2022. január 17. hétfőAntal, Antónia
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Bálint-Benczédi Ferenc: Minden ember számára ünnepnapnak kellene lennie a lelkiismereti szabadság napjának, ezt nem szabad föladni

G. L. 2021. december 31. 13:03, utolsó frissítés: 13:13

A Magyar Unitárius Egyház nyugdíjba vonuló püspökével beszélgettünk a pályájáról, illetve a püspöki megvalósításairól.


A teljes magyar unitárius közösséget építő és az erdélyi magyarság fennmaradását szolgáló tevékenysége elismeréseként a Magyar Érdemrend középkeresztje polgári tagozata kitüntetést kapta Bálint-Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház idén nyugdíjba vonuló püspöke, aki 12 éven keresztül vezette az egyetlen magyar alapítású keresztény egyházat. A főpásztori munkájáról, illetve azt megelőző évtizedekről is kérdeztük.


Ha jól számolom, akkor eddig több mint 30 évet élt Kolozsváron...

Ha a diákéveket is beleszámítjuk, akkor tényleg több, mint 30 évet éltem Kolozsváron. Segesváron születtem, 10 évig éltünk ott. Utána a család Székelyudvarhelyre költözött, 9 évig éltem abban a városban, az általános és a középiskolát fejeztem be ott. 1971-ben pedig "a világ csavargója lettem". Előbb Kolozsváron tanultam, majd 2 évig Marosvásárhelyen voltam segédlelkész, utána pedig 18 évig a Küküllő mentén, Désfalván szolgáltam, majd 1994 februárjától Kolozsváron. Mindenik állomásnak megvolt a sajátossága, és ezekre a szakaszokra lehet bontani az én közel 70 évemet is.

Kolozsvár már középiskolás koromban elvarázsolt, az akkori magyarszakos tanárnőnk, az osztályfőnökünk felhozott színházba, és egy olyan előadást néztünk végig, amely a sírig elkísér. Egy neves színésznő a két világháború közötti erdélyi költők verseit szavalta. Egymaga állt a fekete színpadon, egyedül a felső reflektor világította meg. Egy vászon zsákruhába volt öltözve és egy nagy kötelet kötöttek a derekára. Ahogy mondta a verseket, amelyekről Áprily Lajoson kívül annak idején nem nagyon tanulhattunk az iskolában, húzta maga után ezt a kötelet, és nekem a templom után a színház lett a második templom, és főleg a kolozsvári színház. 1971 és 1975 között talán nem nagyon volt este, hogy ne mentem volna. Vagy hivatalosan, mert elengedtek az intézetből, vagy kiszöktünk. Akkor még úgy volt, hogy az egyik este opera ment, míg a másik este próza. Szinte minden este tele volt a színház. Nem úgy, mint 20 évvel később, amikor visszatértem Kolozsvárra, és leesett az állam, hogy alig vagyunk ötvenen.



Kolozsvár most nem csak azért kincses, mert földrajzilag jó helyen fekszik, és nem csak a vagyona miatt, amit összegyűjtött, hanem azért is, mert erdélyi szellemi központ. Még azokban a lezárt esztendőkben is pezsgett az élet, mert az emberek össze tudtak ülni és beszélgetni. A teológiai intézet jól megperzselődött az '56-os események után, behálózták, de mégis tudtunk önképző köröket tartani, amire nagynevű emberek jöttek és beszéltek. A felkerülő teológusoknak nagy élmény volt a 60-as években, hogy Kelemen Lajos történész vezeti végig őket a városon, majd Mikó Imre folytatta ezt a munkát. Akkor is látszik, hogy egy kulturális város, ha csak végig megyünk a főutakon és megnézzük a polgári házakat.

Ha meg kell neveznem, hogy mi volt életem legfontosabb helyszíne, akkor azt kell mondanom, hogy Kolozsvár. Ez egy izgalmas város. Bukarestben is volt alkalmam gyerekkoromban hosszabb időt tölteni, de Kolozsvárhoz még Pestet sem lehet hasonlítani. Lehet, hogy lokálpatrióta lettem, de itt jó emberek vannak.

Most mégis visszaköltözik Székelyudvarhelyre. Miért ilyen fontos önnek az a város?

Nem a fontosságáról van szó, inkább a szükség. Nekem még egy húgom él ott, a szüleim már elhaltak, apósomék is elcsendesedtek már a temetőben. Amikor felkerültem Kolozsvárra, bármennyi is volt a jövedelmem, nem tudtam magamnak megengedni, hogy egy lakást vásároljak. Az első periódusban, 9 évig az onkológiát jártuk a feleségemmel, utána egyedül maradtam két kiskorú gyermekkel, és rájuk koncentráltam. Aztán nem akartam olyan tömbházlakást venni, ami a 60-as években épült, mert azok most olyan állapotban vannak, hogy mindent ki kell cserélni. És nekem ott van Udvarhelyen a lakásom. Viszont nem fogok hátat fordítani Kolozsvárnak sem.

Ha jól tudom még a teológia elvégzése után sem volt teljesen biztos, hogy a lelkészi pályán marad. Mikor döntötte el, hogy lelkész lesz? És mi motiválta erre a pályára?

Képletesen szólva én Segesváron az unitárius templommal szemben lévő házban gyermekeskedtem, tehát akarva-akaratlanul is hallottam a harangszót. Ráadásul a családomban, akármilyenek is voltak az 50-es évek, egyházszerető, vallásos hangulat volt. A keresztanyám, akinél ott laktunk, egy régi vágású tanító volt, aki egyszerre tanított az egyházi meg az állami iskolában. Egy olyan lelkész volt akkor a segesvári gyülekezet élén, aki mély nyomott hagyott az én lelkemben a sok meséjével, a dalaival, aki ha kellett még a zongora mellé is leült. A szószéken sem volt ez a nyakig begombolkozó típusú szigorú lelkész, hanem nagyon közvetlenül tudott beszélgetni, és igyekezett az akkor már népesedő segesvári híveket összetartani.

Bálint-Benczédi Ferenc átveszi a kitüntetést. Fotó: Márkos TamásBálint-Benczédi Ferenc átveszi a kitüntetést. Fotó: Márkos Tamás


Bár kitűnő tanáraim voltak a pedagógia líceum mellett működő iskolában miután felkerültem Székelyudvarhelyre, de velem nem a rajztanár ismertettem meg Picassót, hanem az unitárius lelkész, aki nem csak a Bibliát forgatta, hanem a követ is faragta, mert szobrászi tehetsége is volt. Ezeket a példákat látva nekem X-XI. osztályos koromban egyértelművé vált, hogy vagy tanár, vagy pap szeretnék lenni. A teológiára felvételezitam. Édesapám nem tapsolt, de nem is ellenezte. Az osztályfőnököm megszenvedett, mert éppenséggel négyen jöttünk az osztályából teológiára, és az elmondása szerint ezért ő nagy fejmosást kapott a tanfelügyelőségtől, hogy milyen nevelést adott nekünk.

Annak a két lelkésznek az életvitele volt a meghatározó, mert jó, hogy kell hirdetni az Isten igéjét a gyülekezetben, de a papnak volt szabadideje. Akkor is, ha meg volt figyelve, és le volt minden zárva, de hétfőtől szombatig azt olvashattam, amit akartam, vagy amihez hozzáfértem. Nem azt mondom, hogy úgy álltak a könyvek az üzletben, mint most, de voltak könyvtárak. Egy lelkésznek a munkáját egyetlen más területhez sem lehet hasonlítani. Nyilván, hogy közel sem olyan jövedelemmel kezdtünk, mint egy tanár, de mindig azt mondtam, hogy akinek pénz kell, az dolgozzon reggeltől estig, de nekünk szabadidőnk volt, amiben azért minden lépésünket figyelték. Azt nagyon jól tudtuk, Kányádi Sándort idézve mondom, hogy "aki felsőbb ágra vágyik, az járjon papagájiskolába".

Pontosan azért választottam ezt a pályát, mert az emberekkel lehetett találkozni. Még akkor is, ha azok a találkozások megfigyelés alatt zajlottak. Egy papnak nem csak a történelmi hagyomány miatt, de más a tekintélye a közösségben. Amikor kikerültem Désfalvára szomszédok voltunk az iskolával, és egy nagyon jó tanári közösség működött ott. Alig voltam egy ott egy féléve, amikor mentem az úton a tanárokkal, már nekem köszöntek először. Ott állt mellettem az igazgató, aki már 20 évet tanított a faluban, és mégis nekem köszöntek, pedig alig fél éve voltam ott. Van egy ilyen előny is. Nem mondom, hogy a lelkészi kar ezt mindig helyesen használta fel.

A lelkésznek a templomban megvan a maga feladata, az embereknek hirdetni azt az istenközelséget, ami közé majdnem 200 éve szisztematikusan éket próbálnak verni. Pedig az embernek nem csak arra van szüksége, hogy az értelmét kiművelje. Az ember egyszerre anyag, tehát test és szellem. Nemcsak az értelmem kell kiműveljem, hanem az érzelmi intelligenciámat is. Érezhető is ennek a hiánya, amikor a gyermek oda kell menjen a szülőhöz, és azt mondja, hogy édesapám, öleljen meg! Ezt a szülőnek kellene tudja, mert nem csak egyszerűen biológiai termék a gyermek, hanem annál több. Az ember mégis Isten képmására teremtődött. Ezt valahol hitelesen kell képviselni. Nem mindig sikerül, de erre törekszik az egyház.

Laikusként látványosnak tűnik az Ön püspöki szolgálata. Itt van például a püspöki ház felújítása, amelyet az ön szolgálati ideje alatt adtak át a közösségnek, illetve az unitárius egyház fennállásának a 450 éves évfordulója is erre az időszakra esett, aminek az apropóján az Országgyűlés a vallásszabadság napjának nyilvánította január 13-át. Ön milyennek látja a működését?

A püspöki ház külön történet. Már teológus korunkban arra tanítottak, jó, hogy egy lelkésznek van magánélete, de a lelkészi lakás mégis üvegből van, mert azt egy közösség építette. A püspöki lakás régen is a találkozásnak volt a helye. A 70-es években, Kovács Lajos püspök idejében az egyházi vezetők látogatták. Utána más idők következtek, mozgalmasabb lett a püspök élete, tehát használták.

Gratulálnak a kitüntetett püspöknek. Fotó: Márkos TamásGratulálnak a kitüntetett püspöknek. Fotó: Márkos Tamás


Az én agyamban viszont nem működött az, hogy 1400 négyzetméteren lakjam, hiszen megvannak a hivatalok is. Nem láttam értelmét, hogy egyedül beköltözzek egy ekkora házba. Bár korábban lebontásra ítélték, hála Istennek, megmenekült. A '90-es években viszont nem volt az egyház abban a helyzetben, hogy följavítsa. A püspöki szolgálatom első hat esztendejében is használtam a lakást, de inkább ilyen kulturális, gyülekezeti találkozásokra. A magánember életében sem múzeum a lakás, mert ott közösségeknek kell teremtődniük. Így érlelődött meg a gondolat, hogy ezt fel kell újítani, és át kell alakítani.

Az egyháznak nagyon sok szép ingatlana van, ahová az új püspök a családjával be tud költözni. Ezt pedig meg kell nyitni a nagyközönség előtt, hogy tudják, Kolozsváron van egy 500 éves épület, ami még működik.

Összességében az egész működésében irányadó volt a közösségek irányába való nyitás, a közösségépítés?

Én désfalvi lelkészként is törekedtem erre. Először kirándulni vittem az embereket. Megdöbbentett, hogy bár javarészük ingázó munkás volt a dicsőszentmártoni vegyipari kombinátban, volt olyan, aki még Kolozsvárról sem hallott. Én elvittem őket haza egy kicsit Székelyföldre, hogy lássanak fenyves erdőt, majd elhoztam a kolozsvári színházba is. A busznyi ember együtt evett, énekelt. Együtt mentünk templomba. Ez már nagyon sok erőt jelentett, amikor nagyobb egyházi munkák voltak. Az egyházat tulajdonképpen a közmunka tartotta fel, az úgynevezett kaláka, ami mostanra már teljesen kihalt. Mindent nem lehet pénzzel megvenni, kalákával sokkal több mindent meg tudunk valósítani, és nem csak az épületeken, hanem az emberek is közelebb érezheti magukat egymáshoz. Erősödnek a kapcsolataik.

Pedig egy falusi közösségben egyik a másikat azért jobban ismeri. A szomszéd a szomszédot. Ha a szomszédban egy öregember lakik, akkor átszólnak, hogy fölkelt-e? Bezárta a tyúkokat? Kolozsváron hiába lakik egy lépcsőházban két magyar család is, nem biztos, hogy ismerik egymást. Amikor felkerültem Kolozsvárra, már egészen más volt, mint diákkoromban. Akkor egy 140-150 ezer lakosú város volt, és még az üzletekben nyugodtan vásárolhattunk magyarul. 1994-ben leesett az állam. A monostori negyed mintha kinőtt volna a földből. Az első nagy pofoncsapás akkor ért, amikor néztem a nyilvántartást, amiben 193 fiatal szerepelt, akinek a neve mellé azt írták, Magyarországra költözött.

Amikor én végeztem, még keményen kivoltunk oktatva, hogy nekünk csak szombaton és vasárnap szabad egyházi munkát végezni. A gyermekekkel nincs kapcsolatunk, tehát iskolákban nem taníthatunk. A világ változásával aztán átestünk a lónak a másik oldalára, mert berakták a vallásoktatást az iskolába. Ez egyfelől jó, de 30 év után meg kell mondjam, hogy ezért vannak negatívumok is. Ha a gyermek az iskolában megkapja a vallásoktatást, akkor miért jöjjön a gyülekezethez. Amikor én úszni akarom tanítani az embereket, akkor nem egy atlétikai pályára viszem, hanem az úszómedencét keresem meg. Ha én egyházszerető embereket akarok nevelni, akkor megkeresem az egyházat.

Nem mindenben pozitív, hogy az egyházaknak megengedték, az iskolákban tanítsanak. Nem csak amiatt, mert a kisebbségben is kisebbség vagyunk, és ahhoz, hogy jóváhagyjanak egy vallásórát, legalább 5 unitáriusnak kell lennie egy osztályban. Amikor egy osztályban 30 gyermekből 20 református, 8 katolikus és 2 unitárius, akkor nem jön ki egy osztály. Ahhoz, hogy az iskolákban hitoktatót alkalmazzanak, és a tanügy fizesse a munkáját, egész katedrája kell legyen, amihez minimum 18 óra szükséges. Ehhez ennyi gyermek is kell. A János Zsigmond Kollégiumban, a mi iskolákban, ahol 800 gyermek tanul, az iskola el tudta intézni a katedrát, és mindhárom felekezet hitoktatója jelen van, de nem mindenhol vagyunk ezzel így. Ha Székelyudvarhelyen egy ortodox gyermek van, úgyis fognak katedrát kapni.

Ugyanígy működik a kórházlelkészek helyzete. Székelyudvarhelyen és Sepsiszentgyörgyön sikerült elrendezni, hogy az egészségügyben legyen alkalmazva a kórházlelkész, de sem Marosvásárhelyen, sem Kolozsváron nem sikerült ezt elérni. A teológiai képzés során szakosodhatnak erre is, de ha nincs kórházlelkészi állásunk, akkor hova helyezzük ki? Megy a gyülekezetbe. Semmi gondom nincs az ortodoxokkal, de a kórházak megteltek velük.

Püspökként a közösségszervező munka miben merül ki? Hogyan tudja kamatoztatni a korábbi tapasztalatait?

Minden gyülekezet önálló, és gyülekezeti szinten mennek ezek a közösségszervező tevékenységek. Ugyanakkor az egyetemes egyháznak is vannak lehetőségei, például korábban létrejött az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet, amely nagyszerű táborozásokat szervez, illetve vannak eseményei, ahol nem csak buliznak, hanem szellemi táplálékot nyújtó alkalmak is.

Portré. Fotó: Márkos TamásPortré. Fotó: Márkos Tamás


Lehetőségem szerint azon dolgoztam, hogy a vidéki és a központi vezetés vezetés közeledjen egymáshoz. Én szerettem ott lenni, ha egy gyülekezet meghívott, és az egyetemes egyház érdekeit képviselni. Ugyanakkor Bukarestben és Budapesten is igyekeztem képviselni az egyházat. Magyarországon nagyon keveset tudnak rólunk. Igaz, maholnap azt sem tudják, hogy magyarok vagyunk. Akármelyik államvezetési hívott meg, igyekeztem az elődeimhöz hasonlóan tudatosítani az illetékesekkel, hogy itt van egy magyar egyház, és nem csak a római katolikusokból és a reformátusokból áll a világ.

Az egyik kézzelfogható eredménye a mozgolódásunknak, hogy január 13. pirosbetűs ünnep lett. Már nem csak az unitáriusok ünnepe, hanem ennél több. Minden embernek egy ünnepnap kell legyen a vallás és lelkiismerti szabadság napja, amikor sem a Karolinska Intézet, sem a Vatikán mondja meg, hogy miben higgyünk. Ezt a szabadságot nem szabad föladni.

Vannak előrelépések. Most már az úgynevezett pápalátogatásra is megkapjuk a meghívót, legalább tudják, vagyunk. Nyilvántartásba vagyunk véve.

Korábban nem hívták meg az unitáriusokat a pápalátogatásra?

Erdélyben ez nem merülne fel, a történelmi egyházként itt mindig tudtunk egymásról, az egyházvezetők itt találkoztak, nem volt olyan idegenkedés, amit még én is tapasztaltam Magyarországon. Nem vagyunk tagjai az egyházak ökomenikus tanácsának, mert ők a szentháromság elfogadását feltételként szabják, de megfigyelőként legalább ott lehetünk.

A 2015-ös újraválasztásakor arról beszélt, hogy nagy veszélyben van az unitárius önazonosság. Az egyház fennállásnak 450 éves megünneplésével, a különböző eredményekkel sikerült ön szerint ezt erősíteni?


Most hirtelen nem emlékszem, hogy mikor mondtam ezt. Az emberek - függetlenül attól, hogy unitárius vagy más felekezethez tartoznak - identitásának a meghatározásában a vallásos hovatartozásom az utolsó. Szerintem ahhoz, hogy én egyenesen tudjak járni, nekem kell legyen egy belső vallásos meggyőződésem is. Volt egy idő, amikor a vallás uralt mindent, utána ez megfordult, és a tudomány kerekedett felül, most pedig az az érzésem, hogy ez a kettő egymást ki kell egészítse, és nem egymással szembeállítva hadakozzanak, hogy melyik van előbb és fennebb. Ha az embernek az egyik lába hosszabb, akkor csak sántítva tud menni. Ahhoz, hogy egyenes testtartással tudjak haladni, ahhoz mindkét lábam egyforma hosszúságú kell legyen. Nemcsak a tudományra van szükség, hanem egy helyes és jó Isten ismeretre is.

Nem kell szégyellni azt, hogy magyarnak születtem, és azt sem, hogy unitárius vagyok. Lehet azt mondani, hogy így kereszteltek meg, de azt, hogy mit jelent unitáriusnak lenni a mai világban tulajdonképpen mindenki maga kell, hogy kidolgozza, hogy neki legyen egy világképe erről. Ilyen szempontból siker, mert a mozgolódásaink révén azért most már Bukarestben mindenképp tudnak rólunk a vallásügyi államtitkárságon keresztül. Persze az ortodoxok is megkérdezik, hogy ez egy vallás? Kik ezek? Alig vannak 60-70 ezren. Ettől nem kell megijedni. Nem attól igaz valami, hogy nagyon sokan fölkarolják, hanem attól igaz, hogy úgy érzem, és ennek szolgálatában állok. Ugyanezt ezt az értetlenséget Magyarországon is tapasztaltam.

Egy unitárius lelkésznek az egész élete egy tanulás, egy nyitottság. Nem kizárólagosság. Ott van a Szentírás, de azt kritikai érzékkel használjuk, és próbáljuk a magunk tehetsége szerint azt az Isten és emberközpontú vallást fölépíteni, amit a Názereti Jézus hirdetett. Én büszke vagyok, hogy először embernek születtem, hogy a keresztények nagy családjába tartozom, és arra is, hogy unitárius vagyok.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS