2021. október 25. hétfőBlanka, Bianka
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

„Azt mondtam magamnak: egy 30 éves, 100 kilós férfi vagyok, aki nem sír, amikor a kutyáját elaltatják”

Babos Krisztina Babos Krisztina 2021. október 10. 12:42, utolsó frissítés: 12:42

A házi kedvencek halála után érzett gyász ugyanolyan súlyos lehet, mintha közeli barátunkat, rokonunkat vesztettük volna el. Nálunk viszont ez még mindig „illegális gyásznak” számít. Kutyás gazdikkal beszélgettünk a témáról.


Bár nálunk – modern szakkifejezéssel élve – „illegális gyásznak” számít a kisállatok elvesztésekor érzett fájdalom, szomorúság, sokan vannak, akik nagyon megszenvedik kedvencük halálát. Az illegális gyász kifejezés egyébként azt fedi, hogy a társadalom (legalábbis annak egy része) nem tekinti jogosnak a kutya, macska, tengerimalac stb. elvesztésekor érzett gyászt. Jobb esetben „értékes tanácsokkal” látják el a gazdit: „Ne légy úgy oda, hiszen csak egy kutya volt!”, rosszabb esetben hülyének nézik, akár ki is nevetik az embert. Emiatt még nehezebb elviselni a veszteséget, hisz a gazdi sokszor ki sem meri mutatni, el sem meri mondani, mit érez.

Kis Zoli és Petruska Imola kutyakiképzők a gazdik szemszögéből beszélnek arról, milyen érzés elveszíteni egy társállatot, illetve hogyan küzdöttek meg az ebből adódó nehéz helyzetekkel.

Zoli, neked volt egy kutyád, akihez nagyon ragaszkodtál és meghalt. Hogy élted meg?

Zoli: 9 évig volt velem Hundo. Ő egy félig-meddig mentett rotweiler volt. A tenyésztő megtartotta, azonban miután kihullottak a tejfogai, a harapása fordított lett. Ez a kutyát nem zavarta, viszont azt jelentette, hogy nem volt tenyészthető egyed, nem vihették kiállításokra. A tenyésztő nem szerette volna, ha egy kennelben éli le az életét, ezért keresett neki egy jó gazdát, így került hozzám. A 9 évből az utolsó egy rémálom, egy kínszenvedés volt, kétféle rákja alakult ki, kétszer kapott kemoterápiás kezelést, az utolsót pedig meg is kellett szakítanunk, mert nem bírta. Úgy álltam hozzá, hogy amíg látom rajta, hogy harcolni akar, folytatjuk.


Ez az időszak egybeesett azzal, hogy kiköltöztünk Svédországba némi megtakarított pénzzel, melynek végül nagy része, kb. 90%-a ráment Hundo kezelésére. Adott ponton egy nemzetközi állatorvos csoport foglalkozott a kutyánkkal: egy romániai, egy magyarországi, egy svédországi szakember, de volt olyan teszt is például, amit Angliában végeztettünk el. A borzasztó az volt, hogy Hundo is nagyon unta már egy idő után, hogy minden nap egy marék gyógyszert kell beszednie, meg hogy naponta 3-4-szer mérem meg a lázát – már szaladt el, húzta be a farkát, jelezte, hogy neki már elege van ebből.

Hundo és a háromlábú, új családtag, Limpy, egy idő után jó barátok lettek.Hundo és a háromlábú, új családtag, Limpy, egy idő után jó barátok lettek.


Az utolsó állatorvosi vizitnél megkérdeztem az orvost, hogy mire számíthatunk. Azt mondta, ha csinál egy vérátömlesztést, lehet hogy még él 2 hetet, de nem biztos. Tulajdonképpen nem tudjuk, mi vitte el. Nem a rák, felment a láza, nem volt életkedve, alig járt a végén.

Aki nem kutyás, annak hülyeségnek tűnhet, amit most mondok, de így volt. A vizsgálóasztalon megkérdeztem tőle: csináljuk tovább vagy nem? Lehet, hogy valójában magamtól kérdeztem… De úgy éreztem, azt mondja: nem. Én pedig azt mondtam magamnak: egy 30 éves, 100 kilós férfi vagyok, aki nem sír, amikor a kutyáját elaltatják. Ez addig tartott, amíg az orvos el nem oltotta a lámpákat és nem gyújtott gyertyát. Akkor elkezdtem bőgni, mint egy kisgyerek. Amikor beadta az injekciót, egyébként úgy tűnt, mintha Hundo megkönnyebbült volna.

Hogyan jelezte Hundo, hogy feladta?

Zoli: Valahogy megéreztem. Azelőtt, ha a nevén szólítottam, bármit mondtam, felkapta a fejét, hogy „igen, csináljuk”. Most viszont csak elfordult.

Imola: Egy gazda ezt tudja. Egy kutya, aki nem szerette, ha felteszik a rendelőben az asztalra, most nem ellenkezett, ha megszúrta az orvos. Látszott, hogy igen, ezt akarja, nem akart tovább szenvedni. Feladta. Azért nehéz ez, mert egy kisállatért gazdiként teljes mértékben te vagy a felelős, de meg kell hozni az ilyen döntést is. Embernél azt mondjuk: ez isten akarata, így hozta a sors, eddig bírta a szervezete - nem tudod te meghúzni a vonalat. Viszont nincs rajtad a felelősség sem, nem kérdezgeted magad utána, hogy jól döntöttem-e?

Ha nem is azonnal, de Imolát is befogadta Hundo a falkába.Ha nem is azonnal, de Imolát is befogadta Hundo a falkába.


Ha nem vagy biztos a dolgodban, ki tud segíteni ilyen helyzetben?

Zoli: Az állatorvos.

Imola: Ha van egy olyan állatorvos ismerősöd, akivel jó a kapcsolatod, ő meg tudja mondani, hogy van-e még esélye vagy már nem lesz jobban. De döntened neked kell. Fontos, hogy legyen egy állatorvos, akiben bízol. Minket, miután Hundot elaltatták, a romániai orvos felhívott, és elmondta, hogy büszke ránk. Tudja, hogy nehéz volt, de jól döntöttünk.

Zoli és Hundo kapcsolata nagyon erős volt. Amikor én a képbe kerültem, Hundo már 3 éves volt, és tudtam, hogy kizáró ok, hogy ő elfogadjon. Ha nem jövök ki vele, ez a kapcsolat sehova sem visz. Én ezt normálisnak tartottam: ők egy falka, egy család voltak, én jöttem kívülről. Hundo teljes értékű családtag volt.

És hogy jöttél ki vele, könnyen elfogadott?

Imola: Nem hamar, elég sok idő kellett hozzá. Maga a fajta is ilyen, kemény magatartású kutyák a rotweilerek, de a végén elfogadott, elfogadta, hogy mi egyek vagyunk, egy falka. Utána jött Limpy, a háromlábú kutyánk, őt szintén elfogadta egy idő után, és együtt alkottunk egy falkát, egy családot.

Amikor valakit elveszítesz, fontos, hogy mekkora a falka. Ha csak ketten vagytok, te és a kutyád, te és a macskád, vagy bármilyen kisállat, ha elmegy, egyedül maradsz, nincs aki kihúzzon az állapotodból. Mi itt voltunk egymásnak, és itt volt Limpy is, akivel – ezt utólag fogalmaztuk meg magunknak - egy jó ideig nem tudtunk foglalkozni, nem tudtuk szeretni. Mert úgy volt, hogy mindent megosztottunk, ha kapott valamit Hundo, kapott Limpy is, ha Limpyt elvittük valahova, ahova Hundo nem jött, utána elvittük Hunot valahova, ahová Limpy nem jött. És mivel már Hundonak nem tudtunk szeretet adni, úgy éreztük, Limpynek sem jár. Egyébként Limpy is nagyon megszenvedte Hundo elvesztését. Az utolsó év kezeléseit, és a legutolsó időszakot kivéve, teljesen normális életet élt. 2017 decemberében diagnosztizálták a rákot és 2018 novemberében vesztettük el, addig harcoltunk.

Milyen volt utána?

Zoli: Most is úgy vagyok, hogy a torkomon a bőgés, pedig már lassan 3 éve történt. A közvetlen utána következő periódus homályos számomra, nem igazán emlékszem, hogy mi történt. Történtek az események, de én nem igazán vettem részt bennük, rajtam kívül történetek a dolgok, mint egy átlagos gyásznál. Ami fura, hogy még most sem érzem magam annyira biztonságban, mint ahogy vele. Akinek volt rotija vagy más, kemény kutyája, azt tudja, milyen: nem félsz este a sötét sikátorban sem, hiába jön szembe 20 ijesztő ember, nem félsz. Azóta elemlámpával bevilágítok a sikátorokba, hogy lássam, mi van. Furcsa érzés nekem. Ezt látom Limpyn is, ő is sokkal félénkebb lett.

Mondhatni, szerencsés helyzetben vagy, hiszen Imola támogat. Hogyan viszonyult a tágabb környezet, svédek, németek például, akikkel kapcsolatban álltatok, volt kivel beszélgetned?

Zoli: Nem vagyok az a fajta, aki jól tud beszélni az érzelmeiről, de jólesett, ahogy reagáltak. A barátainkat is megviselte ez a dolog. A svéd srác, akinél laktunk, megkérdezte, amikor hazajött, hogy hol van Hundo? Mondtuk, hogy nincs már. De ő megkérdezte még négyszer, aztán félórára elment, és csak utána jött vissza hozzánk. Ennyi kellett neki, hogy feldolgozza. Az egyik barátnőnk pedig kitett egy követ a polcára, és mondta, hogy ezt Hundo hozta, amikor legutoljára nála járt.



Imola: Együttéreztek velünk, ezzel legalizálták a gyászunkat. Már amikor megtudták, hogy beteg, sokan kérdezték tőlem, hogy mi lesz Zolival? Elfogadták, hogy ő a családunk része. Hundo például soha nem élt a szüleimmel, de ők is elsírták magukat, amikor megtudták, hogy meghalt. Viszont nagyon nehéz lehet annak, akinek a gyászát nem fogadja el a környezete. Vagy ha mondjuk nem egy olyan, társadalmilag elfogadott állata van valakinek, mint a kutya vagy a macska, hanem mondjuk egy gyíkja vagy egy kígyója, akinek ugyanúgy személyisége van, és aki ugyanúgy hozzá nő, mint egy kutya például.

Sokat olvastam sokat erről és a kutyák esetében biztosra tudom, hogy az emberben, amikor a kutyájával van, olyan hormon termelődik, mint a szülőben, amikor a gyerekével van. És fordítva is így van. A kutyában is olyan hormon termelődik, amikor a gazdájával van, mint a gyerekekben, amikor a szüleikkel vannak. A kapcsolat kémiailag pont olyan, mint egy családtaggal.

Viszont társadalmilag ezt nem fogadjuk el, a kutya, a macska esetén még mondjuk, hogy valamennyire, de más, extrémebb kisállat esetén, már nem. Az pedig, hogy valaki segítséget kérjen, ha egy ilyen állatot elveszít, szerintem nagyon ritka, főleg egy olyan társadalomban, ahol az sem szokás, hogy családtag elvesztése esetén felkeressenek egy szakembert.

Van, akit jobban megvisel a kutyája elvesztése, mint egy családtagé…

Imola: A háziállat a napi rutinnak sokkal inkább része, mint például azok a családtagjaink, akikkel nem élünk egy háztartásban. A teljes napi rutinod összeomlik, ha elveszíted pl. a kutyádat, főképp ha az elmúlt 10 évben minden napod azzal kezdődött, hogy levitted pisilni.

Mit tanácsoltok azoknak, akik nehezen birkóznak meg a háziállatuk elvesztéséből fakadó gyásszal? Vannak segítő csoportok pl. a közösségi médiában? Forduljanak pszichológushoz? Szerezzenek másik állatot?

Imola: Nekem az segített, amikor a családi kutyánk meghalt, hogy elkezdtem más kutyákon segíteni, ekkor kerültem önkéntesként a szatmárnémeti Free Life Egyesülethez. Úgy éreztem, hogy az ő hagyatékát viszem tovább azzal, ha segítek, hiszen ő is mentett kutya volt. A másik kutya beszerzését nem ajánlom, legalábbis nem rögtön – ne akard ugyanazt visszakapni. Sokan azt csinálják, hogy ha meghal a fajtatiszta kutyájuk, azonnal vesznek egy másikat, ugyanabból a fajtából. Viszont ezzel egy hatalmas terhet raknak az állat nyakába, ugyanazt a viselkedést, rituálét várják el, amit elvesztettek. Ezzel óvatosan kell báni. Jó, ha van még állat, ha nem marad egyedül a gazdi. Ha pedig egyedül marad, az interneten vagy a környezetében keressen olyanokat, akik megértik és együtt éreznek vele.

Az, ha valaki azt mondja, hogy „csak egy kutya volt, mint vagy úgy oda”, az nem segít. Hiába mondják, ha te nem úgy érzed. Biztos vagyok benne, hogy mindenki környezetében vannak olyanok, akik állatbolondok, ezért megértőek és legalizálják a gyászt.



Nem tudok kimondottan olyan csoportokról a közösségi médiában, amelyeknek ez lenne profilja. Az állatvédők csoportjaiban azonban jó a társaság. Van pl. olyan, hogy daganatos kutyák gazdáinak csoportja, ide mi is beléptünk. Az ilyen közösségekben nagyon nagy a támogatás, együtt éreznek, beszélhetsz az érzéseidről, kialakulnak kötelékek, beszélgethetsz. De kifejezzen kisállat gyásszal foglalkozó csoportról én nem tudok.

Zoli: Ha annyira ragaszkodsz a kutyádhoz, mint én, lehet, hogy egyesek bolondnak néznek emiatt. De keress olyat, aki nem. Biztos van a környezetedben olyan, aki tudja, hogy milyen volt a kapcsolatod a kutyáddal és megért téged.

Mikor ajánlott másik állatot beszerezni? Jobbnak tartjátok, ha már azelőtt megvan, mielőtt a másik elmegy?

Imola: Ha előbb megvan a másik, az talán jó abból a szempontból, hogy nem várjuk el tőle, hogy úgy viselkedjen, mint akit elvesztettünk. A lényeg, hogy egy állat ne kerüljön egy gyászló családba. A gyász van, akinél 3 napig tart, de mi például 3 év múlva is Hundot akarnánk vissza, ezért nem szereztünk be egy újabb rotweilert, pedig akarunk egy rotit. Azt sem mondom, hogy ne legyen új kutya, mindenki döntse el, de ne gyászból vegyünk magunkhoz egy állatot, hanem azért, mert tovább akarunk lépni. Hosszútávon viszont mindenképp jónak tartom, ha a gazdinak lesz új társállata. De a gyászt azt hagyja meg, merjen gyászolni, szarul lenni, sírni, keressen embereket, akik megértik, mert nem jó, ha elnyomjuk ezeket az érzelmeket.

Imola, neked milyen volt, amikor elvesztettétek az otthoni, családi kutyátokat?

Imola: Jaj, borzasztó volt. Decemberben diagnosztizáltak egy szívmegnagyobbodást, kezelés alatt volt szeptemberig, de szerencsére csak utolsó nap volt rosszul, akkor kapott egy agyvérzést.



Amikor beteg az állatod, mindent megtennél, én például már szívátültetésre is gondoltam, hogy jöjjön az orvosi team Amerikából, és mentsék meg a kutyámat. Az agyvérzés után arra gondoltam, hogy talán el kell altatni, ezért felhívtam a testvéremet, aki állatorvos. Ő azt mondta, van még remény. Aznap 5 orvos fordult meg nálunk, de éjfél körül a kutyám elment. Megvárta, amíg lefeküdtem.

Az a tapasztalatom, hogyha nem a gazda hozza meg a döntést, a kutya nem tud elmenni, amíg mellette van. Ha természetes úton megy el, nem tud meghalni, amíg a gazda vele van. Az enyém is kivárta azt a két órát, amíg lefeküdtem kicsit aludni. Ez nagyon érdekes dolog. Nagyon nehéz volt, nagyon erős volt a hiánya.

Egy hónap múlva két új kutyát vittem haza. Azt mondtam, annyira nagy űrt hagyott maga után, hogy többet nem akarom, hogy átmenjünk ilyenen, mindig két kutyánk lesz. Most is kettő van, és hála istennek, jól vannak, boldogok. De valahogy mindig megmaradt az, hogy hozzá hasonlítjuk a mostaniakat. Látszik, hogy mikor korán jön a következő kutya, a másik árnyéka még ott van.

Zoli: Kiképzési szempontból az nagyon-nagyon tud ártani az új kutyának, ha egy gyászoló ember elvárja tőle, hogy úgy viselkedjen, mint a régi. Ilyenkor az ember lelkileg és viselkedés szempontjából instabil. A kutyáknak meg nagy nagyon nem jó, ha instabil környezetbe, családba kerülnek. Eléggé tönkre tudod tenni a másik kutya életét, ha így állsz hozzá. Értem, hogy neked rossz, de ne tegyél tönkre egy másik lényt csak azért, mert nem vagy képes megbirkózni a problémáiddal. Szeresd azért, aki ő.

Szerintetek régen ez hogy volt? Akkor is megtörtént, hogy valakihez közel került egy állat? Akkor talán még kevésbé volt elfogadott az ilyesmi, pláne ha nem egy kutya vagy macska, hanem egy levágásra tartott állatot szeretett meg nagyon a gazdája. Ki értette meg, ha bánkódott utána?

Imola: Szerintem volt ilyen régen is, nálunk a családban mindenképp. Volt olyan kutyánk, akit anyám mindig megkönnyez, ha szóba kerül. Nagyapám nagyon imádta az állatokat, ezért nem tartott disznót. Azt mondta, nem tudja megölni és megenni, amit ő nevelt. Evett disznóhúst egyébként, csak nem a sajátjából. Szerintem volt olyan, hogy mélyebb kötődés alakult ki ember és állat között, csak ez nem volt társadalmilag elfogadott. Nem beszéltek erről. Elnyomták magukban az érzéseket, a kedves állatért érzett gyászt és ment tovább. Régen hülyének nézték szerintem az ilyen embert: ez az étel, ezt esszük, és kész – valószínűleg ennyi volt a válasz.

Mit mondanátok egy olyan embernek, aki szerint egy házi kedvenc is csak egy állat, és hülye az, aki családtagként kezeli?

Zoli: Szerintem nincs értelme, hogy ilyesmivel fáraszd magad. Csak sajnálni tudom az ilyen embert, mert fogalma sincs arról, hogy mi mindenről marad le, milyen kapcsolattól fosztja meg magát, ha úgy viszonyul pl. egy kutyához vagy macskához, hogy csak egy állat. Kár őket győzködni.

Az ilyen viszonyulás azonban változhat. A 75 éves nagymamámmal éltem Kolozsváron, amikor Hundot magamhoz vettem. Mama nem élvezte, hogy a harmadik emeleti tömbházlakásba viszek egy 7-8 hónapos, 35 kilós rotweilert, de nem volt nagyobb baj, amíg el nem beszélgetett a szomszédokkal. Akik azt mondták neki, hogy ez megöl minket álmunkban, sőt, az egész szomszédságot megöli. Akkor kijelentette, hogy utálja Hundot, és a házba be ne hozzam. Végül azonban nagyon megszerette, mindennap főzött neki, már könyörögnöm kellett, hogy ne csinálja, mert megárt a sok tyúkhús a kutyának.

Nagymamám egy idő után szenilis lett, és elkezdett Kolozsváron kóborolni. Egyszer összefutottam vele egy olyan helyen, ahol nem volt mit keressen. Mikor megkérdeztem, hogy hova mész, mit csinálsz, megcsapott a táskájával, és azt kérdezte, hogy ki vagyok. De amint meglátta a kutyámat, leült mellé és megölelte, köszönt neki, hogy szia, Hundo. A kutyát megismerte, engem már nem.

Mindenki egyformán kötődik a kutyájához? Mitől függ ez? És mitől függ, hogy ki szenvedi meg jobban az elvesztését és ki kevésbé?

Imola: Szerintem nem mindenki kötődik egyformán. Számít az is, hogy hol, hogyan tartod, mennyire része a mindennapjaidnak. Egy kutya, aki a kert végén van tartva, és néha megeteted, de nincs vele sok közös dolgod, nincsenek közös rituálék, valószínűleg nem nő annyira hozzád, mint egy olyan, aki sokat van veled. Ha egy olyan állatod pusztul el, amelyikkel az elmúlt 10 évben minden reggel lementél sétálni, összeomlik a napi rutinod. Kicsit olyan, mintha hirtelen nyugdíjba mennél, felbolygatja az életedet, reggel felkelsz és nincs hová menned.

És valószínűleg az embertől is függ, van, aki könnyebben feldolgozza a gyászt, akár egy családtag elvesztését is, más viszont egész életében nem tudja túltenni magát rajta, folyton, még évek múlva is átéli a fájdalmat.

Zoli:
És függ a kapcsolattól is. Kutya és kutya között különbség van. Ha van két kutyád, az egyik mindig inkább te vagy. Nekünk is kettő volt, de nyilvánvaló volt, hogy melyik az enyém és melyik az Imoláé. Rám is hallgat Limpy, engem is szeret, elvagyunk, megcsinálja amit mondok neki, de nem olyan sebességgel, és nem olyan lelkesen, mint Hundo tette.

Hundo 4 éves volt, amikor először magára hagytam, akkor lett egy olyan munkahelyem, ahová nem vihettem magammal. Egészen addig állandóan együtt voltunk.

Kutyakiképzőként dolgoztam, és egy együttes menedzsere voltam, a kolozsvári Rehab Nation punkzenekaré. Volt rá eset, hogy éjjel 3-kor a koncerten a színpad ellőtt ült és nézte a közönséget. Lehet, hogy emiatt volt egy kicsit süket. A próbákon is ott volt, az együttes tagjai szerették, ő volt banda kabalája.



Ez ilyen ki a falkavezér történet? Az számít, hogy kit tisztel a kutya, kitől tart?

Imola: Inkább kémia. Mint az embereknél: van, akivel jobban kijössz, és van, akivel kevésbé. Hundo például egy seggfej paraszt kutya volt, aki simán odébb lökött, ha útjában voltál. Akit viszont azért lehetett szeretni, mert néha nem volt seggfej paraszt, és akkor azt lehetett mondani, hogy ó, de édes, most épp nem viselkedik úgy, mintha utálna. Zoli személyiségéhez ez nagyon illett, engem viszont zavart, ha arrébb lökött. Limpy sokkal finomabb, ő inkább megkerül, semhogy meglökjön, még azt is képes megvárni, hogy a függönyt elhúzzuk előle. Ő jobban illik hozzám.

Mi javasoltok, ha úgy dönt a gazdi, hogy altatást kér, maradjon az állata mellett vagy inkább ne?

Imola: Nagyon fontos, hogy elaltatásnál ott maradjon a gazdi. Nagyon sok cikket olvastam ebben a témában, az állatorvosok is egyöntetűen azt mondják, hogy ott kell maradni. Mert ha nem, bepánikol a kutya. Ez nagyon rossz érzés, nagyon nehéz, de ez is kötelességünk gazdaként, hogy az utolsó pillanatban is velük legyünk, ezen is együtt menjünk át.

Zoli: Szerintem neked is rossz, és a kutyának is, ha akkor, amikor a legnagyobb szüksége lenne rád, magára hagyod.

Imola: Nehezebb, ha az állat úgy megy el, hogy te kell meghozd a döntést. Ezért azt javaslom, hogy csak akkor hozzuk meg ezt a döntést, amikor biztosak vagyunk benne, hogy ez a helyes út. Annál rosszabb nincs, ha folyamatosan megkérdőjelezed ezt a döntést, ha gyászolsz, és kérdések vannak benned, hogy jól tetted-e amit tettél.

Mit javasoltok, amikor öreg, beteg, szenved az állat? Mikor, mi alapján lehet mondani azt, hogy tovább már ne kínozzák?

Imola: Kommunikálj a kutyáddal és lásd, mikor adta fel. Sok gazda nem akarja látni ezt, pedig nyilvánvaló.

Zoli: Sokan esnek abba a hibába, hogy már kínozzák a saját állatukat, mert nem képesek meghozni a döntést.

Imola: Ez csapatjáték, kell hozzá az állat, te és az orvos. Soha nem altat úgy el egy orvos egy állatot, ha a gazda ezt nem kéri. Általában elmondja, milyen esélyek vannak, de rád hagyják a döntést, soha nem mondják azt, hogy altasd el. Nehéz kérdés ez nagyon.

Van-e különbség Erdély és Svédország, Németország között az állatok elvesztése miatt érzett gyászhoz való viszonyulásban?

Imola: Németországban a kisállatok iránti gyász sokkal elfogadottabb, de ez érvényes általában Nyugat-Európára. Itt kisállat temetők is vannak, ahová ki lehet menni gyászolni. Elfogadottnak számít az, hogy kimész a temetőbe a kutyádhoz. Vállalatok is vannak, melyek kisállat temetéssel foglalkoznak. Itt ki van építve egy rendszer.

Úgy tudom, Romániában is van lehetőség arra, hogy elhamvasztassuk az állatot, talán az állategészségügyi igazgatóságoknál, de nem kapod meg urnában a hamvait, mint itt. Az egyik barátnőm visszakapta így a kutyája hamvait. Azt azonban nem tudom, hogy ez egy szolgáltatás vagy egy elintézhető dolog.



Mi, mert tudjuk, hogy hülyék vagyunk, azt választottuk, hogy ne kapjuk vissza Hundo hamvait. Mert felmerült a kérdés, hogy mi legyen vele, hol szórjuk szét? Romániában, ahol már nem élünk? Svédországban, ahonnan el akarunk költözni? Németországban, ahol lehet, hogy végül nem maradunk és visszaköltözünk Romániába? Megtartsuk a hamvakat és hordozzuk magunkkal? És majd visszük az erdőbe magunkkal a halott kutyánk hamvait? Azt mondtuk, hogy nem hagyjuk meg az őrültség lehetőségét önmagunknak. Végül a cég szétszórta a hamvait valahol Svédországban. Tehát Hundo a svéd mennyországban, a Walhallában van, ahol a vikingek esznek, isznak, harcolnak, meghalnak, majd másnap újra kezdik az egészet. Hundonak ez tökéletes buli.

Nyitókép: Zoli és Hundo 9 éven át elválaszthatatlanok voltak.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS