2021. szeptember 25. szombatEufrozina, Kende
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

„Büszkén hirdetjük, milyen jó székelynek lenni” - interjú Bagossy Norberttel és Tatár Attilával

Bilibók Karola, Kulcsár Árpád 2021. augusztus 04. 16:56, utolsó frissítés: 2021. augusztus 13. 12:09

Az Egyfeszten, a könyvbemutatójuk után beszélgettünk a zenekar két tagjával honvágyról, itthonmaradásról, otthonérzésről.


Gyergyószentmiklóson vagyunk, ezért magától adódik, hogy székelyföldi témákról beszéljünk. Mi jut elsőként az eszetekbe, ha Székelyföldre és az otthonra gondoltok?

Bagossy Norbert: Konkrét dolgot én nem tudnék mondani, de írtunk róla egy dalt.

Tatár Attila: Mi is van benne? Medve, fenyő?

Norbi: Igen: medve, fenyő, hegyek.


Ata: És az, hogy visszajövök.

Norbi: Szerintem mindenkinek a gyerekkor érzése. Itt nőttünk fel mindannyian, eszembe jutnak a gyerekkori élmények, hogy a katonaság mellett szedtük fel a golyókat, a futkározások, és az, hogy világítottunk a csillagokra, azt várva, hogy hátha jönnek majd az ufók.

Aztán ott vannak még az élmények, amiket itt éltünk át, az első szerelmek, az első bulik, az első, igaz, örök barátságok. Szerintem ezt jelenti alapvetően az otthon. Rengeteg olyan dolog van, ami valószínűleg csak itt van a világon. Az biztos, hogy csak itt tudjuk magunk igazán otthon érezni. Amikor átlépünk a határon, amikor közeledünk a medence felé, és amikor a kisvároskánkat meglátjuk, annak egy olyan melegség érzete van, amelyet nem lehet szavakban leírni. Egyszerűen érzem az otthont.

Ata: Én, aki kicsit idősebb vagyok, mint Norbi, és aki tizen- vagy huszonévig elszármazott innen, aztán visszatért, mindenképp idemondanám a közösséget is. Ez egy nagyon fontos része a mai világban az életnek. Gyergyóban létezik a közösség, nem csak deklaratív szinten. És általában ez jellemző Székelyföld vidéki részeire.

Milyen formákban valósul meg a közösségi élet?

Ata: Első szinten a család van. Az egy nagyon szoros kötelék itthon. Aztán a tágabb értelemben vett család, egészen a komákig, keresztszülőkig. És van egy olyan baráti kör, amely kapcsolódhat valamilyen tevékenységhez, amelyet együtt szeretnek csinálni a családok.

Ata: És ott vannak még az utcák, városrészek. A munkahelyi közösség is, nyilván. De ennél a szintnél már nem mennék tovább. És ezek nem olyan szinten igazak, mint mondjuk egy multinál, hogy ismered a három–négy közvetlen kollégádat, hanem tényleg működnek közösségek.

Honvágyatok van? Csak mert, amikor meghallottam a Visszajövöket, akkor úgy gondoltam, hogy ez nosztalgia. Nem olyan rég mentetek el, nem vagytok még túl fiatalok a nosztalgiázáshoz?

Norbi: Szerintem egészen egyszerűen ábrándozó és álmodozó emberek vagyunk mindannyian, és bele tudjuk képzelni magunk helyzetekbe. Vannak olyan pillanatok, amikor erős honvágyunk van, de vannak olyanok is, amikor pont ott vagyunk jó helyen, ahol vagyunk. Egész egyszerűen, mint általában a dalok, érzéseket közvetítünk, amik nem általánosak, és azokat visszük magunkkal, ha a jó Isten megsegít, évtizedekig. Igen, egy olyan pillanatot fog meg az a nóta (Visszajövök – szerk. megj.), ami arról szól, hogy eszünkbe jut, milyen jó is gyergyóinak lenni, meg székelynek lenni. Ezt büszkén hirdetjük is.



Volt valaha B tervetek is? Mert keveseknek sikerül, főleg Székelyföldről, hogy felteszik az életüket a zenére, és össze is jön nekik.

Norbi: Mindegyikünknek más ezzel kapcsolatban a története. Viszont azt elmondhatom, hogy a legelejétől fogva mindannyian teljes maximalitással álltunk az ügyhöz. Elmondok egy történetet, amit egyébként az öcsém szokott emlegetni. A kezdetkor én egy itallerakatban dolgoztam, és egyáltalán nem volt biztos, hogy összejön a zenélés. Úgy hagytam ott a munkahelyem, hogy mindent feltettem egy lapra, és zenéltem, amíg a csövön kifért. Mert itt ez igazából tényleg egy életforma, egy érzés, amit, ha az Isten megsegít, az életünk végéig szeretnénk csinálni, és ez egy olyan dolog, amit nem tud az ember eldugni, csak úgy. Szerintem, hogyha nem lenne, akkor előbb–utóbb nagyon hiányozna.

A fesztiválon bemutattatok egy kötetet, az Otthontól fűtött tél címűt, amely egyrészt a gyerekkori emlékeitekkel kezdődik, másrészt néhány dalszerzés történetét olvashatjuk benne. Ezek főleg hagyományos, legtöbbször ünnepi helyzeteket írnak le, mint karácsony, mikulás, aprószentek. Hogyan viszonyultok ezekhez a hagyományokhoz? Hagyományőrzőnek tartjátok magatokat?

Ata: Ha jómagam példáját veszem alapul, akkor elmondhatom, hogy szerencsém volt Magyarországon is szembesülni azzal, és felismerni, hogy más régiókban másképp ünnepelnek. Nem titkolt szándékunk volt ebben a könyvben bemutatni, hogy nálunk hogyan történik az ünneplés. Tehát van egy ilyen szerepe is. De emellett meg nyilván el akartuk mesélni a személyes élményeinket.

Hogy hagyományőrzők vagyunk-e? Tudatosan nem. De mivel Gyergyóban még mindig erősen élnek ezek a hagyományok, jó lenne, ha értékesek maradnának a továbbiakban. Itt helyben, de akár a Kárpát-medence egyéb részein is. Hogyha a könyvvel mi is hozzá tudunk tenni valamit, annak csak örülünk. Az a fontos számunkra, hogy itthon ne haljanak ki ezek a szokások.



Nekem erről a műfajról az jut eszembe, hogy általában az emberek idősebben kezdenek el visszaemlékezni, ezeket a formátumokat keresni. Nektek miért fontos máris emlékezőkönyvet, szövegeket kiadni?

Ata: Én már negyvenhárom vagyok. De nyilván nem ezért, hanem egész egyszerűen zenészként úgy gondolom, hogy egy zenekarra irányuló figyelmet sok mindenre ki lehet használni. A mi vidékünk, a mi közösségünk vagy egész Székelyföld érdekes és kevésbé ismert, vagy nem úgy ismert, ahogy az a mai valójában létezik. Ha valakire azt mondod, hogy székely, akkor mindenki a táncoló kislányokra meg kisfiúkra asszociál, de itt több van. Ezt szerettük volna bemutatni, hogy van táj, vannak hagyományok, amelyek modern fejjel is vagányul átélhetők. Van gasztronómia, ami Gyergyószentmiklóson még sajátosabb talán, mint Erdély egyéb részein, például az örménységnek köszönhetően. Látunk jövőt mindebben.

Az itteniekben, a fiatalokban van ambíció. Sokan úgy gondolkodnak, mint egy vidéki, de modern ember. Tehát a vidékiességnek és a modernségnek az olyan egyvelege jön létre, ami eredetivé tud válni. Ezt szerettük volna megmutatni.

Nem azt akarjuk megmutatni a rajongók számára, hogy egyébként mi innen származunk, hanem hogy, ahonnan származunk, az egy nagyon érdekes és értékes vidék. Ha őket érdekli, akkor jöjjenek el, és győződjenek meg róla személyesen. Ha úgy tetszik, ez egy ilyen PR-munka.



Ti vagytok Gyergyó nem hivatalos nagykövetei?

Ata: Nem, nem akarjuk magunkat ennek kikiáltani. De sokszor éreztem már azt, hogy bárhova utazik el egy gyergyói ember, előbb-utóbb elő fogja venni a fényképeit, például a Békás-szorosról, mert ő erre büszke. Szerintem ez az itteni embernek alapvető tulajdonsága, és mi zenészekként se tudtuk ezt levetkőzni.

Tapasztaltatok ilyen sikereket, hogy a külföldi közönség a ti motiválásotokra látogatott el Gyergyóba?

Ata: Igen, nagyon sokan vannak jelen pillanatban (az Egyfeszten – szerk. megj.) is itt olyanok, akik a mi elkötelezett rajongóink. Sokan eljöttek megnézni azokat a dolgokat, amikről éneklünk, írunk. Egyébként vannak további terveink, ezekkel kapcsolatosan, amikről most nem beszélünk.

Körvonalaznád mégis ezeket a titkos terveket?

Ata: Egészen sok turisztikai helyszínen játszottunk már, videóklippeket forgattunk ott. Ebből adódóan van egy ötletünk, amit tovább lehetne vinni. De amíg nem valósul meg, addig nem beszélünk róla.

Hogy történt a Magyarországra kiköltözés? Ti voltatok azok, akinek itt is sikerült, akik áttörtétek így a falat. Miért kellett elmenni, milyen pluszt kaptatok ezzel?

Norbi: Egészen egyszerű a dolog. Mindenki a saját családi helyzetétől függően választotta meg azt, hogy mennyit szeretne utazni. Egy évben közel száz koncertet adunk, és én például lassan három évvel ezelőtt amellett döntöttem, hogy nem szeretnék minden héten utazni, ezért Budapesten maradtam. Most tehát a zenekarnak az egyik fele Magyarországon tartózkodik, a másik fele pedig itthon.



Ata: Én beszélnék most arról a feléről, akik itthon maradtak. A zenekar alapjában véve nem költözött ki, csak a fele. A bázis itthon van. Itt élünk az év nagy részében.

Persze alkalmazkodunk azokhoz az időszakokhoz, amikor több a koncert, ilyenkor ideiglenesen kint élünk néhány hónapig, de abban az időszakban is általában kéthetente hazajövünk. És ez egy működő dolog. Nyilván, kicsit több utazással jár, mint Norbi esetében, de ez beáldozható.

Én például nagyon szeretek itthon lenni. Meséltem azt, hogy külföldön éltem, majd hazaköltöztem, és értelemszerűen nem azért költöztem haza, hogy megint elmenjek. És továbbmennék: úgy gondolom, hogy addig maradunk igazán gyergyói zenekar, és nem egy Gyergyóból elszármazott zenekar, amíg még vannak tagok, akik állandóan itt élnek. Ez nem biztos, hogy így lesz mindig, de jelen pillanatban úgy néz ki, hogy ez így tud működni. És folyamatos a kapocs.

Nem lesz az, mint pl. az EDDA esetében – és ezt nem pejoratív értelemben mondom –, de ők egy miskolci zenekar, amelyik aztán Budapestre költözött, és budapesti zenekarrá vált. A Tankcsapda most is debreceni zenekar. Ezt szeretnénk megtartani mi is. Budapesti zenekarként folyamatosan fenyőfákkal forgatni már nem annyira hiteles, de ha a zenekarnak egy része itt él, akkor kvázi úgy mutathatjuk be, mint a természetes környezetünk.

Norbi: És persze abban is nagyon jó ez a megosztottság, hogy könnyebben elérhetőek vagyunk így mindkét országban.

Sokszor hivatkoztatok Gyergyóra úgy, mint az erdélyi könnyűzenének egy fellegvára vagy motorja. Szerintetek miért van ennyi zenész Gyergyóban?

Ata: Gyergyóban mindig is volt zene. Egyébként szerintem volt ennek egy reneszánsza olyan húsz, huszonöt évvel ezelőtt is. Akkor is voltak nagyon jó zenekarok és egy csomó zenész. Valószínűleg az öröklődött át, és egy kicsiny hullámvölggyel ismét elindult néhány évvel ezelőtt. Abban, hogy milyen a mostani gyergyói zenei helyzet, nyilvánvalóan már a mi kezünk is benne van. Büszkén elmondható, hogy Gyergyóban négy olyan zenekar van, amelynek a dalait napi rendszerességgel játssza mondjuk a Petőfi Rádió. Ez egy nagy dolog. Azért nagy dolog, mert én emlékszem arra az érzésre, amikor először vettük észre, hogy egy dalunkat lejátszotta a Petőfi. De azután fél évig abszolút nem játszotta.

Melyik volt ez a szám?

Norbi: Ha rólad szólna. Az a demót, amit még a kisszobában vettünk fel. Az első kislemez, amit már rég nem lehet kapni.

Ata: Tehát, amikor négy zenekart játszanak folyamatosan a rádióban, az egy óriási dolog. Bátran nevezhetjük jelen pillanatban Gyergyót az erdélyi könnyűzene egyik központjának.



Tudatosan váltatok katalizátorrá vagy csak egyszerűen jönnek a haverok és segítetek nekik?

Norbi: Abszolút nincs tudatosság benne. Igazából mindig is szerettük a nagy családot, nagy haveri társaságot. A zenész társaságban is ugyanezekkel az emberek vagyunk együtt, mint a hétköznapokban. Szeretünk támogatni, segíteni, mindenkit bátorítani.

Ata: A legtöbb zenekart barátilag támogatjuk. Vannak gyerekkori cimborák, már lassan rokoni kapcsolatok, sógorok, unokaöcsék. Sokszor azt szoktam mondani, hogy a Bagossy a jó értelemben vett gyergyói zenei maffia.


Korábbi interjúnk, 2019-ből a Hoppipollán:

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS