2020. aug. 5. szerdaKrisztina
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Nem, nem soha! kontra proletárkultusz

P. S. Zs. 2005. április 19. 18:01, utolsó frissítés: 17:57

Szinte nincs olyan politikai irányzat, ideológia vagy irodalomtörténeti kiskáté, amely ne próbálta volna meg kisajátítani József Attilát. Hol az életmű egyik szeletét #b#értve félre#/b# – hol csak egyetlen verset, zsengét, töredéket.






József Attila recepciójának történetéből könnyedén le lehetne forgatni egy igazi, fordulatokban és árulásokban gazdag szappanoperát, a maga latinos indulataival és szélesvásznú tévedéseivel. Találunk itt kinevezett bűnbakokat és harcos ideológusokat, értőket és félreértőket, kultuszt és ellenkultuszt egyaránt.



Kötelezően véleményt formált róla

a Horthy-korszak, a Rákosi-féle diktatúra és a Kádár fémjelezte gulyáskommunizmus. Eközben pedig képes volt megőrizni töretlen népszerűségét a civilek, azaz az olvasók körében is. Hiszen az szinte példa nélkül való a magyar irodalom történetében, hogy a több szempontból is hálátlan utókor valakit néhány héttel a halála után máris a legnagyobbak közé emeljen.

Tverdota György irodalomtudós, a Komor feltámadás titka című monográfia szerzője a Népszavának adott interjújában arra figyelmeztet, hogy az életmű nem engedi magát egyféleképpen értelmezni. Sőt, a teljesebb kép értelmében "el kell utasítani azt az új tabut, mely szerint a költő politizáló versei kevésbé jók, mint a metafizikai, vagy szerelmi költészete.”


A mítoszgyártás

rögvest a költő halála után megindult. "Kerestek és hamarosan találtak is bűnbakokat, mint Horger Antalt vagy Babits Mihályt. De bűnbakok voltak a kommunisták, pszichoanalitikusok, a Szép Szó köre, vagy a szélsőjobboldal.

A kollektív lelkifurdalás szülte halálkultusz mintegy tíz évig tartott, 1945-48-ig."
Mindezek ellenére az életműnek – még a költő életében – akadtak értői is, elsősorban a Szép Szó folyóirat köré csoportosult Németh Andor, Fejtő Ferenc és Ignotus Pál.

A többoldalúságnak viszont ára is van/volt. József Attilát egyaránt kiáltották ki proletárköltőnek, de a 17 éves korában elkövetett, Nem, nem soha! című irredenta zsengéje miatt a nyilaskeresztesek mai hívei között is töretlen a népszerűsége. Más kérdés, hogy a kommunista hatalom a rendszerváltásig egyetlen összkiadásban sem engedte publikálni a szöveget.



A költő birtoklásáért

már az 1937 és 1945 közötti időszakban elkezdődtek a csatározások. A baloldali liberális Szép Szó körétől olykor a népi írók, máskor a szociáldemokraták próbálták maguknak elperelni. A Horthy-korszak "hivatalos" álláspontját pedig a kor elfogadott irodalomtörténésze, Pintér Jenő fogalmazta meg:

"Cifra megfigyelések, éles hangzavar, rekedt kiáltás, szívhez szóló panasz és izgatott esengés, de mindezeken felül érdekes helyzetképekben változatos proletárköltészet: ez volt a lírája."

De politikai erőfitogtatásra használták fel az újratemetésre, 1942-ben megalakult emlékbizottságot is. A vélemények sokszínűsége pedig lassan kezdett tragikomédiába torkollni. Fejtő az "igazi szociáldemokrata és liberális" felfogású József Attiláról értekezett 1947-es kis könyvecskéjében, az elvileg szociáldemokrata párti vezér, Marosán viszont a "marxizmus-leninizmus tudásával felvértezett proletárköltőről" szónokolt.

A Magyar Kommunista Párt ennek ellenére nem ünnepelt, hiszen a költőt a harmincas évek első felében egy nyilatkozatukban olyan, Moszkvában élő írók fasisztázták le, akik az új népi demokrácia és a Rákosi-féle keményvonalas diktatúra ünnepelt sztárjai voltak. Azt viszont számításba kellett venniük, hogy a Horthy-hatalom által 1931-ben elkobzásra ítélt, Döntsd a tőkét című kötet igencsak népszerűvé tette szerzőjét. Azaz: megkerülhetetlennek, vagyis


politikailag hasznosíthatónak látszott.

A kezdeti bizonytalankodásokat viszont hamar felváltotta a pártos bizalom. 1950-ben Király István még így fogalmazott: "József Attila önhibáján kívül ugyan, de élete egy szakaszán elszakadt a Párttól, (...) politikai és művészeti programjában nem támaszkodott a Szovjetunióra", így az életmű nem lehet "a magyar proletárirodalom bázisa".

A költő születésének 50. évfordulójára, 1955-re viszont már gyökeresen megváltozott a helyzet, ekkor József Attila már hivatásos forradalmárként áll előttünk. Horváth Márton a Néphadsereg Színházában mondott beszédében "korunk legnagyobb költőjének" kiáltotta ki az ünnepeltet, akit egyúttal besoroltak "a magyar szocialista irodalmat" reprezentáló Petőfi Sándor-Ady Endre-József Attila-tengelybe is.


Az 1956-os forradalom sem hozott

enyhülést a hivatalos József Attila-recepcióban. Marosán kultuszminiszter, Kádár János után a gulyáskommunizmus második embere, hivatalból deklarált fenyegetése csakhamar helyretette azokat, akik az átértelmezésben reménykedtek.

Nincs mit kutatniuk az irodalomtörténészeknek, József Attila proletárköltő volt, és az is marad, jelentette ki az illetékes. Vigasztaló lehet, hogy ez, a Révai, Rákosi, és Horváth Márton által gyártott hamis kultusz az értelmiségi elit körében már 1956-58 táján véget ért.

"Kommunista volt, minden sérelme, tévedése ellenére is hű maradt világnézetéhez, s a forradalom ügyéhez. (...) Költői nyelvünkbe – anyanyelvünkbe – foglalta az egész szocializmust, annak csaknem minden árnyalatával" – súlyosbította tovább az uralkodó nézetet Aczél György a költő születésnapjának 75. évfordulóján.


A határozott kijelentés hátterében

– mint ahogy azt Tverdota hangsúlyozza – azonban sokkal inkább a kommunizmus utóvédharca érezhető, semmint megalapozott értékelés. A hivatalos nyilvánossággal párhuzamosan egyre több – igaz, kisebb példányszámokban megjelenő folyóiratokban és könyvekben – irodalmár és történész kezdte árnyalni és finomítani az érvényben lévő nézőpontot.

Az olvadás vagy engedékenység nyilvánvaló jele volt viszont az is, hogy Aczél az ünnepi beszédben már kutathatóvá minősítette az életművet ("természetesen lehet és kell is kutatni József Attilát"), sőt a részeredmények


akár publikálhatók is, tette hozzá.

Az egyensúlyt viszont a "teljes József Attila" szlogennel, illetve azzal a kijelentéssel vélte meglelni, hogy a költő örökségét "nem engedjük feldarabolni". Ez viszont már azért is számított enyhén szólva pikánsnak, mert a korábbi gyakorlat szerint a kései József Attilát, illetve a már nagybetegen született versek jelentőségét illett elhallgatni, vagy legalábbis kisebbíteni őket a proletkultusz javára.

Aczél ugyanakkor nyomban lefektette a leendő irodalomtörténeti kutatások politikai alapját is: a "klasszikus értelemben vett örökéletmű" mi mást is fejezne ki, mint azt, "amit ma nemzeti egységnek, az internacionalizmust is magába foglaló szocialista hazafiságnak nevezünk".

Ennek ellenére a kutatások már olyan kényelmetlen, az akkori rezsim szempontjából egyenesen tűrhetetlen elemeket hozhattak nyilvánosságra, mint például azt, hogy az illegális kommunista párt és József Attila viszonya cseppet sem volt felhőtlen, sőt egy idő után áthidalhatatlan szakadék is nehezítette a „mozgalmi éveket”.



Az igazi fordulat 1966-68 körül

következett be Németh G. Béla néhány tanulmányával. Ekkora már a kádári kultúrpolitika is felismerte a költő hihetetlen népszerűségét, mely ráadásul a hatalom gyámkodása nélkül alakult ki. Saját legitimizációja érdekében ezt lovagolta meg a rendszer kultúrpolitikája. Aczél önvédelemből a nyolcvanas években gyakorlatilag elfogadta és átvette a kései József Attilát központba állító megközelítést.

Az évforduló utáni másfél évtizedben aztán sorra nyilvánosságra kerültek a korábban tilalom alá helyezett dokumentumok, amelyek új távlatokat is nyitottak a József Attila-kutatás számára. Az irodalomtörténeti feltárásnak az is jót tett, hogy a rendszerváltás után a költő megszűnt (?) politikai vagy ideológiai emblémaként díszelegni.

Ám a félreértések áradata ekkor sem szűnt meg. Gondoljunk csak arra, hogy a demokratikusan választott parlamentben egy kereszténydemokrata képviselő épp azt tette szóvá, hogy ideje volna már „a kádárista szégyenrezsim háziköltőjének” a verseit kidobni az iskolák tananyagából. Mint ahogy megmosolyogtató az a Hegedűs Loránt református püspök nevéhez is köthető próbálkozás, amely József Attilát a legistenhívőbb poétaként kívánta láttatni.





forrás: HVG, Népszava, Magyar Hírlap – fotók: Petőfi Irodalmi Múzeum

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS