2021. szeptember 25. szombatEufrozina, Kende
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Támadjak vagy ne támadjak: hogyan kezeljük a munkahelyi konfliktusokat?

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2021. május 18. 11:42, utolsó frissítés: 23:58

Negrea Vidia előadása rámutat, hogy az egymásra figyeléssel gyakorlatiasan, emberien hogyan előzhetőek meg, oldhatóak fel a konfliktusok, amelyek különben akár krízissé, traumává eszkalálódhatnak. S azt ki szeretné?


A Covid-19 világjárvány rengeteg bizonytalanságot, szorongást, félelmet okozott, amely nem ritkán konfliktusokba torkollott. A 11. Szociológus Napok vendégelőadója, Negrea Vidia a resztoratív szemlélet szakértője kimondottan erre vonatkozó javaslatait osztotta meg a közönséggel a Biztonságos terek kockázatos beszélgetésekhez; resztoratív eljárások a munkahelyen című előadásában.

Negrea Vidia meglátása szerint, a jelenlegi helyzetben – amikor a zárt terekben megnőtt a feszültség, a mindennapjainkat beárnyékolja a szorongás, és az oktatásban, munkahelyeken elveszni látszik a motiváció – az egyik fontos dolog, hogy hogyan közelítjük meg azokat az egyéni jelzéseket, amelyek a felmerülő gondokat, problémákat jelzik. Nagyon sok múlik azon, hogy ezeket a jelzéseket egyéni patológiának, környezeti hatásnak vagy a Covid-19 okozta izolációból eredő szorongattatásnak fogjuk fel, illetve egyáltalán hogyan gondolkodunk a felmerülő nehézségekről.

Elmondta, hogy amennyiben együttműködésben gondolkodunk, egy olyan támogató légkör kialakítására kell törekednünk, amelyben megszületik az a kérdés, hogy melyek azok a területek, ahol gond, nehézség van. Azaz, nem azt tesszük meg fontosnak, hogy az érintett személlyel mi a probléma, mert az a stigmatizáció felé visz el. S ha belegondolunk, hogy milyen nehézségeket éltünk át, akkor számos területen felismerhetjük ezeket a gondokat: a családban, a kortársakkal való viszonyban, a közösségben, az iskolában, munkahelyen, a szolgáltatók körében, vagy éppen a média, illetve az énkép területein. Ezeken a területeken alighanem mind van amit helyreállítsunk, vannak sérelmek, amelyeket jóvá kell tennünk.

A klinikai pszichológus hangsúlyozta, a konfliktuslehetőségek abban rejlenek, hogy a gondok, problémák jelzéseire miként és hogyan reagál a környezet. Azt pedig tudjuk, mennyire megterhelőek érzelmileg a konfliktusok, legyen szó akár belső, akár külső konfliktusokról; az érzelmileg mélyen megterhelő konfliktusok pedig krízisállapotokhoz, traumákhoz is vezethetnek.

Negrea Videa kifejtette, hogy amikor a Covid-19 járvány utáni újrakapcsolódásokban gondolkodunk – azaz a rendszerből kikerült, kiesett egyéneket vissza akarjuk helyezni – akkor ezekre az összefüggésekre feltétlenül oda kell figyeljünk: ugyanis számos terület érzelmileg leterhelt.

Amikor konfliktushelyzet áll elő egy munkahelyen (iskolában, családban, stb.), akkor tartsuk szem előtt az összes érintett, tehát a sértett, a szemlélő, tanú, elkövető emberi alapszükségleteit. Mert ha a szükséglegeket akarjuk megérteni, és cselekménycentrikusan gondolkodunk, akkor elkerülhető, hogy csupán az elkövető személyt marasztaljuk el – ami nem megoldás.

A megoldáshoz vezető út abban áll, hogy megteremtünk egy biztonságos teret, amelyben az összes érintett kifejezheti az érzelmeit, megfogalmazhatja a szükségleteit, igényeit, így lehetőséget teremthetünk, hogy újabb bántások és sértések elkerülésével megtörténjen a megértés. A megértés, a tájékozódás után pedig az érintetteknek teret kellene adni, hogy részt vegyenek a helyzetről való döntésben.

Ugyanis, ha valakinek az érzelmeit, szükségleteit nem hallgatjuk meg, nem segítjük hozzá a helyzet megértéséhez, és a döntésből kizárjuk, akkor a konfliktushelyzetet nem oldottuk meg. Legfeljebb annyit értünk el, hogy egy külső konfliktus mellett létrehoztunk belső konfliktusokat is, amely kikezdi az érintett személyek énképét, azt megkérdőjelezve, vagy negatívvá alakítva.

Az előadó kiemelte, hogy a Covid-19 helyzetében valójában mi mindannyian érintettek, és bizonyos szempontból sértett személyek vagyunk – hiszen a fejünk felett történtek a minket közvetlenül érintő, életünket korlátozó és felforgató intézkedések. Azaz jelenleg érvényesek mindannyiunkra az áldozatsegítés belátásai: csak éppen a mindennapi konfliktushelyzeteinknél nincsenek jelen a szakemberek. Ezért tömören felvázolta azt az utat, amelyet egy sértett személy bejárhat a kollégáival a munkahelyen, vagy a diáktársaival, tanáraival az iskolában a szükségletek és igények meghallgatásától kezdve a megnyugtató megoldásig.

Szerk. megjegy.: A szakértővel korábban itt beszélgettünk a resztoratív szemlélet mibenlétéről:


Eszerint, miután biztosítva van egy biztonságos tér, elsőként a sértettnek (1) teret kell adni, hogy kifejezze az érzelmeit, igényeit, szükségleteit. (Lehetőleg megengedhető és helyes módon, tehetnénk hozzá. Az érzelmek helyénvaló kifejezéséről a legnehezebb helyzetekben is itt írtunk.) A szakértő felhívta a figyelmet arra a veszélyre, hogy egy konfliktushelyzetben az ember önkéntelenül is én-központúvá válik, ami miatt a másik meghallgatására kevésbé nyitott. Ezért fontos, hogy minden érintett, résztvevő elmondhassa a szükségleteit, igényeit. Hiszen enélkül megtörténhet, hogy éppen a sértettet vagyunk képtelenek meghallani. (2) Ezt követően a munkaközösség (osztályközösség) részéről megerősítést kell kapjon a sértett fél, hogy ami történt, az valóban igazságtalanság, sértés, bántás, és támogatólag biztosítani kell, hogy ő nem ezt érdemli. (3) Harmadik lépésként a cselekményre fókuszálva feltárhatjuk, megérthetjük a kialakult helyzetet, és annak következményeit. (4) Amennyiben megértjük a helyzetet, a sértett kaphat kárenyhítést, kártérítést, de az előadó realistán hozzátette, hogy „valószínűleg ezt az öngondoskodás számlájára kell írjuk”.

A séma szerint a következő lépés az lehet, hogy (5) közvetlen kapcsolatba kerülhet a sértett az elkövetővel, majd végül (6) a sértett visszanyerheti az élete feletti kontrollt, amennyiben a folyamat során sikerült felszámolni a kiszolgáltatottságát és tehetetlenség-érzetét.

Negrea Vidia felhívta a figyelmet, hogy a konfliktushelyzetben megjelenő és ható lélektani erő a szégyen: ez megjelenhet válaszként a konfliktusra a sértettben, a szemlélőben és az elkövetőben is – amennyiben az elkövető szembesül a tettének valódiságával és következményeivel. Ezért fontos, hogy a szégyent, amely egy erős alapérzelem, reintegratív és ne megbélyegző irányba mozdítsuk el, azaz mi (kollégák, iskolatársak) a szégyent megélő személy jelzéseire ne kirekesztően, hanem nyitottsággal, megértéssel, együttérző figyelemmel válaszoljunk. Különben rossz irányba vezet, és a szégyenérzet a visszavonulásra, elszigetelődésre, elkerülésre, tagadásra, dacra sarkallja az érintett embert, illetve akár szerhasználathoz, mások vádolásához vagy éppen önvádhoz vezethet. Ez az irány könnyen pszichés megbetegedésbe is torkollhat.

A szégyenérzetre nem szabad felelőtlenül válaszolnunk, reagálnunk. Ha a munkaközösségbe való visszahelyezés a cél, akkor a helyes válasznak olyannak kell lennie, amely megerősíti az érintettekben azt a tudatot, hogy a konfliktus miatt elromlott helyzet helyrehozható, helyreállítható, és megerősíti azt is, hogy a személyek a közösség számára értékes emberek. Az előadó szerint ekkor az a kérdés, hogy „hogyan tudunk úgy kommunikálni, hogy a másik ember érezze, hogy nem őt, hanem a cselekményét helyezzük vizsgálat alá”. Tudatosítani kell, hogy egy elhibázott döntést követően – a közösség segítő támogatásával még a nehézségek közepette is – lehetséges egy új, jó döntést hozni, amely pozitív következményekhez vezet.

Negrea Vidia magyarázólag megemlítette, hogy a resztoratív szemlélet egyik eredeti forrása a különböző őslakos kultúrák – bár tény, hogy az igazságszolgáltatásban teljesedett ki a 20. század második felében –, amelyeknek sajátossága volt, hogy a konfliktusokban a cselekedeteket tartották fókuszban, sokat foglalkoztak a szégyenérzettel és a közösséggel. Mi több az őslakosok szemében a nyugati modern ember konfliktus-kultúrája egyenesen „barbárnak” hatott, ugyanis a hibázó, tévedő embert megbélyegzi, kirekeszti a közösségből, támogatás nélkül magára hagyja, s ezzel együtt az áldozat is magára maradva az áldozathibáztató kultúra céltáblájává válik.

Márpedig – fogalmazott szemléletesen az előadó, amellett érvelve, hogy mindenkinek megvan a maga felelőssége egy emberi közösségben – ha igaz, amit tart a mondás, hogy egy gyerek felneveléséhez egy város kell, akkor az is igaz kell legyen, hogy egy hibázó, tévedő gyerek tettében a teljes városnak felelőssége van. Egy munkahelyi konfliktus esetében – fordíthatjuk le – mindenkinek megvan a felelőssége, amennyiben nem járult oly módon hozzá a munkaközösséghez, hogy a konfliktust elkerüljük, vagy a feloldást, a megoldást segítsük elő. Természetesen a konfliktust „vissza kell adni a tulajdonosának”, azaz a sértettnek és az elkövetőnek, bevonva az őket érintő döntéshozatalba. De ez egy társas, emberi közegbe van beágyazódva, így egy társas támogatás kell elősegítse a helyreállítást is.

Ez alapján a resztoratív szemlélet gyakorlatainak a célja egyrészt „az emberi kapcsolatok erősítése és a támogató közösség létrehozása”, másrészt „a konfliktusok és feszültségek kezelése a jóvátételt ösztönző megközelítéssel, amely a sérelmek orvoslására és a kapcsolatok helyreállítására törekszik” – rögzítette Negrea Vídia.

Ebből következőleg nagyon nem mindegy, hogy egy konfliktust milyen kérdések mentén igyekszünk feltárni, megérteni és megbeszélni:

Képernyőmentés az előadás szemléltetőjéről. Képernyőmentés az előadás szemléltetőjéről.


Ha megfigyeljük, a kérdések nem különböznek radikálisan a sértett és az elkövető esetében, bár természetesen máshol vannak a hangsúlyok, viszont például az első és az utolsó kérdésnek meg kell egyeznie – hiszen a helyzetre vonatkozik, amelyben mindketten benne állnak.

Az előadó azt is felvázolta, hogy a mindennapi informális resztoratív gyakorlatoktól milyen skála vázolható fel a formális, strukturált gyakorlatokig.

Képernyőmentés az előadás szemléltetőjéről.	Képernyőmentés az előadás szemléltetőjéről.


Az első kettő (affektív kijelentés és kérdezés) egyszerűen az érzelmek kibeszélését, megbeszélését, az egymás szükségleteire és igényeire való odafigyelést biztosítja, ami olyan közeget teremt, amelyben konfliktushelyzetben is megkönnyíti az érzelmi terhelésről való beszélgetést, arról nem is szólva, hogy egy erőteljes megelőző hatásmechanizmussal jár: hiszen ha értjük a kollégáinkat, tisztában vagyunk a gondokkal, akkor kevésbé eszkalálódnak a feszült helyzetek konfliktusokká.

A helyreállító beszélgetés lényegét tekintve egy mediált beszélgetés.

A resztoratív körben pedig attól függően, hogy a közösség és a helyzet mit igényel, beszélhetünk proaktív körről, amelynek megelőző célja van, reaktív körről, amely egy trauma közös feldolgozásában játszik szerepet vagy támogatói körről, amelynek szerepe a feszültségek oldása, a díszstressz csökkentése.

A formalizált irányban a resztoratív konferencia a leginkább strukturált, amely képzett facilitátort és előkészítést igényel – ilyent használnak egy súlyosabb cselekmény utáni közösségi helyreállításkor. Az előadó ennél a gyakorlattípusra is részletesebben kitért, példákkal szemléltette – mint a korábbiakat is –, ezért ajánljuk a teljes előadás meghallgatását az érdeklődők számára. Megtalálható a 11. Szociológus Napok második felvételének a 2-34-46 és 3-22-00 percei között:



Negrea Vidia az előadás záró részében – Howard Zehr nyomán – hármas csoportokba foglalta össze az előadás lényegét. Azaz 3 érintett csoportot kell figyelembe venni, az áldozatot, az elkövetőt és a közösséget, 3 pontból kell kiindulni, a sérelemből, a szükségletekből és a kötelességekből, 3 alapelv-párost kell folyton szem előtt tartani, a bevonást-felelősségvállalást, a kiszámíthatóságot-következményeket és a helyreállítást-(jóvátételt)-megbékélést. Ezek mellett 3 értéket kell követni, az emberi kapcsolatot, a tiszteletet és a közösséget, 3 kérdés mentén kell megérteni a konfliktust, azaz „mi történt?”, „kit és hogyan érintett?” és „mire van szükség a megoldáshoz?”.

Végül, de nem utolsósorban 3 gyakorlatot lehet alkalmazni, az affektív kommunikációt, a resztoratív köröket és a helyreállító konferenciát. Mindezt 3 vágy motiválja: hogy békében éljünk önmagunkkal, az emberi közösségünk tagjaival és legyünk megbékélve magával a világgal/Istennel.

Nyitókép: StartupStockPhotos képe a Pixabay -en.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS