2021. február 27. szombatÁkos, Bátor
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Steiner Kristóf: Amit beleteszünk a közös jóba, az visszatér

Böjte Beatrix 2021. február 05. 18:39, utolsó frissítés: 18:50

Író, újságíró, vegán gasztroguru, és hivatásos utazó, akinek óriási követő tábora van, nemcsak az LMBTQ közösségen belül. Kulináris-kulturális túráiról, főzőkurzusairól és workshopjairól, könyveiről kérdeztük.


Steiner Kristóf sok mindenben kipróbálta magát az évek során. Magyarországon kezdte a karrierjét, tévés műsorvezetőként, színészként, de íróként és újságíróként is ismertté vált. Az írást későbbi lakhelyén, Izraelben is folytatta – és persze folytatja ma is, most egy kis görög szigeten él, és többek közt a vegán étrendet népszerűsíti. Tapasztalatairól, életéről, világlátásáról faggattuk.


Mennyire van jelen ma az életedben a szüleid hippi, buddhista felfogása?

Nem szoktam magam vallásos emberként definiálni, viszont a buddhista neveltetés, a buddhista értékrend az a mai napig nagyon is jelen van az életemben, a gondolkodásomban. A buddhizmus egyik alapgondolata, hogy igyekezzünk úgy élni, hogy nem ártunk sem magunknak, sem másoknak. Ez nehéz feladat, mert az emberi élet amellett, hogy teremt, pusztít is. A másik nagyon fontos eleme a buddhizmusnak, hogy elfogadjuk: minden mulandó. Ami utánunk marad, az a hagyaték, ami abból szűrődik majd le, hogy mit tettünk ebben az életünkben. Nagyon hiszek a karma törvényében: amit belerakunk a közös jóba, az visszatér.

A hippi aspektust sokan sokféleképp értelmezhetik. Az édesapám igazi hippi volt, a kommunizmus idején sokszor meggyűlt a baja a rendőrséggel, nagyon renitens volt. Én nem vagyok ennyire lázadó, viszont én abban találom meg a lázadást, hogy amivel elégedetlen vagyok társadalmi szinten, vagy amiről úgy érzem, hogy nagyobb helye kellene legyen a kultúrában, azt mindig integrálom a munkáimba. Legyen szó a vegán főzésről, és ennek tanításáról, vagy újságírásról, könyvek írásáról.



Említetted az előbb a hagyatékunk: tudatos, hogy mit akarsz magad után hagyni, vagy egyáltalán, hogy nyomot akarsz hagyni?

Azt hiszem, hogy igen. Gyerekkoromtól kezdve nagyon erősen vonzódtam a populáris kultúrához, és rengeteg hősöm volt, köztük elképzelt szereplők könyvekből, filmekből, de művészek is: képzőművészek, írók, színészek, rendezők. Mindig tudtam, hogy az én módszerem is ez lesz majd, hogy különböző módokon történeteket mesélek az embereknek.



Mindig nagyon vágytam arra, hogy megértsenek az emberek a történeteimen keresztül. Tizenévesen még nem tudtam pontosan, hogy azt a csatornát, amit kiépítek köztem és az olvasóim, nézőim között, milyen értékekkel fogom megtölteni. Aztán ahogyan egyre több tapasztalatot szereztem, ez a csatorna egyre inkább megtelt értékes dolgokkal.

Már középiskolás korod óta szerepelsz filmekben, ezek is ezt erősítették benned?

Biztosan. Mindig is úgy gondoltam magamra, hogy többek között színész is vagyok, és ez a mai napig így van, függetlenül attól, hogy most körülbelül másfél éve nem vettem részt sem színházi, sem filmes produkcióban. De körülbelül tizenöt éves koromtól kezdve minden évben bekerült a képbe valami, ami a színészet felé húzott el. Ugyanakkor soha nem akartam főállású színész lenni, mert én szeretek sok lábon állni, egyrészt azért, mert nem elégit ki, hogyha egy féle módon alkotok, másrészt pedig azért, mert biztonságosabb is, ha az ember sok lábon áll.

Az Álom.net című filmben véletlen volt, hogy újságírót alakítottál?

Nem volt véletlen. Amikor megkeresett a rendező, N. Forgács Gábor az Álom.net ötletével, akkor volt egy alap váza a történetnek, viszont az mondta, hogy számítana arra, hogy én ebbe egy picit beleírogatok, javaslatokat teszek. És hát meglehetősen exhibicionista módon gyakorlatilag beleírtam magam a történetbe. Azért is választottam a Schneider Krisztián nevet, mert ez tulajdonképpen egy úgynevezett cameoszerep. Egy kicsit magamat alakítom, de nyilván nagyon önironikus aspektusból, ahogyan én az egész filmet eredetileg ironikusnak képzeltem el, az amerikai tinifilm kultúrára, cicababákra, plázalányokra és plázafiúkra vonatkozóan. Nagyon sokan komolyan vették, és sokan úgy értelmezték, hogy milyen hülyeség ez, hiszen Siófokon nincs is elitiskola meg ilyenek, de egyáltalán nem érzem egy kínos foltnak a karrieremben az Álom.netet.

A színpadi és filmes szerepléseidnek volt köszönhető, hogy bekerültél a Viva tv-be?

Tulajdonképpen igen, mert a Vörösmarty Mihály Gimnázium dráma tagozatán tanultam, és rengeteg castingra érkeztek hozzánk a filmesek. Először filmes és szinkronszerepeim lettek, aztán egy barátom, Kinizsi Ottó szólt nekem a Viva tv-s válogatásról.



A televíziózás is mindig vonzott, úgyhogy azt gondoltam, ez nekem való. Imádtam a zenetévéket gyerekkoromtól kezdve, abszolút az MTV-generáció vagyok. Úgyhogy elmentem a válogatásra. Azok, akik a televíziót menedzselték, igazgatták, kiválasztottak három jelentkezőt, engem pedig a közönség szavazott be. Ez óriási öröm volt számomra, mindig úgy éreztem, különösen nagy dolog, hogy nem a nagy döntéshozók az irodában, hanem a nézők voltak, akik látni akartak a képernyőn.

Mit gondolsz, miért téged választottak?

Azt hiszem, hogy akkoriban kezdett kibontakozni az a máig is tartó folyamat, hogy az emberek elkezdték felfedezni a különcségben rejlő értéket, és izgalmasságot. Korábban minden televíziós szereplő egyfajta keretbe volt foglalva. Mindenkinek egyformán kellett beszélni, egyformán kellett öltözködni, nem lehetett senki túlságosan kirívó, mindenkinek minta családból kellett jönnie. Aztán megjelentem én, aki harsány voltam, picit affektáltam, össze-vissza állt a hajam, és vállaltan nem vittem ezt a klasszikus macsós vonalat, amit sokszor elvárnának egy fiataloknak szóló csatornán egy műsorvezető fiútól. Valahogy ez megszólította az emberek szívét-lelkét.

Pont ezek miatt nem kaptál rengeteg negatív visszajelzést?

Dehogynem, rengeteg negatív visszajelzést kaptam, és kapok a mai napig is, de szerencsére én olyan típus vagyok, hogy ezek eléggé leperegnek rólam. Engem az érint meg nagyon, amikor a saját közegemből kapok negatív visszajelzést. Például az LMBTQ társadalmon belül időről-időre előfordul, hogy egy meleg férfitól kapok olyan kritikát, hogy milyen rosszat tett a populáris kultúrának, hogy én megjelentem, mert az ilyen típusú emberekkel azonosítják a melegeket, miközben valami férfias alfahím rövid hajjal lenne az ideális, hogy megmutassuk, normálisak vagyunk, meg ilyenek. Erre mindig azt mondom, hogy az emberek sokfélék, és a melegek is sokfélék, és ez így van rendjén.

Visszatérve a Viva tv-re, milyen volt a színészkedés után a tévében kipróbálni magad?

Nagyon érdekes volt, mert ebben a helyzetben száz százalékosan magamat adhattam, nem pedig szerepet játszottam, ugyanakkor viszont a személyiségemnek csak egy egészen vékony szeletkéjét tudtam átadni, mert egy játékos, vicces karakterként voltam beazonosítva, és ritkán volt alkalmam megmutatni, hogy mik azok a dolgok, amik lekötnek a populáris kultúrának a fast food ágazatán kívül. Szerencsére, ahogy egyre múltak az évek, egyre inkább belefolytam a szerkesztésbe is, és egyre inkább nyitottak voltak a főnökeink arra, hogy mi hívjuk meg a vendégeket az élő adásba. Lett egy filmes műsorom is, amivel járhattam külföldre. Londonba többször mentünk filmbemutatókra, ahol rengeteg interjút készíthettem. Például Jake Gyllenhaal-lal, Anne Hathaway-jel, Rachel McAdams-szel, a Szex és New Yorkból mindenkivel, és még sorolhatnám. Ez alapozta meg az újságírói tevékenységemet is, mert bár szerettem mindig írni, de kimondottan újságírónak én nem készültem. Egyszerűen a tévés interjúim voltak azok, amik egy idő után magazin és újság szerkesztőket arra inspirálták, hogy vegyék fel velem a kapcsolatot. Először filmkritikákat kezdtem írni az Exit nevű heti programmagazinba. A filmkritikáim után pedig egyre több megkeresést kaptam más magazinoktól, és ma az újságírás az egyik fő tevékenységem.

A Time Out izraeli számában a Gay&Lesbian rovatot vezetted, te választottad, hogy ebben a témában írj? Miért?

A Time Out egy felkérés volt, kimondottan az LGBTQ rovat vezetőjének kértek fel, és örömmel vállaltam. A magam választásából is szoktam sokszor írni ebben a témában, mert úgy gondolom, hogy Magyarországon különösen, de bárhol a világon az LGBTQ társadalom egyenlő jogait hangsúlyozni rendkívül fontos, és rendkívül fontos megértetni az emberekkel, hogy ez nem egy trend, ez nem egy propaganda, hanem egyszerű emberi gerinc és elfogadás, befogadás kérdése. Nagy szerencsém volt vele, hogy a populáris kultúrára ugye mindenki vevő, és ezért aztán a színházi előadások, koncertek, filmek köntösébe tudtam bújtatni ezeket a fontos témákat: ez egy kicsit olyan, mint amit Mary Poppins mond, hogy csak egy kis kanál cukor kell, és lemegy az orvosság.

Milyen külföldön újságírónak lenni? Miben másabb?

Nekem azért volt nagyon más külföldön újságírónak lenni, mert ott nem ismernek a televízióból. Izgalmas volt, hogy kizárólag az írói vénám miatt értékelnek, nem pedig azért, mert honnan jövök, vagy honnan ismerős az arcom. Emellett pedig nyilván azért is kihívás, mert az angol nem az anyanyelvem, ami még a mai napig is finomodik minden egyes írással.



A könyveid nagy sikernek örvendenek – ki a célközönséged?

Leginkább az utamat szerettem volna folytatni abba az irányba, ami engem inspirál. Úgy éreztem, hogy interjúkban meg tévéműsorokban nem tudok mindent átadni saját magamból, és ahhoz, hogy a számomra fontos témákban egy picit komplexebb képet tudjak adni arról, ahogyan gondolkodom, és ahogyan élek, leginkább az írás segíthet hozzá. A szakácskönyveket esetében nekem nagyon fontos az állatok jogaiért folytatott küzdelem, és nagyon szeretném azt, ha egy olyan világban élhetnénk, amely igazságosabban bánik az állatokkal.

A Lélekbonbon című könyveddel elnyerted a Cosmopolitan: kedvenc magyar bestseller szerző címet. Te is ezt a könyved tartod a legjobbnak?

Nekem nincs kedvencem a könyveim közül, mindegyikkel úgy vagyok, hogy akkor, amikor megírtam, úgy volt jó, ahogy volt. Nagyon hiszek abban, hogy bármilyen művészeti ágról vagy tevékenységről van szó, képesnek kell lennünk elengedni a produktumot, és nem örökké tökéletesítgetni. A Lélekbonbon azért különleges, mert ez az egyetlen olyan novelláskötetem, ahol nem kötöttem magam semmihez, hanem random gondolatokat fogalmaztam meg. Úgy született a könyv, hogy mindig, amikor eszembe jutott valami, akkor leírtam egy kis cetlire, és egy évvel később húztam ki a cetliket egyesével, és bontogattam ki a történeteket.

Szerinted milyen visszhangja lenne ma a médiában, ha most coming outolnál?

Nem tudhatom, hogy milyen visszhangja lenne, csak találgathatok. De merem remélni, hogy ma már sokkal elfogadóbb a közeg Magyarországon is, és külföldön is sok helyen mindenképpen – ezért aztán azt hiszem, ma már kevésbé lenne akkora szenzáció, mint annak idején volt. Én viszont mindenképpen azt tartom a legfontosabbnak, hogy egy coming out lényege nem az egyén ismertségét fokozza, hanem lehetőséget ad sokaknak, akik elnyomva élnek, vagy saját magukban elnyomják a hajlamaikat, megértsék: ez természetes dolog, és nem jutnak amiatt kevesebb lehetőséghez, hogy melegek. Több lehetőséghez, de kevesebbhez sem szabad jutniuk. Azt gondolom, hogy mindenkinek egyforma jogok járnak, legyen szó a szakmai kiteljesedésről vagy hétköznapi emberi jogokról.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS