 12:35, utolsó frissítés: 12:25Munkaundor vagy depresszió. A tünetek hasonlók, a gyógymódok különböznek.
Képtelen bármiféle cselekvésre, a korábban olyan rutinszerű feladatok, mint a mosdás, felöltözés, levélírás hatalmas erőfeszítésbe kerül. Nem vonzzák korábbi kedvtelései, idegesítik a barátai.
Álmatlanul forgolódik az ágyban, mikor felkel, semmihez sincs ereje. Csökken az önbecsülése. Bűntudatot érez rég elfeledettnek hitt dolgok miatt. Úgy érzi, túlbecsülik, és retteg attól, hogy előbb-utóbb rájönnek, milyen keveset ér. Nem képes koncentrálni.
Ha a fenti tünetek nagyrészét nap mind nap érzékeljük, akkor vagy egy jól ápolt munkaundorral van dolgunk – s akkor még szerencsésnek mondhatjuk magunk –, vagy depresszióban szenvedünk.
A különbségtétel egyszerű. Kérdezzük meg magunktól, mi bajunk? Ha a válasz arról szól, hogy utáljuk a munkánkat, idegesítenek a munkatársak (főnökünkről nem is beszélve), akkor egy munkahelyváltoztatás sokat segíthet. Viszont ha a „vajon mi a bajom kérdésre” semmiféle válaszunk sincs, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy korunk népbetegségében szenvedünk.
Nem az az ok
A depressziós legnagyobb problémája, hogy betegsége többnyire túljár a jól bejáratott ok-okozat viszonyon. Általában úgy gondoljuk, hogy amennyiben az okot sikerül megszüntetnünk, akkor az okozat is elmarad.
Ezzel szemben a depressziós alapélménye az, hogy nem érti, miért szomorú. Negatív érzéseket él át anélkül, hogy bármiféle olyan történt volna, ami ezt indokolná. A depresszió a „csak úgy” betegség.
A betegség kezdetekor a beteg hajlamos arra, hogy valamiféle logikus magyarázatot találjon szenvedésére. Többnyire szüksége van valami igazolásra, ezért szenvedéseit általában valami közelmúltbeli eseménynek tulajdonítja.
Nem hat a vigasz
Csak az a gond, hogy általában nem az az oka a betegségnek, amit a beteg annak gondol, az okot csak „választja” magának, hogy szenvedései ne tűnjenek alaptalannak. Általában egy hozzátartozó halálát vagy hasonló szerencsétlenséget nevez meg oknak.
Viszont az összefüggés hiányából következik, hogy hiába vigasztaljuk a beteget az „ok” miatt, hiszen nem az az ok.
Komoly problémák
Általában az amatőr depressziószakik azzal magyarázzák a beteg szenvedését, hogy valójában nincsenek is komoly problémái. Úgy gondolják, hogyha volna valami, amiért igazán kellene aggódnia az illetőnek, akkor nem lenne ideje depressziósnak lenni.
Szedd magad össze!
Ilyenkor nem működik sem a vigasz, sem a bátorítás. Nem mondhatjuk egy betegnek, hogy szedd össze magad, hagyd már ezt a nyavalygást, hiszen ez olyan, mintha egy lázas, hányó betegnek azt mondanánk: „ugyan már, ne szamárkodj, nyomd el a lázad, szüntesd meg a hányingered.”
Talán egy kis utazás?
Az első, amit a beteg ilyenkor bepakol – ha egyáltalán rá tudjuk venni arra, hogy elutazzon – az maga a depresszió, és ez lehetetlenné teszi számára, hogy élvezze az új környezetet.
Segítség
A depressziós általában pesszimista is, ezért meg van győződve arról, hogy betegsége gyógyíthatatlan, hajlamos beletörődni a sorsába, nem fordul orvoshoz, nem megy el kezelésekre.
A hozzátartozóknak tudniuk kell, hogy a depresszió kezelhető, sőt spontán módon, kezelés nélkül is elmúlhat – igaz, hónapokkal később, mintha kezelték volna. Ezért a legértékesebb segítség, ha rávesszük a beteget arra, hogy megfelelően kezeltesse magát.
Konzultáció az orvossal
Általában a depressziós eleinte nem ismeri fel a betegségét. Ha egyáltalán rá tudjuk venni, hogy elmenjen az orvoshoz, akkor hajlamos arra, hogy csupán a testi tünetekről (étvágytalanság, álmatlanság) beszéljen, az orvos előtt leplezi rosszkedvét, levertségét.
Ezzel az a gond, hogy a pszichikai betegségek nem ismerhetők fel röntgennel, kopogtatással, csak annak alapján diagnosztikálható, amit a beteg mond és tesz, és ami eltér a szokásos viselkedéstől.
Ezért – bár kényelmetlen feladat – szükséges a depresszióst egy családtagnak vagy közeli ismerősnek elkísérnie, akinek az a feladata, hogy kiegészítse azokat az adatokat, amelyeket a beteg elhallgatott.
A beteg általában azt hiszi, hogy ha rosszkedvű, az az ő dolga, s általában megharagszik, ha az orvos előtt beszélünk betegsége érzelmi jellegéről. A sértődést megspórolhatjuk magunknak, ha előzetesen telefonon beszélgetünk az orvossal, viszont még a sértődés is jobb annál, mintha mi is elhallgatnánk az orvos előtt információinkat.
forrás: Dr. Juan Antonio Vallejo-Nágera: Szemtől szemben a depresszióval, Háttér kiadó, Budapest, É.n.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!