Egyre inkább kerüljük a gyászt, pedig a lelki állóképességhez kell, hogy fel tudjuk dolgozni a veszteségeket
Babos Krisztina 2021. november 01. 11:14, utolsó frissítés: 11:14Ha nem éljük meg a gyászainkat, az ebből adódó lelki problémák kumulálódnak, ami nagy teherré válhat – Bartha Mária Zsuzsánna unitárius lelkésszel, gyászfeldolgozási szakértővel jártuk körül a témát.
Mindenféle veszteséget kísérhet gyász: nemcsak a családtagok, barátok távozása, de egy kedvenc állat halála, egy élethelyzet megszűnése, sőt, akár egy kedvelt műtárgy hiánya is kiválthatja azt a bonyolult érzelmi reakcióhalmazt, amit gyásznak nevezünk. Erre pedig érdemes odafigyelni, hiszen ha nem éljük meg, nem dolgozzuk fel a veszteségeinket, az az életünket nehezíti meg. Hisz attól, hogy nem beszélünk róla, takargatjuk, még jelen van és hat – a titkolózás pedig nagyon sok energiánkat emészti fel. Különösen nehéz megbirkózni az ún. illegális gyásszal, mely attól illegális, hogy a környezetünk nem ismeri el, hogy a veszteség fontos lehet, így nem is ad lehetőséget a kibeszélésre, átélésre, a gyógyulásra.
Mintha nem tulajdonítanánk a gyásznak akkora jelentőséget, mint régen. Kevesen hordanak feketét, és még kevesebben kerülik el a zajos ünnepségeket a gyászévben. Nem tesszük jól?
Olyan világban élünk, ahol a szomorúságra és a gyászra nagyon kevés olyan interakciónk van, ami egyáltalán elbeszélhetővé tenné ezeket ez érzéseket.
Mintha az emberek sok esetben nem is akarnák, hogy a temetés megtörténjen. Ha valaki meghal a környezetünkben, nem biztos, hogy el akarják temetni. Egyre inkább foglalkoznak azzal a lehetőséggel, hogy olyan temetést válasszanak, ami nem koporsós, hanem például urnás. A család nagyon gyakran nem is helyezi örök nyugalomra az eltávozottat, hanem otthon tartják a hamvait. Szerintem ez nagyon káros, nagyon nehéz így az emberi léleknek feldolgozni a halált, hogy nincs egy elválasztás. Ez megterheli a mindennapokat.
Divatos dolog lett, hogy a hamvakat a folyóba, a szivárvány szökőkútba szórják, vagy a hegy tetejéről szórják szét. Viszont ilyenkor az emlékezésnek nincs helye, hogy az élőket segítse a gyász feldolgozásában. Sokaknak halottak napja közeledtével nincs hova menniük, hogy a tiszteletüket leróják. Egy fejfa, sírkő, a temető az élőket is segíti a gyászuk feldolgozásában.
Hatalmas erőkről van szó, élet és halál erejéről, melyeknek helyet kell adnunk. Ha helyet adunk a halálnak, esélyünk nyílik arra, hogy az életet élni tudjuk.
A mi kultúrkörünkben vagy hagyománya annak, hogy elmorzsolunk egy könnycseppet temetéskor, Amerikában viszont az a követendő példa, hogy sziklaszilárdan állunk a sír mellett és nem mutatunk gyengeséget. Az amerikai kultúrkörben sokkal nagyobb a hamvasztásos temetések aránya, és sokkal több idő telik el a halál és a temetés között, akár több év is, de jellemzően 6 hónapnál több.
Úgy néz ki náluk egy temetési szertartás, mint egy kedélyes találkozó, kicsit szomorkodnak, fekete ruhát vesznek fel, de inkább vicces történeteket mesélnek. Ott egyáltalán nem is a síráson van a lényeg, hanem a nevetésen, úgy állnak hozzá, hogy emlékezzünk arra, ami vidám volt ebből az életből.
Amikor az élet rendje felborul, azt lehet látni, hogy a születés sem úgy zajlik, ahogy kellene, és a halál is el van kenve. Inkább nem temetjük el, csakhogy ne fájjon.
Komoly problémának tartom azt is, hogy a gyerekeknél a veszteséggel kapcsolatos szomorúságot sokan nem veszik komolyan. ’Úgyse érti’ szokták mondani, pedig dehogynem, és épp az a traumatizáló a számára, hogy erről nem beszélhet.
Miért baj az, ha nem beszélünk a gyászunkról és nem mutatjuk ki, hogy szomorúak vagyunk?
Mert ilyen esetben a gyászfolyamat megrekedhet, és ezt a megrekedettséget visszük át a következő, aztán a következő, majd az azután következő helyzetbe. Egyébként fontos tudni a gyászfolyamatról, hogy ez nem folyton csak kizárólag szomorúságot jelent, rengeteg fele érzéssel jár, és ezek az érzések gyakran ambivalensek.
A gyászfeldolgozás legfontosabb része, hogy a veszteség és az ezzel kapcsolatos érzelmek kifejezhetők és elbeszélhetők legyenek. Ha erre van fogadókészség a környezet részéről, nem alakul át a veszteség traumává. A trauma az, ami nemcsak az eseményről szól, hanem a hozzá kapcsolódó tabusításról is, hogy nem beszélhetünk róla. A környezet reakciója is nagyrészben hozzájárul ehhez.
Mi a veszélye annak, ha nem dolgozzuk fel a gyászt, és emiatt traumák alakulnak ki?
Az, hogy a trauma nagyon sok energiát köt le. Nagyon sok energiát fordítunk arra, hogy ne beszéljünk róla.
Ilyenkor jönnek az Oscar-díjas klasszikus alakítások, hogy ’Ó, én jól vagyok, már fel is dolgoztam, egy délután alatt’. Az ilyes viselkedés egészen biztosan arról szól, hogy nincs elegendő lelki erő, energia a veszteséggel foglalkozni. A gyász feldolgozása viszont segíti az elhunytat és az élőket is, hogy ne azzal foglalkozzunk, hogy ezt takargatjuk, vagy a traumát próbáljuk meg nem történtté tenni. Fontos lenne, hogy adjunk helyt ennek, mert így a szenvedésen túl megjelenik a fény az alagút végén.
Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy minden nap döntésben vagyunk, és menet közben egész biztosan rengeteg veszteség ér mindenkit.
A lelki állóképesség, a reziliencia, melynek óriási szakirodalma van, nagyon sokszor arról szól, hogy mi módon dolgozzuk fel a veszteségeinket. Mert ha ezek nincsenek rendezve, kumulálódnak, összeadódnak.
A szeretetnek ez a kockázata, hogy elveszíthetjük akit szeretünk, a veszteség érzése. De az sem megoldás, ha valaki nem kötődik, nem él. A megoldás az, ha megtanuljuk az elengedést. El kellene fogadni, hogy jó az, ha tudunk sírni, ez nem tragédia, ez is az életnek a része.
Ha kumulálódnak a veszteségek, különösen a mi, nyugati kultúrkörünkben, időnként előfordul, hogy történik valami, és akkor a felszínre törnek ezek az érzések. Ilyen eset volt például Diana hercegnő halála, ez egy olyan történés, ami jól van kutatva, elég sok adatunk van róla. Ő amellet, hogy hercegnő volt, a nép királynője is volt, sokmindent megtestesített az emberek számára. Merte vállalni az esendőségét, sok mindenért ki mert állni, olyasmiért is, ami nem volt kellemes, kényelmes, de ő ki tudta mondani ezeket a dolgokat, lehetett azonosulni vele. Ráadásul hirtelen, tragikus körülmények között halt meg, ezért ez úgy hatott, mintha egy gát szakadt volna át: mindenki virágot, vitt, meg plüssmacit, gyertyát gyújtottak.
Sokan akkor fogalmazták meg, milliós nagyságrendben, hogy arra emlékezeti őket ez az állapot, amikor meghalt valakijük, sokakat arra, hogy amikor meghalt a házikedvencük, felidéződött bennük, hogy akkor mit éltek át. Ilyen az, amikor felszínre tör a kumulálódott veszteségérzés.
Most szabad volt kimondani, megnyitotta a kapukat, meg lehetett az emlékezést ejteni – Diana hercegnő ezzel is nagy szolgálatot tett az embereknek.
Mi kell ahhoz, hogy megfelelőképpen történjen meg a gyászfeldolgozás?
A gyászfeldolgozás lényege: átélni és megélni.
Vannak általános lelki folyamatok, a segítségnyújtás azonban személyre szabott szokott lenni. A gyászfeldolgozás során nagyon fontos a személyes találkozás, a közösség elfogadó viszonyulása.
Óriási felszabadító erő az, ha érzelmi biztonságban erről beszélni lehet és át lehet élni ezeket a dolgokat. Mert ezekben a helyzetekben történik valami, amitől begyógyulnak ezek a szívsebek, amitől a gyászfolyamat le tud zajlani.
Tehát kell egy megértő közeg, ahol ki tudod nyilvánítani az érzéseidet. És e nélkül hogyan lehet feldolgozni a veszteséget?
Nem tudjuk, egyedül hogy működik. Nagyon nehéz egyedül közegben gondolkozni, érezni. Pont az a lényeg, hogy mivel kapcsolatokról, kötődésekről van szó, más kötődések is szükségesek a veszteség feldolgozásához. Az ember nem egy szál magában van az univerzumban. Erről szól az életünk, hogy kapcsolataink vannak. A közösségi média viszont csak pótlék, mert nem valódi kapcsolatokról szól, nem lélektől lélekig zajlik.
Amikor gyászolunk, egy olyan közösségre van szükségünk, ahol ezt a folyamatot meg lehet élni. Persze, egyedül is meg lehet élni, de ennek a módszernek, amivel dolgozom, az a lényege, hogy nem elég megírni egy levelet, fel kell olvasnod egy élő embernek. Teljesen más leírni valamit, mint hangosan kimondani. Amikor egy élő emberhez beszélsz, akkor jön létre a kötődés, akkor kezdődik el a gyógyulás. Olyan ez, mint amikor egy szövet szálai összefonódnak.
Milyen módszer ez, hol lehet ilyesmit tanulni?
Én dr. Sarungi Emőkénél tanultam, aki Szegeden dolgozik pszichiáterként, és a Gyógyulás a gyászból című kézikönyvben leírt módszert oktatja. A teológiai tanulmányaim során is részt vettem több ilyen témájú képzésen. Szegeden 5 éve végeztem, azóta foglalkozom gyászfeldolgozással csoportban és egyénileg is. Ez egy levélírós módszer, érzelmi beteljesítő igazságok kimondásáról szól. Két amerikai férfi dolgozta ki, John W. James és Russell Friedman. Intellektuálisan megérteni nem nehéz a folyamatot, végigcsinálni viszont nem könnyű.
A módszer kidolgozói felsorolnak 6 darab ún. elkerülő tévhitet arról, hogy hogyan szoktak reagálni az emberek, ha találkoznak valakivel, aki gyászban van. Általában az történik, hogy nem ülünk mellé, hogy segítsünk neki érezni, amit érez, hanem mondunk okosságokat, mert az könnyebb.
1. Ne légy szomorú!
Meghalt valakid? Ne légy szomorú! Pedig ez a normális, ha ilyenkor szomorú vagy. Mennyivel könnyeb ezt mondani: te ne légy szomorú, ne érezd azt, amit érzel, mint ott lenni vele, segíteni.
Én azt érzem ebből, hogy nem akarok veled foglalkozni, nincs rád energiám, vagy nem akarok rád energiát pazarolni...
Pontosan. Nem mindenki van olyan lelkiállapotban, hogy tudjon a másiknak segíteni, ezért inkább lerázza. De ez a ne légy szomorú legalább egy mondat, egy kontaktus, én láttam olyat is, hogy valaki átmegy az utca másik oldalára csak ne kelljen egy szenvedővel találkoznia.
Mivel ez egy társadalmi megbélyegzés, egyre inkább megy ki a fekete ruha a divatból, hogy ne lássák, hogy gyászolunk, ne kerüljenek el az emberek.
Szögezzük le: az elkerülő tévhitek, és az ebből eredő környezeti reakciók minták, amelyeket generációkon keresztül adunk át. Szó sincs rosszindulatról, az emberek jót akarnak, viszont ezek a mintáink, így reagálunk.
2. Pótold a hiányt!
Meghalt a kiskutya. Mit csinál apuka vagy anyuka? Gyorsan vesz egy másikat a gyereknek. ’Ne légy szomorú, itt az új kiskutyád!’ – mondják, de ez a kiskutya nem ugyanaz, mint az, amelyik meghalt. A jobbik eset az, ha van egy temetése, egy sírhelye a házikedvencnek, de gyorsan pótolni kell, nehogy érezzük a hiányát.
Ezekkel a ’pótold a hiányt’ típusú mondatokkal gyakran találkozok abortuszok kapcsán, ilyenkor azt mondják, hogy ’nem baj, lesz másik gyereked’. Ez olyan, mintha tőrt döfnének az ember szívébe.
És valószínűleg nem lesz jó a pótléknak sem, mondjuk az új kutyának, mert azt várnák el tőle, hogy olyan legyen, mint az előző.
Igen, így van, szegény kiskutya más kéne legyen, mint aki, és ez ugyanígy működik embernél is. Hány olyan testvért ismerek, akit pótléknak szültek, hogy pótolja azt, aki meghalt a háborúban vagy autóbalesetben. Jobbik esetben a következő gyerek ugyanolyan nemű, de ha másnak sikerül, az kegyetlen tud lenni.
Pótold a hiányt, nehogy érezd az űrt, hogy az a kutya hiányzik, hogy ott történt valami hiány – pedig ezt át kell érezni. Mert ebből a hiányból, ha helyet adsz neki, nemcsak veszteség, de erő is lehet, de csak ha helyet adsz neki és elismered, hogy ez hiányzik.
Ezt gyakran mondják. Anyuka elvesztésekor nem szokták mondani, de gyereknél, kutyánál igen.
3. Gyászolj egyedül.
Tényleg mondanak ilyet?
Igen, konkrét esetem is volt. Ikertestvérke meghalt leukémiában. Kétpetéjű ikrek voltak, 10 évesek. Temetés után a lányka elkezdett sírni az órán, erre kiküldték a tanáriba, hogy sírja ki magát, majd jöjjön vissza. Nem mindenki tart ott, hogy ezt el bírja viselni. Egyre inkább lehet látni azt a hozzáállást, hogy ’nincs kedvem ezzel foglalkozni, ne zavarj engem a szomorúságoddal’.
Ilyen helyzetben, mint iskola, vállalati környezet, gyakran intézik el azzal a dolgot, hogy végy ki szabadnapot, vagy menj a tanáriba. Ha összeszedted magad, gyere elő. Sőt, családi környezetben is előfordul pl. hogy a gyereknek vagy az özvegynek nem engedik meg, hogy gyászoljon. Ha tata meghal, akkor ’mama, menjen be a szobába, majd aztán elő tetszik jönni’ - ilyet is hallottam már.
Az ilyen gyászolj egyedül vagy oldd meg magadban típusú mondatokra gyakran olyankor derül fény, amikor valami egyéb kiváltó ok miatt jönnek hozzám, de ez is előkerül. A kumulatív gyásszal végzett foglalkozásban sorra jönnek le a rétegek, ilyenkor kerül felszínre az ilyesmi.
Minden gyászfolyamat egyéni, mindenkihez másképp kapcsolódunk, családon belül is. Mást jelent a nagytata elvesztése a nagymamának, a lányának, az unokának, a testvérnek, mindenkinek más viszonya volt vele. Ugyanígy van a házikedvenccel is. Akkor, amikor azt mondják családon belül, hogy gyászolj egyedül, a család lényegében kihelyezi a gyászfolyamatot, és egyúttal ki is rekeszti: jogosult vagy gyászolni, de minket ne zavarj vele. Itt is az a helyzet, hogy nem akarják érezni, amit éreznek, ezért valakit odatesznek, hogy akkor csináld te. Ez messzire vezet. És ez is arra készteti az embereket, hogy ne hordjanak feketét. Ez pedig már egyenes út az illegalitásba.
4. Az idő mindent megold, az idő minden sebet begyógyít.
Nem az idő oldja meg a problémákat. A gyászfeldolgozási módszerről szóló könyvben azt a példát hozzák fel, hogy bicikliztél, leestél, eltörött a lábad. Aztán ülsz a bicikli ellett és mondják, hogy majd az idő megoldja. Ha a szíved törött össze, azt is megoldja az idő, épp úgy, mit a törött lábadat? Nem az idő oldja meg, hanem az számít, hogy ez alatt az idő alatt mit teszel, milyen folyamatok játszódnak le benned.
Hogyha a lábadat ellátják, és a gyógyulási folyamatok meg vannak segítve, meggygyógyulsz. Ugyanígy van a szívünkkel is, az érzelmi dolgainkkal. Ha összetörik bennünk valami, nem lehet azt mondani, hogy az idő majd mindent megold. Illetve lehet mondani, csak ez nem valós, nem igaz, lényegben ez is egy elterelés.
5. Légy erős.
Amikor az ember gyászol, pont nem tud erős lenni, mert gyenge, érzelmileg instabil. Ez is arról szól, hogy nem foglalkozunk veled, nem áll ott a környezeted melletted, hanem te légy erős, mi nem támogatunk. Ezért a ’légy erős’ tanács azt mutatja, hogy milyen az a közeg, amely ezt mondja.
Évszázadokon keresztül inkább siratóasszonyt fizettek, de akit érintett a veszteség, ott kellett álljon, mint a szálfa a sír mellett.
Ezek szerint jó volt az, hogy siratóasszonyt fogadtak?
Annak is egy komoly funkciója volt, hogy egyáltalán meg tudta fogalmazni azokat az érzelmi igazságokat, amelyek arra helyzetre, kapcsolatra igazak voltak, ki lehetett mondani, és ki lehetett hangosítani a közösség felé. Ezt a funkciót mára némiképp átvette a művészet.
De nagyon oda kel figyelni, mert ebben a nagy erősségben, különösen évfordulókor, szülinapkor, halottak napjakor nagyon fel tud erősödni az öngyilkossági hullám. Nagyon gyakran feldolgozatlan gyász van e mögött, ez egy komoly veszély.
Régen aki a gyászévben volt, azért viselt feketét vagy fehéret, mert a gyászruha egy jelzés volt a külvilág felé, hogy a viselője nincs jól. Ilyenkor jobban ki van téve az ember baleseteknek, betegségeknek, az érzelmi hullámzásnak. Hányat ismerünk olyat, hogy utána halt a férjének, a feleségének, mert nem bírt nélküle tovább élni?
Azért volt fontos a gyászesztendő, mert egy évkörben minden olyan esemény lezajlott, ami egyébként is szokott: ünnepek, az illető szülinapja, a házassági évforduló, stb. Minden, ami egy család életében fontos, egy év alatt lezajlik. Ezért volt jó, amikor megemlékeztek, mert nem az öngyilkosságon gondolkodtak, hanem kimentek a sírhoz egy szál virággal – ez egy életet védő funkció volt, ott elbeszélgettek, ez így jó volt.
Persze, ha valaki mindennap kimegy a temetőbe, az sem egészséges reakció, mert az meg már túl sok. Épp ezért fontos, hogy az egyéni reakciókat nézzük, hogy melyikünk hogyan működik.
6. Foglald el magad.
Ezt nagyon szeretik a társadalmunkban. Legyen sok dolgod, mindent végezz el, vállalj még egy munkát, menj el kirándulni, stb. csak ne foglalkozz azzal, ami pont foglalkoztat téged. Ne érezd, amit érzel. Ez a munkába temetem a bánatom esete, rengeteget lehet dolgozni vele. Találkoztam olyan pácienssel, hogy 20 éve halt meg az édesapja, de az illető még ott tartott, hogy el se tudta gyászolni, mert hirtelen annyi dolga lett, hogy ki se látszott belőle.
Ezek a legfőbb ’jó tanácsok’, a többit vissza lehet vezetni ezekre. Ezek azok a reakciók, amiket ismerünk, ezek a mintáink. Ezeket azért találtuk ki, mert nehéz egyenesen kommunikálnunk saját magunkkal és a környezetünkkel, és felvállani, hogy most szomorú vagyok, bánatos, nehéznek érzem a gyászt. Egyáltalán gyászolni, és ezt kimondani, ennek helyet adni, kifejezni a csalódottságot, hogy mindennek vége, itt és most már többet nem lehet a kapcsolatunkat folytani.
Régen hogy volt? Feltételezem, hogy több eszközük, rituáléjuk volt a gyász feldolgozásának segítésére…
Nagyon érdekes látni, hogy mennyire bölcsek voltak a régi emberek, miért választották el az életszakaszokat, miért volt fontos a születés és a halál, a gyerekkor és felnőttkor elválasztása - ez utóbbi volt a konfirmálás, illetve a bérmálás. Hogy miért volt olyan fontos elsiratni a menyasszony lányságát, a vőlegény legénységét.
Ezek különböző élethelyzetek voltak, melyek veszteséggel is jártak, és ezeket el kellett siratni ahhoz, hogy valaki meg tudjon érni, meg tudjon érkezni az új, mondjuk az ifjú házas szerepébe.
Az élet stációit elválasztották, és ezt fontosnak tartották. Ha megnézzük a régi tradíciókat, minden kultúrában van a halállal, veszteséggel kapcsolatos rituálé, és mindegyik komoly elválasztó vonalat tart az élet és a halál között.
Ha még a társadalom által elismert veszteségekkel is nehezen küzdünk meg, mi a helyzet az illegális gyásszal, amit nem ismer el a környezetünk?
Közel 50 féle veszteséget tartunk nyilván, amely gyászreakciót vált ki, ezek között pedig vannak úgynevezett illegális dolgok is, olyanok, amelyeket nem ismer el a környezet, a társadalom.
Ilyenkor az elbúcsúzás még inkább kényelmetlen és kellemetlen, nincsenek az elbeszélésére módjaink, nincsenek segítő rituálék. A környezet pedig mintha nem is akarna tudomást venni a gyászról. Sok esetben ide tartozik például egy kedvenc állat halálakor érzett gyász, de nem csak, vannak nagyon ambivalens dolgok is.
Például amikor valaki leérettségizik, és bejut az egyetemre egy másik városban. Ilyenkor az ’enyém a világ’ érzés mellett az is jelen van, hogy az illető teljesen kiszakad a környezetéből, ahol addig élt, a baráti körök ilyenkor szoktak szétszéledni, ami veszteségérzéssel jár. A fiatalon ilyenkor hatalmas a nyomás, hogy jókedvűnek lenni, bulizni kell, ami rendben is van. Viszont a kettő együtt jelentkezik, és kialakul egy illegális gyászfolyamat. Ezt pedig még megfogalmazni is nehéz, mert nem egy olyan veszteség, ami konkrét tárgyhoz, eseményhez, személyhez kötődik.
A másik nagy tabu a gyerekvesztség meg az abortusz. Mostmár lehet beszélni róla, de messze nem a maga valóságában, hanem csak bizonyos illedelmességi keretek között. Sajnos, az is gyakori, hogy megbélyegzik az embert ilyen helyzetben, mert könnyebb megbélyegezni valakit, mint beleélni magunkat a helyzetébe. Ilyen, abortuszból eredő illegális gyásszal gyakran találkoztam, főként a hatvanasoknál, akik abban az időszakban végezettek abortuszt, amikor az illegális volt, ezért nem tudták elgyászolni. Semmi az, megszabadultál tőle – ehhez hasonló mondatokkal szokás megkérdőjelezni ilyenkor az érintett érzéseit.
A társállat elvesztése is illegális gyászt eredményezhet, amennyiben a környezet úgy viszonyul, hogy ’ugyan már, csak egy kutya volt’, ezzel pedig nem ismeri el a gazdi érzéseinek jogosságát.
Találkoztam viszont olyannal is, akinek a házastársa hunyt el tragikus körülmények között, balestetben, váratlanul, így teljesen felfordult a világ körülötte. De miután eltelt fél év, már azt mondták neki, hogy kapd össze magad, fiatal vagy, éld a világod. Ez olyan környezeti reakció, ami illegálissá teszi a jogos gyászt, a szomorúságot, amiből kifolyólag a folyamat megrekedhet.
Az ilyen, meg nem élt, fel nem dolgozott veszteségérzések pedig felgyűlnek, kumulálódnak. Előfordul, hogy a foglalkozások során 30-40 éves, fel nem dolgozott gyászok kerülnek felszínre.
Van ez a mondás, hogy régen az emberek a pokoltól féltek, ma viszont a haláltól félnek. Az egészségügy lényegében arról szól, hogy a halál ellen küzdenek, mindenáron, mintha elkerülhető lenne. Tabusítva van a halál és az ezt övező dolgok, talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy nehezen boldogulunk a gyásszal, az elengedéssel. Ez elmondható?
Igen, de szerintem változófélben vannak a dolgok. Megfigyeltem például Magyarországon az egészségügyben, hogy egyre több kórházban dolgozik pszichológus, és sok orvos, nővér van, akik végeztek ilyesmit, kísérhetik a haldoklókat. Egyre inkább előtérbe kerül, hogy hogyan lehet méltóképpen befejezni az emberi életet, hogy ne egyszál magában, csövekre kötve haljon meg az ember. Hogy legyen egy alkalom a hozzátartozóknak elbúcsúzni.
Most már erre Magyarországon van lehetőség, külön helyiséget biztosítanak, igyekeznek mindent megadni ahhoz, hogy meg tudjon történni az élet végének a méltó befejezése.
Ezt az utóbbi 10 év pozitív fejleményének látom, egyre inkább az érvényesül, hogy nem a legnagyobb ellenség a halál, nemcsak arról szól a történet, hogy mi örökké kell éljünk, hanem az emberi méltóság is bekerült a képbe.
És Romániában, Erdélyben mi a helyzet?
Attól függ, hogy milyen a kórház hozzáállása, ez nagyon személyfüggő. Lényegében az illetékes döntéshozón múlik, azon, hogy az ő esetében a félelmek mennyire vannak feldolgozva.
Valami hihetetlen, hogy az is gyakran előfordul, hogy az utolsó utáni pillanatig újraélesztenek, de van az is, hogy hazaadják a pácienst meghalni. Mindenre van most példa. A covid-időszakban most nehezebb, mert egyedül kell, izolált körülmények között mindenkinek végigcsinálnia mindent.
Többnyire illegálisnak számít, ha valaki egy kedves állat elvesztése miatt szenved. Erről nemrég írtunk mi is. Mennyire tekinthető egészséges lelki reakciónak az, ha valaki mély gyászba merül egy háziállat elvesztése után?
Ha létrejön a kötődés egy kutyával, vagy bármely háziállattal, de akár egy művészeti tárggyal is, ha az ha eltűnik az életünkből, komoly veszteségélményt jelenthet.
Nagyon fontos részét képezik a háziállatok az ember fejlődésének és a kötődések kialakulásának.
Amikor gyerekek voltunk, eljátszottuk a temetést egy fészekből kiesett csurival is, a házikedvenccel meg pláne. Emlékszem, micsoda nagy érzelmi megrázkódtatás volt gyerekkoromban, amikor elütötte a macskámat az autó. Rettenetes volt. Nagyon hosszú időre veszteségélményt okozott, hosszú ideig tartott, amíg sikerült feldolgozni – épp a gyász illegalitása miatt.
Ha hosszú éveken keresztül része a mindennapoknak a kapcsolat az állattal, az lenne a természetellenes, ha nem okozna veszteségérzést a megszűnése. A házikedvencek egyéniségek, nem igaz, hogy egyik kutya vagy macska olyan mint a másik, mindegyiknek van egy külön lelkülete, természetes, hogy kialakul az erős kötődés.
Lovasnemzet vagyunk, milyen erős kapcsolat lehetett ember és ló, ember és sólyom között? Eposzok születtek ebből. Természetes, ha helyt adunk ennek a veszteségérzéseknek és jó, ha ki tudjuk fejezni őket a maguk helyén, módján.
Egyes országokban vannak már kisállat temetők is, szertartásokat rendeznek…
Én nagyon üdvözlöm azt, hogy egyes országokban már a házi kedvenceknek is van temetője, és el lehet búcsúzni tőlük, meg lehet emlékezni róluk. Egyébként Amerikában jártam kutyatemetésen, olyasmi volt, mint az embertemetés.
Egyre inkább az látszik, hogy nagyon nagy szerepük van a háziállatoknak az ember életében, ezért nagyon valós és nagyon is élénk a velük kapcsolatos veszteségélmény
Volt arra példa, hogy valaki társállat elvesztése miatt kért segítséget a gyászfeldolgozásban?
Olyan is volt, hogy direkt a kutya elvesztése miatt kerestek meg, azonban többnyire a kumulált gyásszal való munka során bukkan fel ilyesmi.
Régen, amikor állatok vették körül az embert mindenhol, nem alakultak vajon ki erős kötődések? Milyen lehetett annak az embernek, akinek valamelyik haszonállat került közel a szívéhez, akit levágtak és megettek? A hagyományainkban nem látom nyomát azoknak a rituáléknak, melyek segítenék az ilyen típusú veszteség feldolgozását.
Régebb szerintem még komolyabb kapcsolat alakult ki ember és állat között, de ugyanakkor érvényesült egy hasznossági elv is.
Számos irodalmi műben is megjelenik ez a téma: gondoljunk csak a néhai bárányra, illetve hogy Móra Ferencnél milyen gyakran jelennek meg az állatok.
A gyerekeknek inkább szabad volt kötődni macskához, kutyához, báránykához, galambhoz.
Viszont az együttélésben mindenki tudta, hogy szükség van az élelemre.
A különbséget a mai korral összehasonlítva számomra főleg az jelenti, hogy milyen nagy tisztelettel bántak az akkori emberek az állatokkal. Most nagyüzemi tartásban vannak az állatok, ami teljesen más, mint a háztáji tartás. A székelyföldi paraszti kultúrából azt szűrtem el, hogy volt egy fantasztikus tisztelet az állatok iránt. Úgy tartották, hogy ők a halálukkal is az életet szolgálják. És valahol az emberek halála is az életet szolgálja.
A házikedvencek a lelki funkcióknak alkalmas kivetítési helyei, területe. Ha állatok beemelődnek a családba, akár szinte emberi minőségben megszemélyesítve jelennek meg, hiszen nekik is van lelkük, még nem jelenti azt, hogy az ilyen, élelemet adó állatok, mint tyúkok, bárányok, malacok, tehenek, azzal együtt, hogy szereti őket az ember, tisztelettel bánik velük, azután ne tudná magához venni az életet rajtuk keresztül.
Az, ha nehéz feldolgozni a veszteséget, azt jelenti, hogy óriási a tabusítás. Úgy tűnik, mintha az életet a maga természetességében nem is nagyon lehetne már megemlíteni, a születés medikalizálva van, a halál medikalizálva van, az élelem zacskóban érkezik. Nagyon kevés olyan gyereket ismerek már, aki ezeket az életfolyamatokat egyáltalán össze tudja rakni. De a folyamtok nem ismerete nem biztos, hogy megvéd minket a nehéz érzésektől.
A régi paraszti kultúrában sem voltak egyformák az emberek: volt, aki durvább volt, és voltak, akik nagy tisztelettel vettek részt az élet körforgásában.
Én azt láttam például Kénosban, ahol szolgáltam régebb, hogy nem volt szemét. Meg tudták oldani a székelyföldi paraszti gazdaságban, hogy egészen addig, amíg be nem kezdtek járni Székelyudvarhelyre vásárolni, és nem lett műanyag, mindennek megvolt a helye.
Ennek viszont része, hogy meg kell tudni nyúzni az állatot, és végig kell tudni csinálni ezeket a folyamatokat, kell tudni, hogyan lesz a kisborjú, kell tudni, hogyan kell levágni, mert ez is az élet része. A halált is az élet részének tekintették, és mindennek megvolt a maga helye a világukban.
Mindenszentek, halottak napja közeledik, mit érdemes tennünk ezen az ünnepen?
Nagyon fontos dolog, hogy egy esztendőben van ez a néhány nap, amikor szabad emlékezni, tiszteletet kifejezni, szertartásos cselekményeket végezni. Ez alkalom a lelki folyamatok rendezésére is.
Jó, hogy van néhány nap az évben, amikor tényleg a homloktérbe van hozva az, hogy létezik elmúlás és van halál. És tudatosulhat, hogy óhatatlanul mind erre tartunk. De a minősége nem mindegy.
Nem mindegy, hogy miként viszonyulunk hozzá. Ha el tudjuk fogadni a halált, akkor tudunk minőségi életet élni. Akkor tudunk a félelemből egészségbe kerülni – és itt az egészre, mint fogalomra gondolok.
Úgyhogy én arra biztatok mindenkit, hogy most, halottak napján emlékezzen meg elhunyt szeretteiről, az őt ért veszteségekről. Engedje meg ezen a napon érezni a szívében azt, amit éppen igaznak érez, ami a valóságos érzése az eltávozotthoz fűződő kapcsolatában.
Fotó: Márkos Tamás