2021. május 18. keddErik, Alexandra
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Orvosok a járvány első vonalából: „az igazság az, hogy elfáradtunk, és az alagút végén még mindig nem látni a fényt”

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2021. április 27. 19:07, utolsó frissítés: 23:15

Hogy vannak az egészségügyi dolgozóink, milyen lélektani terheléssel néznek szembe és mi lehet a megoldás?


Ismereteink szerint Romániában a világjárvány kezdete óta mindössze két felmérés készült a járvány első vonalában dolgozó egészségügyi alkalmazottak hogylétéről, mentális egészségéről, a válság okozta többletterhelések lélektani hatásairól.

A Transindex két megyéből, több kórházi alkalmazottat megkeresett, akik intenzív terápiás osztályon, vagy covid-kórházban, vagy sürgősségi osztályon dolgoztak az utóbbi egy évben, hogy képet kapjunk a helyzetről. A nyilatkozatokkal párhuzamosan megkerestük Simó Irma klinikai pszichológust, krízisintervenciós szakértőt, mint végzős hallgató a szupervízió szakon. Lássuk előbb a kutatások eredményeit.

Az első kutatást a tavaly március-júniusban végezték, 523 orvossal, és három bukaresti intézményt érintett. Az eredményekről csak annyit sikerült kideríteni, hogy a járványkezelésben érintett orvosok 14,5 százalékánál azonosítottak a kiégés szindrómához vezető tüneteket.

A második kutatást az idén február-márciusban készítették a temesvári Victor Babeș Járványkórházban, amelyben 250 egészségügyi alkalmazott vett részt, felmérés eredményeit a szakértők aggasztóként értékelték. Annál is inkább, mert aznap, amikor az eredményeket bejelentették, egy rezidens orvost – az intézmény alkalmazottját – holtan találták meg az otthonában, a szakértők nyilatkozata szerint öngyilkosság történt.


A temesvári jelentés szerint az orvosok, egészségügyi asszisztensek, ápolók 56,37 százaléka esetében mutatkoztak a kiégés-szindróma tünetei, és 55,88 százalékuk érzelmi eltompulásról számolt be. Az intézményben dolgozó személyzet 67,17 százaléka éli meg a helyzetet fokozott distresszként, 64,22 pedig aggódik amiatt, hogy nem pihenheti ki magát, nincs magánélete. A felmérés azt is megállapította, hogy az egészségügyi személyzet 34,8 százaléka a szorongásos zavar tüneteitől, illetve 9,31 százalékuk depressziótól szenved.

Félelem, tehetetlenségérzet, stressz

A Transindex megkeresésre nyilatkozó orvosok beszámolóiból kiderült, hogy sokukban leginkább a járvány első szakasza volt félelmetes: „Láttuk, hogy mi folyik Olaszországban, tudtuk, hogy ez hozzánk is elér. Mint ahogy azt is, hogy erre nem vagyunk felkészülve, nagy kérdés volt, ezzel miként fogunk megbirkózni.” Másrészt a járvány későbbi szakaszában, amikor sorban jelentek meg a Covid-19 pozitív betegek, az volt számukra ijesztő, bizonytalanságérzetet előidéző, hogy „megtörtént, hogy egyszerűen nem tudtuk mit csináljunk a betegekkel, akárhova fordultam információért, senki nem tudta megmondani egyértelműen, mi a teendő, és a betegek folyamatosan jöttek.”

Egy másik alkalmazott számára önmagában a járvány nem volt félelmetes, viszont attól tartott, hogy megfertőződik, és akaratlanul továbbadja a családtagjainak, vagy a munkahelyén olyan sérülékeny betegnek, akik nem élnék túl a Covid-19-et. „Ezt nem tudtam volna megbocsájtani magamnak. Ez egy konstans szorongást okozott az oltás megjelenéséig” – számolt be a tapasztalatáról.

Elmondásaik szerint meghatározó volt a tehetetlenségérzet, mert a legjobb szakmai tudásuk szerint mindent megtettek a betegekért, de sokan mégis meghaltak. Az olyan kórházi osztályokon, ahol egy orvos több időt töltött a betegekkel – akár heteket is – ott kialakult egy kötődés is: ettől még nehezebb volt végignézni a betegek szenvedését, úgy hogy már mindent megtettek, ami orvosilag és emberileg lehetséges. Egy másik interjúalanyunk beszámolója szerint így egyre kevesebb sikerélményük volt az orvosoknak, amíg a sok haláleset miatt kialakult egy érzés, hogy „feleslegesen” dolgoztak.

A járvány miatt több megyei kórházban is történtek ideiglenes szükség-áthelyezések, ami egyeseknek további stresszfaktort jelentett, főként a kezdeti bizonytalanságok idején: „Egy új sziuációba kerültünk, új helyen, beléptünk az ismeretlenbe, és egyből nyakig süllyedtünk.” Elmondásaik szerint egyszerre kellett a betegséget, a személyzetet, a várost megismerni, illetve mivel minden kórháznak más a „politikája”, azt is meg kellett szokni.

Másrészt többen is találkoztak a személyzethiánnyal – vagy mert eleve túl kevés alkalmazottja volt az intézménynek, vagy mert sokan kerültek egyszerre karanténba – ezért gyorsan „meg kellett tanulni egyedül is helytállni”.

Kérdésünkre, hogy mi jelentett nagyobb lélektani terhelést, egyikük elmondta, hogy két éve gyakorlatilag hol az egyik, hol a másik kórházban lakik, ami miatt gyakorlatilag felszámolódott a magánélete. „Ilyen körülmények között az alváshiány, meg a kikapcsolódás elmaradása, elég nagy lélektani többletterheléshez vezet.”

Közvélemény: az orvosok Románia hősei?

Többen is megemlítették, nagyon rosszul érinti őket a nyilvánosság felől érkező bizalomhiány. Beszámoltak arról, hogy többször szembesítik őket azzal, hogy a járvány, a betegség, az intézkedések, a helyzetek „el vannak túlozva”, az orvosok manipulálva vannak, vagy éppen őket vádolják azzal, hogy összevissza hazudnak. Miközben a valóságban tetőtől talpig védőfelszerelésben, pszichikailag és fizikailag is nehéz munkakörülmények között, a legjobb tudásuk szerint igyekeznek életeket menteni, gyógyítani. A beszámolóikból:

- „Mi kínlódunk a kórházakban és a hozzánk közel állók is, akiktől azt vártuk volna, hogy támogassanak, még rátettek egy lapáttal. Szerintük túlzok, és manipulált vagyok. Ezzel találkozni nagyon rossz érzés, erre nem voltam felkészülve.”

- „Nagyon frusztráló amikor két hétig kínlódsz egy beteggel, hogy elkerülje az intubációt, s amikor megjön az első negatív tesztje köszönetképpen – szó szerint – leköp.”

- „Csalódást okoz az is, hogy mi a covidos betegek kezelésére szánjuk minden energiánkat miközben a közhiedelem még mindig nem hisz a vírus létezésében, nem tartják be az óvintézkedéseket.”

- „Idegenek betelefonálnak és sorozatgyilkosnak neveznek minket. Na ez sem könnyíti meg a dolgunkat. A lelkiismeretünk tiszta, nem kéne érintsen ilyen alaptalan vád, de emberileg nagyon rosszul esik az ilyenfajta »feedback«.”

Covid-részleg egy romániai sűrgősségi osztályon. Fotó: Országos Sürgősségi Igazgatóság (DSU)Covid-részleg egy romániai sűrgősségi osztályon. Fotó: Országos Sürgősségi Igazgatóság (DSU)

A lélektani terhelések egy irányba hatottak: a kiégés felé

Az orvosok krónikus fáradtságról, kimerültségről, alvási problémákról, étvágytalanságról számolnak be, illetve egyféle rezignált reménytelenség, monoton „most már mindegy” hangulat jelent meg a nyilatkozataikban: „A romániai egészségügyi dolgozók helyzete elég siralmas. Miközben több mint egy éve úgy dolgozunk, mint a rabszolgák, mindenki csak támad minket, tehermentesítés nincs. Szabadságra menni sem lehet, mert kevesen vagyunk. Az intézmény is roskadozik a ránehezedő teher alatt. Az igazság az, hogy elfáradtunk, és az alagút végén még mindig nem látni a fényt.”

„Többször voltam olyan állapotban, hogy éreztem, lebetegedek: szédültem, nem volt étvágyam, nem tudtam aludni. Aztán kész, lemerültem” – mondta az egyik megszólalónk. Kérdésünkre, hogy hogy oldódott meg a helyzet, röviden válaszolt: „Kaptam néhány szabadnapot, akkor csak aludtam és olvastam. Két nap alatt »helyrejöttem«, hát folytattam a munkát.” Egy másik orvos így számolt be: „Azt hiszem vannak kiégésre utaló jelek. Például az álmatlanság, de olyan, hogy bármilyen körülmények között elalszol, aztán 5-10 perc múlva felriadsz. Ez krónikus fáradtsághoz vezet. Vagy megjelent az étvágytalanság. Éhes vagy, de úgy döntesz, álmosabb vagy, mint éhes, így inkább alszol. Nem találsz örömet a mindennapjaidban.”

Mi lenne a megoldás?

Megkeresésünkre Simó Irma klinikai pszichológus elmondta, hogy érthető, hogy az egy éve tartó válsághelyzet után az egészségügyi dolgozók – de nem csak! – között megjelent a kiégés-szindróma.

Meglátása szerint a legfontosabb a megelőzés lenne, mivel a kiégés megjelenése évekre munkaképtelenné tehet egy érintett személyt. A megelőzéshez pedig a szupervízió lenne a legalkalmasabb: „A szupervízió, mint szolgáltatás bevezetése a különböző szakterületeken, a hivatásszemélyiség gondozása és szakmai életünk karbantartása érdekében. Ez azt jelentené, hogy az érintettek szervezett keretek között, egyénileg, csoportban, vagy teamben reflektálnak azokra a szakmai terhelésekre, elakadásokra, kudarcokra vagy éppen sikerekre, ami éri őket. Ezen keresztül lehetne megfogalmazni, megbeszélni, feloldani a feszültségeket, letenni a terheket. A szakmai kiégéssel szemben ez egy hatékony eszköz lehet a megelőzésben: ezért mi meghirdettünk egy online szupervíziós szolgáltatást az egészségügyi dolgozók számára, amelyet a járványhelyzetben is biztonságos körülmények között meg lehet valósítani” – mutatott rá Simó Irma.

Kifejtette, a kiégéssel kapcsolatban az a komoly gond, hogy ha nem előzzük meg, és kialakul, akkor hónapokig elhúzódik amíg az érintett személy felépül. Ehhez szakmai segítség, azaz terápiás beavatkozás szükséges, hiszen valóban komoly szorongásos zavarokkal, és mély depresszióval is tud társulni a tünetegyüttes. „Egy tapasztalt egészségügyi dolgozót is megvisel, hogy ilyen rövid idő alatt, olyan sok beteget veszít el. Ez nyomot hagy a lélekben, ilyen helyzetben szükséges lenne egy tudatos segítségnyújtó szolgáltatás az érintettek számára” – hívta fel a figyelmet a helyzet komolyságára. Ennek fényében ajánlott lehet igénybe venni minden felkínált mentálhigiénés programot, vagy olyan szolgáltatást ami hasonló megelőző tevékenységet folytat.


Hogy állunk Erdélyben a vonatkozó szolgáltatásokkal?

Érdeklődésünkre az egyik megszólaló orvos elmondta, hogy dolgozott olyan intézményben ahol létezett pszichológiai szolgáltatás, amelyet az orvosok igénybe vehettek: „Az kórház érintett osztályának valamelyik gyűlésén – még a pandémia előtt – szóba került, hogy a kórház alkalmazott egy pszichológust, s emlékszem, hogy ki volt hangsúlyozva, hogy az alkalmazottak fordulhatnak hozzá. A praxisom során találkoztam is vele, bejött az osztályra, bemutatkozott, szólt, hogy őt lehet megkeresni” – mondta, és hozzátette, hogy ő viszont sosem fordult hozzá, illetve nem tudja, hogy a kollégái mennyire vették igénybe a szolgáltatást. „Mi ehhez nem vagyunk hozzászokva. Főleg a fiatal orvosok között ez egy tabutéma, mi »halhatatlanok és fáradhatatlanok vagyunk«, de valójában elég egy magánéleti válság, a munkahelyi terhelés és készek vagyunk” – fejtette ki a véleményét.

Egy másik nyilatkozónk arról számolt be, hogy a kórházban, ahol dolgozik a pandémia ideje alatt több helyre is kifüggesztették pszichológusok elérhetőségét, de ő sem tudja mennyire vették igénybe az alkalmazottak a felkínált szolgáltatást. Más értesülésünk szerint az alkalmazottak vagy nem tudnak arról, hogy létezik, vagy nincs hasonló szolgáltatás az intézményben, csak a betegek számára elérhető pszichológus dolgozik az intézménynél.

Simó Irma elmondta, sok helyen nem azért nem kapnak ilyen jellegű szolgáltatást az egészségügyi dolgozók, mert nem komolyak az intézmények vezetői, hanem mert a szupervízió egy olyan új szakma, ami Romániában még nincs bejáratva, nincs megszervezve.

Meglátása szerint, „ha van erre igény, akkor a közeljövőben azt meg kell fogalmazni, kérvényezni lehet az intézmény vezetőségétől, vagy az intézmények vezetői kezdeményezhetik a külső szupervíziót az alkalmazottak részére.” Kifejtette, hogy jelenleg az ilyen előkészítő megbeszéléseket meg lehet szervezni online is, úgy is nagyon jól tud működni a szolgáltatás, így minden fizikai távolság áthidalható, és mindenki számára a legjobb, legbiztonságosabb szolgáltatás válik elérhetővé. „Ez már a pandémia pozitív hozadéka, hogy ilyesmiről is beszéljünk” – tette hozzá.

Kérdésünkre, hogy ő miként látja az erdélyi intézményekben a szupervízió jelenlétét, lehetőségét elmondta, hogy a Hargita megyei kórház kapcsán szolgálhat hírekkel, ahol az első perctől igényelhették az egészségügyi dolgozók a pszichológiai tanácsadást, és a felkínált szupervíziós szolgáltatással is éltek a munkatársak, orvosok és asszisztensek egyaránt.

„Egyre több pszichológus dolgozik a kórházakban, akik nemcsak a betegeknek és hozzátartozóiknak nyújtanak segítséget. A szupervíziós szolgáltatást, online térben, külső szupervizorként, mint a Károli Gáspár Református Egyetem Szupervizor Szakirányú Képzésének első erdélyi évfolyama szakmai gyakorlataként kínáltuk fel az egészségügyi dolgozóknak, óvónőknek, civil szervezetek képviselőinek, vállalkozásokban dolgozó személyeknek. A köztudatba való bekerülés, a szolgáltatás iránti igény megfogalmazása egy folyamat, mint maga a szupervízió, folyamatorientált és nem akcióorientált, mint a krízisintervenció.

Fontos lesz a közeljövőben Erdélyben, hogy az igény és a kínálat megfelelő helyen, és időben találkozzon. Minőségi, kompetens szupervíziós munkára képeztek minket, és a jövőre vonatkozóan a nemzetközi ANSE szakmai szabványok szerint szeretnénk mi itthon működni, együtt a már korábban végzett román és magyar kollégákkal” – részletezte.

Kollegiális, baráti, családi támogatás: szükséges, de elégséges?

Egyik nyilatkozó orvos elmondta, hogy tapasztalata szerint a kollégái jelentős része ugyanúgy, vagy hasonlóan – tehát komoly nehézségekkel szembesülve – éli meg a jelenlegi helyzetet. Ezért létezik egy kollegiális, informális támogatás: „mikor kinek van jobb napja, támogatja a másikat.” Meglátása szerint a család, a baráti kör, az ismerősök is lehetnek elvileg támogatók a válságos időszakban, viszont ennek létezik egy erős korlátja: a valódi problémákat „igazából csak az érti meg, aki ebben a rendszerben dolgozik.”

Más megszólaló orvos is hasonlóról számolt be, hozzátéve, hogy a segítségkérés a kollégák között is nagyon nehéz ügy: „a lelki terhelések kapcsán segítséget kérni kollégák közt is eléggé tabutéma.” Meglátása szerint viszont sokat segít, hogy létezik egyes intézményekben egy olyan „informális szokás, hogy egymással kibeszéljük, megbeszéljük az eseteket. Itt sok minden függ attól, hogy milyen a csapat, mert van amikor működik, s van amikor nagyon nehéz. De az emberek többsége nincs hozzászokva ahhoz, hogy beszéljenek, főleg lelki nehézségekről” – tette hozzá.

Simó Irma rámutatott, valóban vannak helyzetek, amikor az adja az erőt, a lendületet a munkatársaknak, hogy ők maguk egy csoportot, szakmai műhelyt alkotva, egymást segítve megbeszélik a helyzeteket, esetmegbeszélések formájában. Hozzátette, hogy még ilyen esetben is kívánatos a szakmai koordináció, szakmai vezetés, a rendszeresség és módszeresség bevezetése, hogy ne forduljon át a beszélgetés vádaskodásba.

A szakértő beszámolt arról is, hogy az egyik általa vezetett online szupervíziós tapasztalatokról egy egészségügyi dolgozó a következőt mondta neki: „Nagyon sokat jelentett, olyan volt, mint egy oázis, még ha online zajlott is. Talán még jobb is volt így, időben jobban kivitelezhető volt és nem kellett féljek attól, hogy mikor fertőzlek meg téged is. Mivel a mi munkaközösségünk egy zárt közösség, egy nyelvet beszélünk, egy hajóban evezünk, nem tudjuk megnyugtatni egymást, ha gond van, nem tudjuk megadni azt a nézőpontváltást egymásnak, amihez egy teljesen más szemszög szükséges. Amennyire rettegtem, hogy más osztályon, hogy állok helyt, annál több jót hozott számomra az intenzíven eltöltött két hónap. Láttam, hogy működik más osztályon a betegellátás. Egyre világosabbá vált, mit nem csinálunk mi jól a saját osztályomon. Már nem tudtam azokat a rossz beidegződéseket folytatni, ami miatt én is növeltem a szorongást, a stresszt az osztályon. Bármi történt, tudtam, hogy kéthetente van egy óra, amikor mindezeket a történéseket elmondhatom.”

------

Ha úgy érzed, hogy segítségre lenne szükséged, keresd bizalommal az Erdélyi Telefonos és Internetes Lelkisegély Szolgálatot, a magyarul is beszélő 0754-800-808-as ingyenes telefonszámon, vagy írj e-mailt a hallgatlak.lelkisegely@gmail.com címre.

Az öngyilkosságot megelőző romániai szövetség (ARPS) segélyhívószáma: 0800-801-200, vagy fordulhatsz e-mailben hozzájuk a sos@antisuicid.com címen, további részleteket találhatsz az antisuicid.com oldalon.

Az egészségügyi minisztérium nemrég létrehozott segélyvonala, ahol lélektani tanácsadást kaphatunk a világjárvány kapcsán a mentális egészségre nézve, a 021 9081 segélyhívószámon érhető el.


Nyitókép: Erin Clark / The Boston Globe via Getty Images.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS