A láthatatlan migráció
Kádár Kata, Csatári Dóra Flóra 2021. december 23. 17:51, utolsó frissítés: 2021. december 27. 12:03Romániából Magyarországra vagy még nyugatabbra jár dolgozni rengeteg nő. Ők azok, akik tehetősebb családoknál végeznek idősgondozást, általában feketén. A munkájukat gondozási migrációnak is szokás nevezni. (1.rész)
Húsz éven belül az Európai Unió lakosságának már több mint a negyede 65 év feletti lesz, ezért egyre égetőbb probléma az idősek ellátásának megszervezése.
- Ez a gondozási munka javarészt a családok nőtagjaira hárul jelenleg, de ott, ahol több a pénz, van lehetőség arra, hogy ezt fizetett munkaként a családon kívülről érkező nők végezzék.
- Ennek a helyzetnek az eredménye a keletről nyugatra tartó, főként nőket mozgató munkaerőáramlás, amit gondozási migrációnak szokás nevezni.
- Ahogy régen a szegény, falusi cselédek által elvégzett munka tette lehetővé a tehetős polgári családba született nők felszabadulását a láthatatlan, otthon elvégzett munka alól, úgy ma a gondozást végző, migráns nők javarészt fekete munkája miatt a tehetősebb családok férfi és női tagjai tölthetnek be magasabb presztízsű pozíciókat a legális munkaerőpiacon.
- Magyarország helyzete speciális: sok gondozónő érkezik keleti országokból, például Romániából, de Magyarországról is sokan mennek nyugatra.
A cikk elkészítéséhez Magyarországon és Romániában is készítettünk interjúkat, összesen tizennégy érintett nővel beszéltünk, az ő személyes történeteikből kiindulva mutatjuk be ezt a jelenséget.
“Amikor a lányom 16 éves volt, mondtam neki, hogy választania kell: vagy otthon vagyok vele, de nem lesz pénzünk, vagy kijárok dolgozni és nem lesznek megélhetési gondjaink. Egy napig gondolkodott, majd azt válaszolta: anya, én azt szeretném, ha maradnál, de lenne pénzünk is” - mesél egy évekkel ezelőtti történetet Zsóka, aki Dél-Magyarországon lakik, a szerb határ közelében. Zsóka egy a megannyi nyugaton dolgozó kelet-európai nő közül, akik évek óta ingáznak külföldre és idősgondozókként keresik a kenyerüket. Az ő története a gondozási migrációnak nevezett jelenség egyik tipikus példája is lehetne. Diplomásként hosszú évekig volt köztisztviselő (ahogy ő fogalmaz: kormányszolga), de munkaügyi hivatalban megkeresett pénzből az egyre jobban elszálló lakáshitel-törlesztőrészletek mellett egyre kevésbé tudott kijönni. A pohár akkor telt be nála, amikor már fizetésnapon is 60 ezer forintos mínuszban volt. Ötvenéves elmúlt, amikor belevágott a külföldi idősgondozásba, az elmúlt 7 évben dolgozott Németországban, Ausztriában és Kanadában is.
"Nekem ez egy kényszerpálya. Fel kellett állnom, nagyon sok adósságom volt, csak a pénz motivált arra, hogy ezt csináljam" - így magyarázza, hogy miért vette nulla nyelvtudással külföld felé az irányt. Betegápolóként kezdte, a saját megfogalmazása szerint "szarban vájkáltam, nyúlkáltam egész nap”, de beletanult és a saját történetét sikersztoriként meséli, mivel néhány év alatt talpraállt anyagilag. Zsóka lánya időközben felnőtt, okleveles szakápolóként dolgozik, szintén Németországban, de ő már nem ingázik, kint is él. Zsóka most egy Baja melletti faluban építkezik, a házát szeretné befejezni és azt mondja, amíg bírja a külföldi munkát, nem jön haza. “Letettem arról, hogy Magyarországon legyen munkám, mert havi 130 ezer forintos (megközelítőleg 1750 lej) fizetésekért már nem tudok elmenni dolgozni."
Informális hálózatok, kettős élet
Magdolna a Kovászna megyei Komandón él, ő a nyugdíjazás kérvényezésekor szembesült azzal, hogy a rendszerváltás előtti hiányos adminisztráció miatt a körülbelül 15 ledolgozott éve helyett csak egyetlen évnyi munka szerepel a hivatalos nyilvántartásban, ami nem elegendő ahhoz, hogy teljes értékű nyugdíjat kapjon. “Nekünk bankunk is volt, azt is fizetni kellett. A gyermekeimet is támogatni akartam. A férjem nyugdíja pedig egyszerűen nem volt elég” - mondja, és a térségben nem ő az egyetlen, aki így járt. Gyakori, hogy nyugdíjas korú nők azért járnak át Erdélyből Magyarországra, hogy még idősebb embereket ápoljanak vagy gondozzanak, mert otthon egyáltalán nem, vagy csak alig kapnak nyugdíjat. A szintén komandói származású Emma juttatása például 800 lej, ami arra sem elég, hogy a fűtéshez szükséges tüzifát beszerezze. A Kelet-Európából nyugatabbra ingázó nők számára az idősgondozás sok esetben az utolsó esély arra, hogy önmagukat és a családot ellássák, netán a gyerekeket, unokákat anyagilag támogassák.
Erdélyben beszéltünk olyanokkal is, akik inkább hagyományőrzésként élik meg a külföldi munkát, mert a szüleik példáját követve vállalnak idősgondozást és/vagy háztartásvezetést. A Kolozs megyei Székről például már a Ceaușescu-diktatúra idejében, a ‘70-es évektől kezdődően tömegesen utaztak a nők Budapestre, hogy a kézimunkáikat értékesítsék. A falu mindmáig nevezetes arról, hogy az idősebb nők még a hétköznapokban is népviseletben járnak, népies kézimunkák készítésével foglalkoznak. Ők mesélték, hogy a rendszerváltás után Budapesten megcsappant az érdeklődés az árujuk iránt, így ismerősök segítségével, a nagyvárosban kialakított kapcsolataiknak köszönhetően szegődtek el módosabb családokhoz takarítani, majd idősek gondozását is bevállalták, amikor erre igény mutatkozott. Hozzájuk csatlakoztak később a lányaik, így több helyen is előfordult, hogy egy háztartást anya és lánya gondozott felváltva.
A Magyarországon dolgozó erdélyi asszonyok attól függetlenül, hogy rendelkeznek-e ápolói képzettséggel, körülbelül ugyanazokat a feladatköröket látják el, az idős állapotához és a család igényeihez mérten. Ők felelnek általában a gyógyszerek adagolásáért, az idősek mosdatásáért. Ha fekvő betegekről van szó, akkor a gondozók cserélik a pelenkát, emelgetik, mozgatják, és folyamatosan tisztán tartják az időseket, hogy ne legyen felfekvésük. Ez kemény fizikai munka, épp ezért egészen szürreális, hogy a gondozók gyakran maguk is nyugdíjas korúak: 70 évhez közelítő nők emelgetik a 85 éves magatehetetlen, önmagát ellátni képtelen embereket. Az interjúalanyaink is beszéltek időnként arról, hogy milyen megterhelő a mindennapi rutin, amelyet kénytelenek elvégezni, hiszen a hozzátartozók legtöbbször hetente, vagy még ritkábban tudnak látogatóba menni. A komandói Magdolna azt mondta, hogy most már csak járóbetegeket tud vállalni, mert gerincsérve lett a feszített munkától. “De amíg tart az egészségem, addig megyek” - tette hozzá rögtön.
Nagy Sára a széki szobáját mutatja nekünk, a staférungot és a kézimunkáit. Szerényen megjegyzi, hogy a széki nőknél szégyen volt, "ha nem volt a kezébe valami munka". Fotó: Márkos Tamás/TransindexA fizikai nehézségeknél viszont még nehezebben élik meg az együttélés, és a gondoskodási munka érzelmi kihívásait. Az erdélyi nők többsége például leginkább arra panaszkodott, hogy mennyire körülményes volt a család étrendjéhez igazítani a saját főzési szokásaikat, mert a bevásárlás, a főzés és az etetés is kimondottan fontos eleme a beteggondozásnak. De volt arra is példa, hogy a befogadó családok megalázták, kihasználták vagy kizsákmányolták ezeket a nőket. Magyarországról induló idősgondozók beszéltek arról, hogy hiába nem szerepelnek bizonyos feladatok a munkaköri leírásukban, többször kerültek már olyan helyzetbe, ahol a család minden ház körüli munka elvégzését elvárta volna tőlük. “Az osztrák paraszt bácsinál fát vágni, almát szedni, csirkeólat takarítani is kellett” - meséli az Ausztriába járó Ági, aki szerint nehéz az ilyesmit nem bevállalni, ha az ember fél, hogy elveszíti a munkáját. Előfordul az is, hogy nem ülhetnek le a családi asztalhoz enni, vagy nem csatlakozhatnak a gondozott időshöz akkor, ha tévézik, Áginak volt, hogy azt mondták: “aki szolgálatban van, az ne szórakozzon”.
Olyan esetről is hallottunk, amikor a gondozó nem kapott saját szobát, így meg kellett elégednie egy, a konyhában felállított kempingággyal, de vannak ennél hajmeresztőbb történetek is. Emma és Magdolna ugyanannál az idős férfinál dolgozott, aki valamiért éjszaka bevizelt a kávés csészéjükbe, de előfordult, hogy a székletével piszkította be azokat az evőeszközöket, amelyeket használtak.
“Nappal teljesen normális volt. Törvényekről tárgyalt, meg doktorokkal beszélt. De éjjel mintha kicserélték volna. Olyan dolgokat tett, amiket én már nem bírtam”
- számol be az esetről a komandói származású Emma. Viszont ha jól működik a beilleszkedés, akkor a gondozó társ lesz, sokszor az egyetlen, aki őszinte bizalmi kapcsolatban van a rábízott idős emberrel, mivel a figyelemre, törődésre, türelemre gyakran legalább akkora szüksége van az időseknek, mint a fizikai szükségleteik ellátására.
A közvetlen kapcsolat annak is köszönhető, hogy a külföldi munkaszervezés “szájról szájra terjed, mint a népmese” - fogalmazta meg Turai Tünde a Hiererchiák fogságában című 2018-as könyvében, ami arról szól, hogy hogyan vesznek részt a kelet- és közép-európai nők a globális idősgondozói ellátórendszerben. Az ismerősök ajánlása a “megrendelők”, azaz a befogadó családok számára is kifejezetten fontos, hiszen erősen bizalmi pozícióról van szó akkor, amikor tulajdonképpen egy vadidegen kerül a házhoz és marad egyedül a kiszolgáltatott állapotban lévő idős családtaggal. A kutató által leírt jelenséggel találkoztunk mi is, hiszen interjúalanyaink egy kivétellel mind informális munkaközvetítésről beszéltek, akkor is, ha félig-meddig hivatalosan, közvetítő segítségével megkötött szerződések alapján dolgoznak. Nem álláshirdetésekből szereztek tudomást a külföldi munkákról, hanem már kint dolgozó ismerősök ismerősein keresztül hallanak a lehetőségről. Ehhez hozzátevődik, hogy a gondozók Magyarországról Németországba vagy Ausztriába, valamint a Romániából Magyarországra tartó útvonalaira is külön mikrobuszos vállalkozások specializálódnak, akik időnként nemcsak az utazást segítik, hanem ők is nem hivatalos közvetítőként lépnek be a képbe.
Milánkovics Kinga, közgazdász, a Hekate Tudatos Öregedés Alapítvány társ-alapítója úgy látja, hogy Magyarországon azért is felértékelődik az informális hálózatok szerepe az idősgondozás terén, mert a magyar családokat általában felkészületlenül éri, ha egy idős családtag hirtelen - betegség, baleset miatt, vagy kórházi ellátás után - nem képes önellátásra. Ilyenkor a családok gyakran megoldhatatlan logisztikai helyzetekben találják magukat és természetes, hogy az ismerőseiken keresztül próbálnak segítséget felhajtani.
Az ismerőseik által beszervezett erdélyi nők nekünk arról mesélnek, hogy nem féltek, mikor útnak indultak, mert a bizalomra alapuló kapcsolattartás révén kevésbé érzik magukat kiszolgáltatottnak. Ezen segít az, hogy van közös nyelvük a magyarországi megbízóikkal és az is, hogy kiépült infrastuktúrája van a hazautazásuknak, azaz rossz helyről relatíve könnyű hazatérniük. Hasonló a séma azoknál is, akik Magyarországról indulva mennek nyugatabbra, az ő esetükben ugyanakkor a nyelvtudás hiánya miatt még inkább felértékelődhet az ismerősök szerepe. Zsóka például egy szót sem tudott németül, mielőtt elkezdett kijárni, ő ezért is kért segítséget egy ismerősétől, a lánya iskolaigazgatójáról, akiről tudta, hogy “vannak kint dolgozó rokonai”. Alig három nappal ezután a találkozó után már kint is volt Ausztriában. Az interjúalanyaink között Ági volt az egyetlen, aki egy konkrét álláshirdetésre jelentkezett, amikor már megvolt a képesítése és a nyelvvizsgája is.
Mindegy, hogy Romániából vagy Magyarországról indulnak nyugatra, az időseket gondozó nők folyamatosan ingáznak. Ez azt jelenti, hogy többségük 3-4 hétig dolgozik gyakorlatilag 24 órás műszakban, szinte megállás nélkül, napi néhány órányi pihenővel külföldön, majd ugyanannyi pihenőidőt tölthetnek otthon. Előfordul az is, hogy egyhuzamban akár 2-3 hónapot bevállalnak és csak egy hónapra térnek haza. A munkára szánt időszak hosszúságát több faktor befolyásolja: a távolság, a honvágy, hogy vannak-e gyerekek vagy más családtagok, akik hazavárják őket, illetve az anyagiak. Gyakran előfordul az, hogy ha épp több pénzre van szüksége egy gondozónak, akkor bevállal dupla turnust is, mielőtt hazamegy, ilyenkor az utazáson is spórol, többet is keres, viszont sokkal jobban kimerül.
Az otthon hátrahagyása a legtöbb nő számára nemcsak kezdetben nehéz. Többen arról számoltak be, hogy tudatosan törekedtek kettéválasztani a két életteret. Önvédelemből tulajdonképpen kettős életet alakítanak ki: amikor külföldön vannak, akkor a munkára összpontosítanak és az otthoni dolgokat igyekeznek kizárni a gondolataikból, amikor hazatérnek, akkor viszont megpróbálnak nem gondolni a munkára.
A széki Filep Sára és a sarmasági Ibolya maguk is nyugdíjaskorúak, de az idősgondozásból származó jövedelem a megélhetésük alapja. Fotó: Márkos Tamás/Transindex“Nem volt más választásom, otthon kellett hagynom a családot, a fiamat, ami lelkileg nagyon megviselt. A gyerek kicsi volt, sírt, hogy anya elment. Szerencsére a nagyszülők besegítettek, a férjem itthon maradt. De nekem muszáj volt mennem, más lehetőségünk nem volt. Nehéz szívvel indultam útnak. Aztán minden alkalommal, amikor kimentem a faluból, mondogattam magamban, hogy ezt az érzést itthon kell hagyjam. Folyton az járt a fejemben, mikor a fiam az utolsó nap százszor is megkérdezte, hogy anya, miért mész? Ezzel a gondolattal nem lehet dolgozni” - mesélte a Széken élő Mária, aki édesanyja pályáját folytatva főként háztartásokat rendezett Budapesten, de néha váltotta őt az idősgondozásban is.
Erdélyben a rendszerváltás utáni időszakban tipikus jelenségnek számított, hogy a hátramaradt gyermekeket a nagyszülők, vagy a rokonság más tagjai nevelték, mivel az édesapák gyakran szintén külföldre jártak dolgozni, főként az építkezési és mezőgazdasági ágazatokba illeszkedve be. Ahogy azonban a gazdasági fellendülés beindult, a férfiak visszatértek az országba, hiszen bőven akadt építkezés, ahová dolgozni mehettek. A széki Sára mesélte, hogy náluk a családról való gondoskodás áthárult a gyermekekre, főleg a lányára, aki a középiskolás tanulmányai mellett édesapjára és fiútestvérére főzőtt. Azzal, hogy a férfiak gondoskodtak saját magukról és a háztartásról, csak azoknál a családoknál találkoztunk, ahol egyáltalán nem maradtak otthon nők: (...) “míg a fiúk iskolások voltak, hárman kitettek egyet. Ők intézték a háztartást. (...) Megszokták a főzést, a rutint, a mosást. De most, hogy a gyerekek már dolgoznak, a férjemnek nagyon rossz lenne itthon egyedül” - mondja a sarmasági Zsóka.
A riportunk második része itt olvasható:
Cikkünk a Telex és a Transindex együttműködéséből, az International Press Institute és a MIDAS által támogatott NewsSpectrum ösztöndíjprogramnak köszönhetően jöhetett létre. A Telexen itt olvasható az írás.
Nyitókép: Márkos Tamás/Transindex
ÉletmódRSS
Bevásárlóközpontban lesz látható két csontváz, amelyek a legismertebb szerelmes drámáját idézik
Az hittem, hogy a tokiói olimpián korlátoztak minket, pedig ehhez képest már-már szabadság volt
Szép Zoltán egyetlen erdélyi magyar újságíróként vesz részt a pekingi olimpián. A tapasztalatairól kérdeztük.
Vizi Imre kiesett az Eurovíziós Dalfesztivál romániai elődöntőjében
Bátran ehetjük ezentúl a házi tücsköt is, az EU jóváhagyta élelmiszerként való felhasználását
