Meglátogattuk az erdőben Kolozsvár egyetlen sámán-boszorkányát
Tőkés Hunor 2021. július 24. 13:53, utolsó frissítés: 13:53Karolina Rozsi Orsolyával azért szerettem volna találkozni, hogy megértsem, miért vállal valaki kilencven napi erdei magányos létet a Kolozsvár melletti erdőben.
Kolozsváron már sok furcsa élményem volt, az illegálisan működő olasz kocsmától kezdve a Hányinger utca tetején tartott pszichedelikus buliig. De már a "felköltözésem" is a 16-os fiú bentlakásban kezdődött, amiről furcsa legendák keringtek, és amelyeknek egy része igaznak is bizonyult.
Az Insomnia teraszán ültem éppen, amikor először hallottam a sámán nőről, aki a kolozsvári erdőbe költözött, de néha napján feltűnik a belvárosban. Asztaltársaságom pedig lelkesedésemre mesélni kezdett róla. Karolina Rozsi Orsolya egyetemistaként került ide és hamarosan be is szippantotta magába az úgynevezett Kolozsvár-feeling. A pörgést azonban fenn kell tartani valamiből. Útja így előbb az Insomniába, majd utóbb a Sistersbe vezetett. Évek teltek el ezután, az egyetem és a párkapcsolata elmaradt, a spiritualitás viszont egyre inkább érdekelni kezdte, és a "gyógyító" kristályok, a boszorkányság után a sámánizmus is terítékre került.
Ennél a pontnál társaságom egyik tagja leszögezte, sokan úgy hiszik, hogy megőrült, amiért az erdőben él, pásztor kutyák őrzik az álmát, ékszerei csontok és kagylók, hitvilága pedig őseink mitikus világát idézi. Ő viszont nem ért egyet ezekkel az emberekkel. Ismerőseim egy részét azonban még így is biztosan kirázná a hideg ezek hallatán. Nekem viszont beférkőzött a fejembe a gondolat, hogyan történt vele mindez, és milyen világ az, amelynek kapuján ő évekkel ezelőtt belépett. Meg úgy egyáltalán milyen lehet kint élni egyedül az erdőben? (Bennem eddig ez a gondolat csak a magas kolozsvári lakásbérek miatt fogant meg.)
Kíváncsiságomnál pedig csak a kalandvágyam nagyobb. Nem sokkal később azon kaptam magam, hogy a biciklimet tolom felfelé a kolozsvári dombok egyik kaptatóján. Természetesen fontosnak tartottam, hogy az erdőbe ne autóval menjek, az viszont már nem jutott eszembe, hogy addig fel kell mászni valahogy… Közben megfigyeltem, hogy lassan vízszintesből függőlegessé vált az út alattam, illetve minél inkább felkapaszkodtam a hegyen, a ronda tömbházakból egyre inkább ház, a házakból egyre inkább villa lett. Ezt jól szimbolizálta a hegy tetején sorakozó csónakkiállítás is. Örültem volna, ha a tűző napon tó is lesz valahol, de gazdagéknál ez az ide nem illő tárgy, csak úri huncutság, mint a kihasználatlan monumentalitás és az autók sokasága.
Ennek nyújtott kontrasztot az erdei sámán, aki közben szintén megérkezett, hogy a kapitalista világképből kizökkentve egy másik délibáb felé tereljen. Jelzem, a sámánokról és boszorkányokról alkotott (sztereotip vagy klasszikus) képet el is felejthettem. Előttem egy huszonéves, hosszú barna hajú nő állt, sehol egy vasorr, varázspálca, kanabisszal kitömött pipa, szárított légyölő galóca, de még az őt kísérő két eb is (ha már a télapónak mintájául szolgáló számi sámánokkal ellentétben Romániában nem a szarvas, hanem a kutya a divat) elég jámbornak tűnt. Egyedül a nyakán lógó sok csigaházas láncon akadt meg a szemem, miközben az erdőbe egyre mélyebbre jutottunk, majd a kolozsvári civilizációból végleg kiszakadtunk, amit a gombák sokasága is jelzett.
Sámánunk „otthonát” fehér lisztkör vette körül, amely, mint megtudtam, áldozat volt a földanya számára. A lisztkörön egy pontban cérna jelezte az ajtót, amin csigaház és csont lógott. A halálkör elnevezésű, áldozati kegyhelyen torpantam meg először, ahol már nagyobb állatok maradványai sorakoztak, és csak remélni tudtam, hogy emberét nem pillantom meg.
Az őz és más koponyák mellett itt volt eltemetve a sámán totem állata, a róka is, amellyel egy évvel ezelőtt barátkozott össze. Az állat halála után állítólag víziót küldött neki, hogy tetemét hol találja meg.Karolina Rozsi Orsolya azt érezte, hogy hulladékok gyűjtögetésére kell induljon, de az erdő helyett most a tisztáson lévő szemetet kell összeszedje, hogy ne szennyezzék a természetet. Az emberek által eldobált maradékok mellett a rókára is rátalált, amely korábban gyakran megjelent élelemért otthonánál. Az állatnak azonban nem a halálkör lesz a végső nyughelye. Csontjaiból hamarosan ékszerek és evőeszközök készülnek, állkapcsából pedig már elkészült egy fülbevaló, amelyet a sámán büszkén hord, hisz szerinte a halál egy természetes folyamat része, amivel együtt kell élnünk.
A csontos designt leszámítva az otthon egyszerű kemping látszatát kelti. Alvásra sátor, főzésre tűzhely, mindezek fölé pedig ponyva van kifeszítve. Hosszú távra rendezkedett be így lakója, de csak a legfontosabb kellékeket tartja magánál. Azt tervezi, hogy ősszel is itt lesz, de talán még télen is. Utóbbi majd kiderül. A folyamatos erdei életmód kilencven napja kezdődött el. Előtte csak rövidebb kiszállásokat ejtett meg itt. Télen pedig öt napig tartózkodott a helyszínen sátorosan, amikor társaival kiásták a halálkört a fagyott földből. Én ezen csak hüledezek és már be is kapcsolt a racionális énem: „abban a hidegben?”; „tényleg csak sátorban?” – meg persze ott van az is, hogy magamat ismerve, nem télen ásnék gödröt. Magamról az erdei létet se képzelném el, annál kényelmesebb vagyok. Beszélgetőtársam azonban bevállalta, hogy együtt él kutyákkal, őzekkel rókákkal és mindenféle mással. Medvével szerencsére sosem találkozott.
A sámán különben nem akar teljesen elszakadni a civilizációtól, úgy véli, az egyensúlyhoz a két világ harmóniája szükséges, ami felborulna, ha huszonvalahány év után csak egyik mellett döntene. A belvárosban lakást bérel tíz éve, amely elvonulásai alatt üresen áll, de legalább stabil szállást biztosít, és a világi élet részeit, mint a telefontöltést is. A mosakodáshoz egy közeli forrás biztosítja a vizet, ahová a pásztorok itatni járnak a juhokkal. Velük sok összetűzése volt már a sámánnak, mert a pásztorkutyák előbb-utóbb inkább vele éltek. „Te kit választanál, azt, aki ver téged, vagy azt, aki szeret?” – szögezi nekem a kérdést.
Miközben a tábortűz csonkjai füstöt eregettek, életéről kezdett el mesélni, arról, hogyan kezdte el egyensúlyát a természetben keresni, meg egyáltalán, hogyan lett belőle – tudomása szerint – az egyetlen „aktív” boszorkány-sámán a környéken.
Az alapsztori megegyezik a kocsmában hallottakkal, újabb részletekkel kiegészülve. Kolozsvárra a nővérét követve érkezett fel Szatmárról, a természet szeretete a földrajz egyetemre vezette. Amikor fejest ugrott a kolozsvári életbe, szabadnak érezte magát, de az intenzív élményt beárnyékolta egy toxikus kapcsolat, egy férfi, aki erőszakosan viselkedett vele, de ott volt a múltbéli visszaélés traumája és az az érzés is, hogy valahogy ki kell törnie innen. A céges világban azonban "egymást tapossák az emberek". Ő ebből nem kért, visszament inkább az akkor már régi munkahelyének számító Sistersbe bárosnak. Ekkor már szóba se jött, hogy befejezi egyetemét.
Már ebben a periódusban is készített ékszereket, csak akkor még nem állati maradványokból, hanem a boszorkányok egyik eszközeként használt kristályokból. A Sistersben pedig találkozott is egy nővel, akin számtalan kristály lógott. Mint utólag mondta, valahogy érezte rajta, hogy a nő egy boszorkány. Érdeklődni is kezdett vendége története iránt, munka után is találkoztak, és a furcsa megjelenésű nő beavatta a boszorkány „szakma” rejtelmeibe. Hogy ez miből áll, azt az olvasó fantáziájára bízom, annyit azonban elárulok, mivel fontos a történetünk szempontjából, hogy a kristályok gyógyító erejét is tanulmányozta, amely állítólag minél sötétebb színű, annál erősebb.
Egy hasonlóan furcsa személy megjelenése vitte tovább érdeklődését a boszorkányságról a sámánizmus felé. Négy évvel ezelőtt ismerkedett meg a 70 éves Hawk (Sólyom) sámánnal, aki kelta és amerikai őslakos felmenőkkel rendelkezik (azaz a sámánság gyökerei a vérében csordogálnak). A sámánok úgy működnek, mint a középkori lovagok, ha küldetést kapnak, akkor azt megpróbálják teljesíteni. Hawkot pedig Orsi egyik szatmári ismerőse Romániába hívta, ő pedig jött, mert nem csak egy hívást kapott már, és azt érezte, hogy szükség lehet rá. Ide látogatásakor lépett kapcsolatba vele Orsi is, aki a sámánt később szintén meghívta, ezt követően pedig sámán gyakornoknak állt.
A sámánok cselekedeteit racionális fogalmakkal nehéz lenne követni, de bevallásuk szerint a természet erejét használják fel (a földanya kegyéből), ösztöneiket követik és figyelik a körülöttük lévők gondolatait, tetteit, hogy azok szerint kitalálják, mire van szüksége. A kétéves sámánkurzust pedig akkor végzi el valaki, ha ő maga valami újítást tud beletenni a folyamatba, amit aztán akár tanítani is tud másoknak. Orsi tehát ahhoz, hogy sámán legyen, a boszorkányságából ismert kristályokat egyfajta gyógymasszás és sámános rituálé kereteiben használta fel, ezzel sikeresen letéve a vizsgát.
Bár racionális énem azt mondja, hogy egy sámán módszerén inkább a gyógyfüvek, a gombák és az emberi pszichére gyakorolt hatását kellene felmérni, esetleg az orvostudományi módszerek ismeretét, mert különben akár veszélyes is lehet, meg kell elégednem azzal a magyarázattal, hogy azt "majd útközben kitanulmányozzák egymáson, önmagukon..."
Orsi számára tehát a valamelyik amerikai partszakaszon elvégzett sámánság előzte meg az erdei életmódot. Az erdei lét pedig nemcsak a természet utáni vágy hozadéka, hanem az is, hogy a sámánok szembenéznek félelmeikkel a lelki egyensúlyuk érdekében. Orsi félt a sötéttől és az erdei magánytól, amelyet kis lépésekben levedlett magáról. Önfejlesztése pedig utat nyitott számára arra is, hogy olyan személyeket fogadjon a kolozsvári erdejében, akik a sámánságban hisznek, és ezért mondjuk Görögországból és Hollandiából is képesek ideutazni, de a sámánság már csak ilyen nemzetközi szerveződés - a legősibbnek mondott fele pedig egészen a szibériai sztyeppéig nyúlik.
Az említett görög és holland turista egyébként Orsival sámándobot is készített éjszakánként, amely szerintük a lélek tükre, így olyan anyagokból áll össze, amelyet a bőrön kívül az erdőben találnak. Az Orsi fekete vaddisznóbőr dobja például a lélek fejlődésének köszönhetően hamarosan a tűz martalékává válik, mert az új szint új dobbal jár.
Hosszas beszélgetésünket rőzsegyűjtéssel zártuk, hogy a sámán-boszorkány a semmiből pityókás hagymalevest és kávét varázsoljon a tűzhely fölé. Én pedig örömmel konstatáltam, hogy a fekete varázs a legjobb, ha ezt a kávéra értjük. A másikat nem szívesen próbáltam volna ki. Ebből a furcsa világból egyelőre így is eleget láttam, így ideje volt visszatérni a hétköznapi valóságomba, hogy egy kiadós alvás után elmesélhessem a történteket.