Magyari Tivadar a Szamosközi-ügyről: „az egyetem nem kaszárnya, és a történetet nem Rejtő Jenő írta”
kérdezett: Kulcsár Árpád 2021. november 12. 10:32, utolsó frissítés: 2021. november 14. 13:38A BBTE volt rektorhelyettesével beszélgettünk arról, hogy az elmúlt harminc évben miért nem történt semmi Szamosközi István professzor viselkedése kapcsán.
2007 végén rektorhelyettesnek választották Szamosközi Istvánt, ugyanakkor, amikor önt és Márkus Andrást is, de ekkor már nyílt titoknak számított a viselkedése. Mégis hogyan történt ez?
- Az egyetemnek akkor kilenc rektorhelyettese volt. A magyar tagozat két rektorhelyettest választott, ebből az egyik lett a magyar tagozat képviselője. A rektornak viszont joga volt bárkit felkérni rektorhelyettesnek a többi hét helyre, és ő kérte fel Szamosközi Istvánt. Régi jó barátok. Azon a gyűlésen, amikor ezt a rektor bejelentette, felálltam és közöltem, abból a célból, hogy mindenki tudja, hogy Szamosközi ugyan a magyar tagozaton dolgozik, de nem azt képviseli. Mondták: jó, rendben van.
Értesült-e rektorhelyettesként, hogy Szamosközi István hogyan viselkedik a diákokkal, kollégákkal, és ha igen, tett-e valamit?
- Értesültem, és nemcsak akkor, hanem a korábbi években is, mert a szociológia kar (ahol én dolgozom) diákjait is tanította és folyton panasz volt arra, hogy rondán beszél a diákokkal, gúnyolódik más oktatókkal, lehülyézi más tantárgyak tanárait. Akkor azt mondtam a diákoknak, hogy csoportosan kell panaszt tenni. Nem voltak eszközeim. Öt nyilvánvaló okkal panaszkodó diákra mindig jutott legalább egy - idézőjelben - „jólnevelt”, szexista nagylegény, aki csípte a tanár úr ízléstelen humorát és elmondta, hogy neki nagyon tetszik a tanár úr.
Évekkel később, amikor rektorhelyettes voltam, egy napon négy-öt diák jelent meg nálam a többiek követeként, hogy elviselhetetlen már, és sorolták hosszan az eseményeket. Számon kérő hangnemben kérdezték, hogy miért nem tesz az egyetem „vezetősége” semmit. Akkor azt mondtam nekik, hogy melléjük állok és képviselem az ügyüket, de kellene minél több, névvel vállalt vallomás, mert ebből cirkusz lesz, balhé, erre meg fel kell fegyverkezni. A diákok elmondták, hogy félnek, hogy megakasztja előmenetelüket, és attól is, hogy nem hisznek nekik. Mondtam, hogy próbáljanak meg egy diktafonnal (akkor még kevesebb okostelefon volt) felvételeket készíteni ezekben a helyzetekben, titokban.
De van, aki azt mondja, hogy ez erkölcstelen...
- Annak innen üzenem: ez viselkedés, ez az agresszív, cifra beszéd köztudott volt az egyetemen, köztudott harminc esztendeje. Száz meg száz diák tanúsította, és megsértett oktató is, volt róla szó, utalás sajtóban, blogokon. Ne mondja most senki, hogy jaj, hát ezek valami szóbeszédek és pletykák csak. Az más, hogy nem volt hitelesíthető bizonyíték. Egy ilyen krónikus botrány kapcsán nem voltak már erkölcsi aggályaim egy titkos felvétellel kapcsolatban. Erkölcstelen bottal valakire rátámadni, igaz? De ha az a valaki egy husánggal hadonászik az emberekre, akkor nem erkölcstelen lecsapni, ha kell – igen - egy másik husánggal.
Azt mondja, nem voltak eszközei, mielőtt nem volt rektorhelyettes, holott az etikai bizottság szabályzata szerint akár anonim módon is lehet bejelentést tenni.
- Az egyetemen akkor autoriter vezetés volt. Nem tudott ugyan ez a vezetőség minden felett ellenőrzést gyakorolni, szerencsére, és ettől fejlődhetett mégis az egyetem. De tény, hogy az egykori rektor mindinkább egy kézi vezérlésű intézetre törekedett, ahol napi kapkodással változtattak a szabályokon, pillanatnyi ötletek és paranoiák hatása alatt. Ez a kilencvenes évek közepétől 2012-ig tartott. Ma már történelem. Elnézést kérek az akkori etikai bizottság jó szándékú, kisebbségben levő tagjaitól, de az az etikai bizottság minimum egy sóhivatal volt, ha nem éppen az egykori rektor saját bábszínháza. Ma - ahogy Markó Bálint rektorhelyettes is fogalmazott – már más a helyzet.
Mivel magyarázza, hogy ilyen sokáig késett a leleplezés?
- Bizonyos tekintetben nem késett, mert időről időre szó volt róla. Csak az egyetem egy nagy, nehézkes rendszer. Megdöbbent, hogy huszonéves fiatalok ekkora tömege mellett, ennyi évjárat után, csak most, az oktató hetvenedik életéve, nyugdíjazása küszöbén került erre sor. Majdnem olyan, mintha „post mortem” lenne. Most már késő; és hogy ne az ő szavaival éljek: „süthetjük”.
A diákok gyűjtöttek bizonyítékokat akkor?
- Nem. Írásban sem adták le panaszukat. Akkor volt már etikai bizottság, de még nem volt diák ombudsman. Egyébként azok az évek az Andrei Marga rektor egyfajta diktatúrájának évei voltak, és Szamosközi István bizalmas embere volt a rektornak. Erre még visszatérhetünk.
Jöttek hozzám tanárok is panaszra, általában más szakokról, akik csak betanítottak a pszichológiára, és őket nyilvánosan becsmérelte: „a hülye Karcsi”, „az idióta Péter” stb. „Valaki csináljon már valamit!” – mondta mindenki.
Egy nap – 2009 tavaszán, a számítógépes feljegyzéseim dátumát nézve – két újságíró jelentkezett be hozzám a hivatalba. Egyik a Maszoltól volt, a másikra nem emlékszem. Elmondták, hogy tényfeltáró riportot akarnak erről az ügyről. És ebben megszólalnak majd diákok, volt diákok, tanárok, és két kérdést szeretnének feltenni a magyar tagozat vezetőjének, vagyis nekem.
Valami ürüggyel időt kértem, mondtam, küldjék el emailben a kérdéseiket. Két okom volt, hogy esetleg ne másszak bele feltétlenül a témába. Egy személyes és egy intézményes. A személyes okom az volt, hogy fiatal koromban Szamosközi István többször, több helyen személyesen támogatott. Ezt nem felejtettem el, de ezen nekem túl kellett lépni. Kedvenc diákjaim nemzedékeivel mocskolódott a kilencvenes évek elejétől. Én őt tiszta dilisnek tartom. És reménykedem, hogy ő is engem teljesem dilisnek tart és kvittek vagyunk.
Mi volt a másik ok?
- A másik az intézményes ok. Én 2007 és 2012 között voltam az egyetem magyar tagozatát képviselő rektorhelyettes. Szamosközi ahhoz a kisebbségi táborhoz tartozott az akkor majdnem félezres létszámú magyar tagozatban, amelyik nagyon kedvezőnek gondolta e magyar rész egyetemen belüli státusát, fantasztikus személyiségnek az akkori rektort, Andrei Marga professzort – vagy legalábbis a lehetséges rosszak közül a kisebbik rossznak. (Egy nagyszerű reformernek, egy igazi, nyitott européernek, bölcs vezetőnek tartották sokan, magyarok is. Némelyikük egyfajta Stockholm-szindrómaként, más részük leragadt azoknál a kezdeti jó benyomásoknál, amit a rektor még a kilencvenes évek elején tett. Eközben ez a rektor egy kicsinyes, diktatórikus, megfáradt, erőszakos, önfejű, realitásvesztett személy volt, legalábbis az évek teltével egyre inkább ilyennek mutatkozott.)
Azt mondtam annak idején – kicsit leegyszerűsítve a dolgokat – hogy három (amúgy egymással jól megbékélő) tábor van a magyar tagozaton: egyik teljesen rossznak gondolja a magyar tagozat státusát, ez legyen kb. 20 százalék, aztán van egy másik tábor, aki szerint majdnem minden tökéletes (mondjuk ez lehetett olyan 10 százalék), és a maradék 70 százalék pedig magáénak érezte ezt az egyetemet, hiszen munkát, tanulást, kutatást fektetett bele, de a magyar tagozat valamiféle intézményes önállóságát szorgalmazta. Ezt az önállósodást az akkori rektor nemhogy nem akarta, napirendi pontnak sem tekintette, idővel tárgyalási alapnak sem, és amikor véletlenül igen, utána visszatáncolt, letagadott mindent.
Azokban az években, amikor a magyar tagozatot képviseltem az egyetem vezetőségében, megpróbáltunk lépni a magyar önállósodás valamilyen irányába, és kerestem a konszenzust a három tábor között. Magam a többséghez tartoztam amúgy. Nagyon lassú, többesélyes folyamat volt, hogy a végén elértük azt, amit a vásárhelyi orvosin nem sikerült: a magyar tagozat részleges, viszonylagos, de mégis hivatalosított önállóságát az egyetemen belül. Nagyrészt a rektor megkerülésével, őt a mandátuma végén kész tényekkel szembesítve alakult ez a folyamat. Dührohamot is kapott… De ez egy másik, hosszú történet, és még mindig nem akarjuk a részleteit elkiabálni. Közben megszületett a tanügyi törvény, amiben annyit lehetett elérni az RMDSZ-nek, hogy a többnyelvű egyetemek nyelvi tagozatai külön egységekbe szerveződhessenek, és mi pont errefelé tartottunk. Sajnos a vásárhelyi orvosin nem.
Ilyen értelemben Szamosközi István hozzám képest egy másik táborba tartozott, hiszen ő maga Andrei Marga rektor feltétlen hívének vallotta magát, és a rektor is mindenben támogatta, bizalmasa volt. Ezért voltam óvatos abban, hogy állást foglaljak egy ilyen vitában, botrányban, mert nem akartam megzavarni a rektorral való nagyon érzékeny tárgyalási, egyezkedési helyzetet. Az akkori rektor teljhatalmú, akarnok ura volt az egyetemnek, kiszámíthatatlan vitapartner. Aztán végül beszámíthatatlan is.
Megkérdeztem a két újságíró Szamosközi-jelenséget feszegető látogatása után azokat a professzorokat, akiknek a tanácsára támaszkodtam azokban az években: borítsuk a bilit vagy nem? Mert a diákok és tanárok panaszkodnak, a botránynak egyre nagyobb híre van, ugyanakkor folyton előkerül egy diák vagy egy táskahordozó tanársegéd, aki megvédi, ő maga az autoriter rektor ajtónállója, a teológiai karok oszlopos tagjai pedig mintha valamiért egyenesen imádnák. Azt a határozott tanácsot kaptam, hogy az akkori belső, egyetempolitikai helyzetben ne mérgesítsük a viszonyt ezzel a rektorral tovább, esélyünk vele szemben nincs e probléma radikális megoldására. A rektor alvó oroszlán, és már így sem mutatkozik tárgyalóképesnek a magyar tagozattal. Mindenki belátta, hogy ez a viselkedés botrányos, de hivatalos lépés helyett az idősebbek vállalták, hogy majd ők beszélgetnek Szamosközivel – ez talán meg is történt. De a jelzések folytatódtak.
Viszont nagyon határozottan hangsúlyozom itt is, hogy a magyar tagozatnak a részleges önállósodási folyamatát, ami a mai státusához vezetett, Szamosközi István sose akadályozta, hallgatólagosan támogatta. Ő maga is egy működő, önálló magyar tagozatot hozott létre a pszichológia karon.
Lehet, hogy hibáztunk, de sokan vannak közöttünk olyanok – én is - , akik megszokták a stílusát. Meg lehet szokni, aki sok időt tölt a közelében, annak egy idő után fel se tűnik a sok ló nemi szerv, a jóisten nemi szerve és egyéb szóhasználat. Bevallom, hogy gyakran előfordult, hogy amikor valamiért nekem ordítozott és tolta a b*szdmeget, a lóf*szt, én is így kezdtem beszélni vele, és észrevettem, hogy ilyenkor a végén egész jól megértjük egymást.
Végül az előbb említett cikk nem jelent meg.
- Nem, mert a diákok nem vállalták a megszólalást, és én akkor már el se küldtem a válaszaimat, amire írásban kérdeztek rá, viszont még ma is megvannak kimentve a gépen.
Mit kérdeztek?
- Két kérdés volt. Az egyik: „Mi az ön véleménye ennek a tanárnak a viselkedéséről?”. Látszik jól az akkori írásbeli feleletemből, hogy igyekeztem kitérő választ adni, és csak ennyit írtam: „Amennyiben ezek igazak, akkor ezt helytelenítjük és szóvá fogjuk tenni”. Itt olyan voltam akkor, mint Fóris-Ferenczi Rita most.
A másik újságírói kérdés az volt: „Mivel magyarázza ön, hogy ezt a személyt a legnagyobb barátjuknak tekintik a magyar egyházi egyetemek?” Itt az újságíró szót tévesztett: nincs olyan, hogy „egyházi egyetem”, hanem a BBTE az egyetemen, és ezen belül két magyar teológiai kar van, a református és a római katolikus. A református például hittantanárokat képez, a katolikus teológiák pedig mindenestől a BBTE részei, a gyulafehérvári papnevelde intézet némi autonómiával. Akkor erre írásban ezt válaszoltam, onnan idézem: „A professzor az egyetem vezetőségének tagja, sok haragosa, de sok híve is van, ez nem lep meg”. Na ez is kábé olyan volt, mint ma Fóris-Ferenczi.
Az feltűnő volt, hogy Szamosközi István, Pisti, ahogy mindenki hívta, valóban nagyon jó viszonyban volt ezekkel a karokkal, ami csupa lelkészekből, teológiai tudósokból, teljesen más habitusú (de jó humorérzékű) emberekből állt. Emögött viszont - apróságok mellett - az volt, hogy az egyetem akkori rektorának magának volt jó viszonya a teológiákkal. És az ő hűséges ajtónállója volt Szamosközi. A rektor figyelemmel kezelte az összes teológia kart, neki személyes projektjei voltak ezek. Számomra Nicolae Bocșan, egy másik rektorhelyettes ritka, négyszemközti elszólásai adtak némi választ ilyen részletkérdésekre, amikhez én túl fiatal, túl későn érkezett voltam. Maga Bocșan is a rektor hűséges embere volt, de viszonylag egyszerű, praktikus gondolkodása révén a legjózanabbul ítélte meg a helyzetet.
Itt kell tennem egy fontos zárójelet. Bocșan professzor volt a rektorhelyettesi munkámban mindvégig a legfőbb támogatom, „román részről”. Ő átmenetileg rektor is volt, mert egy jogszabály miatt Andrei Marga nem indulhatott az egyik rektori választáson (mivel azelőtt már kétszer is volt egymás után rektor, és pont akkor hozták ezt a szabályt). De Marga számára és a hívei - vagy vele megalkuvó talpnyalói - számára elképzelhetetlen volt, hogy ne ő legyen életfogytig az egyetem vezetője – és még azon is túl. Ezért támogatták abban, hogy kreáljon magának egy „egyetemi elnöki” funkciót, és helyette, négy évre, ameddig újra indulhatott az úgynevezett választáson, Nicolae Bocșan lett a rektor. Szerény, dolgos személy volt, a szervező munkát ő végezte, ám de facto az egyetem mindenható vezetője és reprezentáló képviselője az „elnök”, Marga maradt. (Még a rektori irodából sem költözött ki). Amikor Marga négy év múltán ismét rektor lehetett, Bocșan professzor újra rektorhelyettes lett, egyfajta mindenes, szürke eminenciás. Ő is, mint Marga régi jó barátja, feltétlenül híve maradt a rektornak utolsó pillanatig, mint Szamosközi is. (Ma már Bocșan nem él, Marga nyugdíjas).
Bocșan fiatalkori barátja volt a rektornak, de Szamosközi Istvánnal is közeli barátságban volt. Soha nem szólt ellenük, de velem is nagyon jól és őszinte segítőkészséggel dolgozott az egyetem vezetésében, és négyszemközti elszólásaiból megértettem három, őszinte érzését. Egy: tisztában van azzal, hogy a rektor is „megfáradt már”. Kettő: Pisti dilis, de ilyen ő... Három: nem érti, hogy miért akarunk mi, magyarok nagyobb önállóságot, különállást, és nem is támogatja, de „megérti” és elfogadja, hogy ez egy „ilyen” igény.
Bocșan professzor megerősített abban a meglátásomban, hogy a magyar teológiai karok azért állnak közel az egyetem akkori vezetőségéhez, azért viszonyulnak meglehetősen pozitívan az akkori rektorhoz, mert megalakulásuk óta nagyon sok támogatást kaptak. Andrei Marga valamiért imádta a papi személyiségeket és csodálta az egyházi fenségeket (rosszmájúak tünetnek tartják ezt is nála), és felkarolta, támogatta, szükséges logisztikával is ellátta ezeket a karokat – ami helyes is volt önmagában, de nem is került sokba, mert ezek kis méretű karok. Tehát más volt „helyből” a viszonya velük, mint velünk, az egyetemi közösség többi részével: a folyton elégedetlen, petíciózó, deputációzó bölcsészekkel, a folyton fontoskodó szociológusokkal. A vele gúnyolódó politológusokkal. Az egyetem falaira mászkáló, tüntető fizikusokkal és matematikusokkal. A gyanús történészekkel, állam-az-államban tanárképző intézetiekkel, a konkurens filozófusokkal...
Nos, két-három-négy magyar tagozatos professzor, akik nem a teológián dolgoztak, általában Marga feltétlen hívei, köztük Szamosközi, vagy az ide-oda táncikálók közel kerültek a kis teológiai karokhoz. Viszont azt cáfolom, amit a Bolyai Kezdeményező Bizottság (ez egy radikális magyar tagozati csoport volt annak idején) állított még valamikor 2007-ben, hogy ezeket a professzorokat Marga tervezetten állította volna rá a teológiákra, hogy távol tartsa őket a magyar tagozat lázadóbb, önállóságot követelő részeitől. Hogy kezelje, lekösse ezeket az eredendően konzervatív, tehát vélhetően nemzeties, így kurucosnak feltételezhető intézeteket, sőt hivatkozási alapnak használja őket, amikor azt állítja, hogy a magyar tagozat státusa rendben van, lám magyar teológiai karok működnek. Ennek erősen konspirációs elmélet szaga volt. Inkább spontán barátkozások voltak, és tudni kell, hogy a magyar teológiai karok nem szólaltak meg soha a többi kar magyar tagozata aspirációinak ellenében, mindenhez korrektül viszonyultak. Ez nekem elég volt. Nem volt szükségem arra, hogy mélyebben megértsem az Úr rejtélyes szándékait, amikor ezek a professzorok jól kijöttek az autokrata rektorral és ezzel a Szamosközi Istvánnal. Tudni kell, hogy abban az időszakban minden kar, minden dékán megpróbált a maga módján valahogy boldogulni a rektorral, informálisan intézni az ügyes-bajos dolgokat, hogy az illető, általa képviselt közösségnek jó legyen, és várták ennek a furcsa korszaknak a végét.
Érdekes volt látni, ahogy Pisti ott b*zmegolt közöttük, a sok papi személy között (de nem agresszíven, hanem inkább polgárpukkasztóan), ők meg jó humorérzékkel, elnéző és megértő barátsággal hallgatták.
Hogyan látja, eddig az egyetem mennyire kezeli jól az ügyet?
- Megbízom ebben és megbízom a magyar tagozat jelenlegi vezetőségében. Amikor a mandátumom végén voltam, féltem attól, hogy esetleg olyanok jönnek utánam a magyar tagozat élére, akik elrontják, azt, amit a csapatommal elértünk. De nem: kiváló csapat következett.
Ön szerint ezek után maradhat-e az egyetemen tanítani Szamosközi István?
- Elérte a nyugdíjkorhatárt, jó egészséget kívánok neki! Valahol egy kaszárnyában egy jó katona és parancsnok ilyen, mint ő. Káromkodik, mint a kocsis, a sárga földig leszidja azt, aki szerinte nem jó, de betyárbecsülettel, a végsőkig kitart azok mellett, akiket arra méltónak lát. De legnagyobb sajnálatára: az egyetem nem kaszárnya és a történetét nem Rejtő Jenő írja.
Nyitókép: pszichologia.psiedu.ubbcluj.ro