Miként dadogjunk szavalóversenyen?
Papp Sándor Zsigmond 2005. április 20. 14:30, utolsó frissítés: 14:26Az nem is baj, ha az ember ismétel. Néha szavak között is dupláz, nem csak az elején. Az ismétlés az érthetetlenség #b#édes rokona#/b#, tudja ezt minden ortodox dadogós.
Szóval nem baj a töbszöri nekifutás, ha az ember nem akar rádióban dolgozni vagy nem ragaszkodik nagyon a szóvivői álláshoz. Netán ha nem kattan be neki, hogy szavalóversenyre megy.
Az első szavalóversenyére ma is úgy emlékszik, mint az első randevúra. Izzad a tenyér, az ágyék táján furcsa örvények kavarognak, melyek a gyomorszájban futnak össze. Olyan egzisztenciális kérdésekre keresi a választ pár perccel a fellépés előtt, hogy minek is született meg, s hogy van-e Isten. Ha pedig mégis van, hol túlórázik ilyenkor.
A kiválasztott Petőfi
pedig kegyetlenül hosszú (akkoriban még nem hallott Pilinszkyről meg a haikukról). Persze, van aki a Toldit ajánlja, de lepereg rólad minden jószándék. Ha túl is élnéd az első sort (jajahátamjajahátamodavan), mert mondjuk csoda történik, máris menthetetlenül belefutsz a másodikba.
Ott tornyosul a legnagyobb akadály, minden szavak átka, a kiporozta. A ká. Neked évek óta nincs kurva. Pedig fizetnél érte, bizisten. De nincs. Csak örömlány, legfönnebb szajha, de ezen csak vihognak. A kultúrból teccett jönni, kérdik egymást bökdösve. Onnan.
S nem lehet mást mondani. Nem lehet elagyabugyálni, elverni, megruházni, össze-vissza rángatni: kiporozni kell ott és akkor. Ez a művészet. S akkor még a második szakasz táján érintőlegesen beszélni kellene még körtefáról (hogy miért nem volt jó az alma, felfoghatatlan), s még holmi kertről is, ahol az akció történik, mert a veteményes vagy a gyümölcsös
az túl snassz volt a lánglelkűnek.
Szavalóversenyre addig csak a tanárok és rokonok járnak, sovány publikum. Túl lehet élni. Csakhogy amint elterjed a hír, hogy igen, nem vicc, te is feliratkoztál, begyűl a díszterembe a fél iskola, tűt sem lehet leejteni. Vérszagra gyűl az éji vad. Hogy miért nem ezt választottad. Bele a képükbe, simán, csont nélkül. (Hej, ha én is köztetek lehetnék...)
Kijössz, nagy levegőt veszel, bemutatkozol, hálistennek nem kereszteltek Kovácskálmánnak, így ezen valahogy túl vagy. Aztán meglátod őket. Ennyi ember a világon sincs. S mind rádnéznek, rád merednek, téged vetkőztetnek ízekre, mert más műsor nincs. Egy pillanatig úgy tűnik, hogy legfennebb a Hal éji énekét mondhatnád el mély átéléssel.
Apád úgy szorongatja a karfát
az ötödik sor legszélén, hogy majd eltörik. Megbeszéltétek, hogy ha tíz perc alatt sem vergődnél tovább a második szakasznál, lehoznak.
A harmadik díj már meg sem lep. Kérdés: azért kaptad, mert kvázi sikerült végigmondani mind a tíz szakaszt, vagy volt valami ártisztikus rángás is a dologban, sosem fogod megtudni. Ölelnek, szorítanak, mintha legalábbis Muhammad Alit ütötted volna ki tizenkét menetben. A díj persze könyv, veresek, valami Összes, érzed a célzást, hogy jövőre, veled, ugyanitt, de hideg maradsz, mint a velencei márvány.
Csak este, szobád biztonságos homályában érzed győztesnek magad. Készen állsz következő lépésre. Mert ezek után senki sem állíthat meg. Kurvázni fogsz, reggelig.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!