2021. december 1. szerdaElza
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Mentális egészségünk a pandémiában: van kiút a járvány okozta lelki válságokból

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2021. április 20. 19:07, utolsó frissítés: 2021. április 21. 00:03

Alapjaiban rendült meg életünk, az elhúzódó krízis sokak számára depressziót, kiégést, a szenvedélybetegségek felerősödését okozta. Hogyan segíthetünk magunkon és másokon, ha ezt tapasztaljuk? Simó Irma szakpszichológus tanácsai.


Közel egy éve a Pszichiáterek és Pszichoterapeuták Romániai Egyesülete (ARPP) egy memorandumot nyújtott be az egészségügyi minisztériumhoz, felhíva a figyelmet a világjárvány lélektani hatásaira, és sürgetve a szolgáltatási rendszer reformját. A reform elmaradt.

Megkerestük Simó Irmát, klinikai pszichológust, krízisintervenciós szakértőt, az Erdélyi Telefonos és Internetes Lelkisegély Szolgálatot működtető Áradat Egyesület szakmai koordinátorát, hogy elbeszélgessünk a világjárvány miatt előállt helyzetről.

Mi történik egy emberrel, aki most, a világjárvány idején találkozik a halállal?

A halállal, elmúlással való szembesülés létünk és életünk legnagyobb megrendülése, az élet szépsége és annak elvesztésétől való félelem mindnyájunkat mélyen egzisztenciálisan érint. Egy olyan betegséggel állunk szemben, aminek egyik lehetséges kimenetele a halál, felerősödhet bennünk a halálfélelem, az egzisztenciális félelem, egy egzisztenciális válságot idézve elő.


Ez másfajta gyász és másfajta félelem, mint amikor egy idős hozzátartozónk megbetegszik: akkor fel vagyunk készülve a gyászra, az elhalálozásra. Most váratlanul ér minket, így a most zajló egyéni és társadalmi szintű gyászfeldolgozás súlyosabb, mivel rövid idő alatt nehezebben feldolgozható érzésekkel kell megküzdenünk. Az idő itt a gond: nagyon gyorsan pörögnek az események.

A tavaly márciusban kezdődött el a folyamat: egy elhúzódó krízisről beszélünk. Emberileg nem természetes, hogy folyamatosan szembesüljünk a halállal, saját halandóságunkkal, halálfélelmünkkel. Alapvetően nem ez a fő témája az emberi életnek, hanem az, hogy jól, elégedetten, boldogan éljük mindennapjainkat a jelenben családunkkal, barátainkkal; tanuljunk, munkába járjunk, alkossunk és tervezzük a jövőnket. Most meghatározóvá vált a halállal való szembesülés, ezen keresztül sokak számára kérdéses lett az élet értelme, megjelent az ebből fakadó egzisztenciális krízis.

A halál, az öregedés-elmúlás, a betegség alapvetően tabu a mi társadalmunkban. Most hirtelen szembesültünk vele, és ez főleg a fiatalabb korosztályt egyféle traumatizáló sokként éri. Mi történik az ő esetükben?

- Amikor őket akarjuk megérteni, akkor figyelembe kell venni, hogy ebben az időszakban élik meg az identitás-válságot is, ekkor szembesülnek a „ki vagyok én”, „mi leszek, ha nagy leszek?”„merre tartok” kérdésekkel, ebben a korban próbálnak leválni érzelmileg a szüleikről. Ez a folyamat eltávolodást jelent a családtól, felerősödik a kortárs csoportokkal, barátokkal, osztály- és évfolyamtársakkal való kapcsolatok fontossága, ebben a korban az lenne a természetes, hogy elinduljanak felfedezni maguknak a világot. Ezt az érlelődési, személyiségfejlődési folyamatot a Covid-19 miatt kialakult válság teljesen keresztezi: megtorpantja, és szó szerint visszazárja őket a gyerekszobába, az otthoni lakásba. Az online oktatás miatt az iskola, a tanulás is ezt erősíti föl, egy nagyon paradox, ellentmondásos helyzetbe hozva őket.

Maga az identitásválság is elég sok sötét hullámot tud érzelmileg kiváltani, de erre most rátevődik az említett egzisztenciális krízis is. Izoláltan, elszigetelődve, az online térrel adta lehetőségekkel maradva, két komoly válsággal megküzdeni túl sok, túl nagy teher a fiatalok számára.

A helyzetet tovább fokozza, hogy nem csak a fiatalokat terheli túl, hiszen bárkinek a mindenféle egyéni válságára rátelepedett ez a globális, mindent átható krízis. Azaz mindenkit érint.

Meglehet, hogy a most élesen felmerült témák a pandémia előtt nem voltak kulturálisan-társadalmilag tematizálva, kezelve, hanem tabusítottuk őket, helyette egy látszat-kultúra építése zajlott. Most nagyon nagy kihívás kulturálisan és társadalmilag annyi elmulasztott témát őszintén megbeszélni, megélni és kezelni.

"Figyeljünk a fiatalabb korosztályokra, mert ők most többszörösen is kihívások előtt állnak." Fotó: Wokandapix / Pixabay.com.


Tavaly ilyenkor elterjedt az a mottó, hogy „minden rendben lesz”. Ez az üzenet nem lehet igaz, mert amikor egy világjárvány kezdődik, akkor biztosan nem lesz minden rendben. S látjuk, hogy sok minden nincs rendben.

- Jó példa ez arra, mennyire bajban vagyunk a válságkommunikációval, ami a katasztrófakezelés és a krízismenedzsment feladata. Ilyenkor a kommunikációnak a lehető legkorrektebbnek kell lennie: közvetlennek, közérthetőnek, a valóságot tükrözőnek. Olyan tájékoztatást kell nyújtani, amely az embereket segíti abban, hogy magánéletüket, belső életüket is egyensúlyban tudják tartani.

Nem jó az a megoldás, hogy nem mondunk semmit arról, mi zajlik a kórházakban, vagy bárhol máshol, ahol komoly baj van. Az emberek a megfelelő kommunikáció mentén fel tudják fogni a helyzet súlyosságát, fel tudnak készülni, és meg tudnak küzdeni a valóságos helyzetekkel. Nem helyes, ha azt játszodjuk, hogy mindenhatók vagyunk, és majd mindent megoldunk. Sok mindent nem tudunk megoldani. Kezeljük a helyzeteket, kezeljük magunkat, lelkiismeretesen végezzük a dolgainkat, mindenki a maga szakterületén, de nem oldhatunk meg mindent. Az élethez való hozzáálláshoz alázatra van szükség, elfogadva emberi mivoltunk, halandóságunk, törékenységünk határait. Ez nem jelenti azt, hogy akkor most már mindannyiunknak reménytelenségben kell élnünk, hanem azt, hogy látva a valóságot, elfogadjuk, és ebből kiindulva, ezt szem előtt tartva szervezzük meg az életünket.

Meg kell tanulnunk magunkra, egymásra, a környezetünkre figyelni, és tudatosan jelen lenni az életünkben. Meg kell határozni, hogy mi van egyénileg a hatáskörünkben, és mi nincs. Amennyiben egy globális szintű válságról vagy egy globális átrendeződésről van szó, az nem függhet tőlem, nincs hatásom rá. Hiába kezdünk összeesküvés-elméleteket gyártani, és miattuk szorongani, aggódni, ezeket a folyamatokat egyéni szinten nem tudjuk befolyásolni, és sok energiánkat elviszik az ilyen jellegű tépelődések. Viszont arra mindenkinek van hatása és abban van felelőssége, hogy hogyan éli meg ezeket a változásokat, mennyire vigyáz magára, a közösségére, a közvetlen környezetére. És figyeljünk oda azokra, akik szükséghelyzetben vannak: például a fiatalokra, mert – amint említettük – ők most többszörösen is kihívások előtt állnak.

Ezek a stresszhelyzetek egy beszűkült tudatállapotot idéznek elő, ami akadályozza, hogy szembenézzünk a valósággal. Hogy ismerhető fel ez a beszűkültség?

- Egyik ismertető jele a beszűkült tudatállapotnak az, hogy az adott helyzetre csupán egyetlenegy megoldást látunk, semmilyen más alternatívát nem veszünk észre, s ha azt nem valósíthatjuk meg, akkor úgy tűnik, kész, végünk van. Nincs más perspektívánk. Emiatt a krízisintervenció során olyan feladatokat, gyakorlatokat kell adnunk, amelyek kimozdítják az érintett személyt ebből az állapotból, hogy más lehetőségeket is megláthasson, felismerhessen. A valóságban ugyanis nem csak egyetlen alternatíva létezik, egyetlen jó döntés, egyetlen választás, amellyel szemben az összes többi végzetesen rossz lenne. Emberek vagyunk, mindig több lehetőség között választhatunk.

Ilyen esetben családtagként, barátként, társként hogyan tudunk segíteni?

- A jelenlétünkkel. Elmondhatjuk, hogy „itt vagyok számodra, látom, szomorú vagy”, „aggódom érted”, „látom, hogy valami foglalkoztat”. Fontos, hogy valahogy megnevezzük az érzelmi-lelki állapotát, amit aztán ő árnyalhat, kiegészíthet.

Utána következhet egy olyan lépés – miután az érintett felismeri és el tudja fogadni, hogy gondban van – hogy megadjuk neki egy segítő telefonszámát. Jelezzük neki: nem le akarjuk rázni, hanem a mi jelenlétünk és figyelmünk mellett további szakmai segítséget szeretnénk biztosítani számára. Fontos, hogy felajánljuk egy segítői intézmény elérhetőségét, mert éppen a beszűkült tudatállapotban nem biztos, hogy ő maga megkeresi a szakembert.

A mi kultúránkban nem igazán szokás szakmai segítséget kérni.

- Igen, ez igaz. Azoktól, akik felhívtak minket, gyakran hallottuk, hogy a telefonszámot a barátjától-barátnőjétől, testvérétől, rokonától, szomszédjától kapta, már vagy 3-4 hónapja. Ebben egyrészt az tükröződik, hogy valóban nem szokás segítséget kérni, másrészt az, hogy sokan odafigyelnek a környezetükben lévő emberekre. Az, hogy az érintett személy csak később hívott fel, azt jelentheti, hogy időt hagyott magának, felkészült arra, hogy beszéljen önmagáról és a gondjairól.

A fontos az, hogy legyen ott az a szám, amin segítséget tud kérni, amikor arra késznek érzi magát. Addig pedig legyünk ott mi neki, empatikusan, megértően, támogatólag.

"A mi jelenlétünk és figyelmünk mellett még biztosítunk egy további szakmai segítséget." Fotó: Лечение Наркомании / Pixabay.com


A járványban kiéleződött az alkoholizmus, a családon belüli erőszak, a visszaélések. Egy ilyen helyzetben mit jelent az empatikus, megértő attitűd?

- Az empatikus megértés biztosan nem azt jelenti, hogy a téves, a rossz és az agresszív viselkedésmintákat, magatartásokat, vagy a függőségeket megerősítjük az érintettben. Az együttérző viszonyban alapvető, hogy nem bűnbakot keresünk, nem hibáztatunk, nem hagyjuk magára az érintettet szorult helyzetében: tiszteletben tartjuk a másik érzelmi világát, ott vagyunk számára, de semmiképpen nem erősítjük a destruktív magatartásformákat. Az, hogy megértjük, hogy valaki bajban van, az nem annak a jóváhagyását jelenti, hogy „iszol”, hogy bántalmazóan működsz. Nagyon hosszú folyamat, amíg a dolgok rendeződnek, de amikor egy embertársam szenved, akkor nem ítélkezőként kell jelen lenni.

Ennek feltétele, hogy magunkkal szemben is együttérzők legyünk, gondoskodjunk magunkról, mert egy nehéz időszakot élünk. Most bizonyos értelemben mindannyian bajban vagyunk, és együttérzően-megértően kellene léteznünk egymás mellett. Ezt pedig mindenki gyakorolhatja, ehhez nem kell segítőszakmában jártasnak lenni.

- A segítségnyújtás és a közösségi szolidaritás az egyik legjobb érzelmi és lelki immunerősítő gyakorlat, ami ebben az időszakban felmerülhet. Annak is, aki segít, és annak is, aki kapja a segítséget. Az elmúlt egyéves időszak pedig rámutatott, hogy ebbe az irányba kellene elmozdulni: többet kellene együtt-gondolkodni, jobban odafigyelni az embertársainkra, a szükségeikre, észrevenni a szenvedést, és közös erővel tenni valamit, akár a segítségre szorulókért, akár a közjó érdekében. Ez egyéni és közösségi szinten is nagyon erős és jó érzéseket hoz létre és jelenít meg. A társadalomban megjelenő egészségtelen versengés helyett az együttműködést promoválni, akár lehetne a sajtó egyik nemes célkitűzése, amellett, hogy árnyaltan és egyensúlyozottan közvetíti az valóságot.

A valóságot és az életünket kell elfogadjuk, sőt, szeretnünk is. Mivel a médián keresztül nagyon sok információ éri az embereket, létrejön egy sóvárgás: „én is úgy akarok élni, én is annyit akarok utazni, én is azt akarok vásárolni, olyan ruhát, autót, házat akarok”, amilyent láttam. Ezzel a sóvárgással pedig éppen azt mulasztjuk el, hogy felfedezzük azokat az értékeket, amelyek itthon körülvesznek, és a törekvést, hogy abból hozzuk ki a jót, a szépet. A megfelelő attitűddel és a tudatos jelenléttel nagyon sok jó irányba tartó változást lehet generálni egyénileg és társadalmi szinten is.

Miben áll ez a megfelelő attitűd és a tudatos jelenlét?

- A tudatos jelenlét egy életmódváltást is jelent. Egyrészt konkrétan érinteni kell az időnk beosztását, tisztázni a napi, heti, havi, vagy akár hosszú távú céljainkat, de oly módon, hogy a jelent ne hanyagoljuk el. Tudatosan éljük meg a jelenünket: a mai napra úgy figyeljünk, mint egy lehetőségre, ami arra való, hogy megéljem a saját életemet. Ebbe beletartozik a napi szemlélődés, ima, a sport, a szünetek, a mindennapi rituálék, a munka: ezeket tudatosan lehet vezetni, meg- és átélni.

A történéseket, az eseményeket úgy fogadjuk, hogy meglássuk, melyik jelent kihívást, melyik rejt magában lehetőséget. Vegyük észre, hogy mi okoz nehéz, terhes érzelmeket, foglalkozzunk velük, beszéljünk róluk, fogadjuk el őket, hiszen hozzánk tartoznak. Figyeljünk arra, hogy mit jelez a reménytelenség érzése, miért estem kétségbe, és arra, hogy mit kell megértenem, megtennem. Ehhez folytassunk belső párbeszédet, valósítsunk meg egy élő, személyes kapcsolatot önmagunkkal. Amikor önmagunkkal valódi kapcsolatba kerülünk, akkor elindul az embertársaimmal, a természettel, az Istennel való viszonyom újraéledése is.

Ebben az attitűdformálásban kulcsszerepet kaphat a világjárvány okozta helyzet, átformálhatja, fölülírhatja „a mindenhez is” való viszonyulásunkat. Az élet izgalmas és szép, kihívás és ajándék, rajtunk áll, mit kezdünk vele, hogy éljük meg, bármely korban élünk.

Nyitókép: Nathan Stirk, Getty Images.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS