2021. január 20. szerdaFábián, Sebestyén
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

A nők elleni erőszak az egész társadalmat beteggé teszi - a Transindex online kerekasztalának legfontosabb gondolatai

V.E. 2020. december 03. 11:47, utolsó frissítés: 11:49

November 25-én volt a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja, ennek kapcsán a Transindex online kerekasztal-beszélgetést szervezett.


Hogy néz ki, mit jelent 2020-ban a nők elleni bántalmazás megelőzése Romániában? Az elmúlt években született jogszabályok mennyiben segítik megoldani vagy megelőzni a nők elleni és a családon belüli erőszak ügyét? Sokan leplezik, titkolják és szégyellik, ha bántják őket, nem mernek segítséget kérni, sőt magukkal is próbálják elhitetni, nem súlyos a helyzet. Ezért is fontos, hogy a társadalom milyen választ ad a bántalmazó helyzetekre, ki tudja-e mondani azt, hogy „egyik ember nem verheti a másikat”, hogy az életünk legbiztonságosabb közegében a párkapcsolatban és a családban nem történhet meg az, hogy bárki bántja a másikat.
Tragikus, hogy Romániában nincs társadalmi közmegegyezés arról, hogy senki nem élhet bántalmazó kapcsolatban.
Néha elhangzik ugyan, de az ellenkezője is, ahogy a „minek ment oda” és hasonló, áldozathibáztató kijelentések is gyakoriak a közbeszédben. Ha nehéz is, segíteni mindig lehet(ne). Többek között ezeket a kérdéseket vitatták a beszélgetésen,amelynek résztvevői:

László Éva pszichológus, a BBTE oktatója és a BBTE Erőszak Megelőzéséért Tanácsadó Központjának szakembere;

Mayer-Kinczler Hajnal szociális munkás, a kolozsvári önkormányzat tanácsadó központjának vezetője; és


Pocsai-Szász Rozália szociális munkás, a BBTE Erőszak Megelőzéséért Tanácsadó Központjának szakembere volt.

Az online beszélgetést Kulcsár Árpád, a Transindex közéleti szerkesztője moderálta, akinek felkérésére, a kerekasztal-beszélgetés vendégei rövid bemutatkozással kezdtek.

Mayer-Kinczler Hajnal 24 éve van a pályán, mint szociális munkás, ebből az utóbbi 10 évet azzal töltötte, hogy a családon belüli erőszak áldozatainak segített, és másfél éve a tanácsadási központban dolgozik. Azért választotta „ezt a részét ennek a színes világnak, mert kihívás bárki számára, hogy olyan területen tevékenykedjék, ahol lézengenek a szakemberek. Amikor este becsengetnek, hogy menedéket kérnek, mert nincs hova menniük, és szakembereként meg lehet oldani azt a drámai helyzetet, akkor az mindent megér.”

László Éva 1999-ben kezdett el az erőszak ellen működő szolgáltatások területén dolgozni, akkor friss diplomás pszichológus volt, és az Artemisznél induló lánymenhely volt az első olyan központ, ahol kapcsolatba került a nők elleni erőszak különböző formáival. Egy nagyon új terület volt, amit addig nem dolgoztak fel. Elsősorban a tinédzsereket érintő szexuális bántalmazás áldozatainak nyújtottak segítséget. Aztán a családi erőszak áldozatainak is létesítettek menhelyet. A gyakorlat mellé társult a kutatás is, majd a törvényhozók számára feldolgozott információk, törvénymódosító javaslatok, lobbitevékenységgel egészült ki a foglalkozási területe. Nem feltétlenül egy előre meghatározott pályán való mozgás volt mindez, hanem inkább egyik helyzet szülte a másikat. Úttörő munkát kellett végezni, mert ezek a tevékenységi területek mind összefüggenek.

Pocsai-Szász Rozália is 10 éve dolgozik szociális munkásként. Gyerekekkel, felnőttekkel, kisebbségi csoportokkal. A csapatmunka során folyamatos tanulásban van része mindenkinek, ő is ezt tapasztalja és tanulja nap mint nap, hogy hogyan lehet hatékonyabban kommunikálni, megtalálni a közös nevezőt. A kíváncsiság és a segíteni akarás vezérelte ebben a 10 évben, és ez nem veszett ki belőle azóta sem.



Kulcsár Árpád első körkérdése a meglévő jogi keretre vonatkozott, és az elmúlt években tapasztalt változásokra.

Az elmúlt években számos olyan eset volt a médiában, amelyek nem a nők elleni erőszak kontextusában voltak tálalva, viszont értelmezhetőek abban is. Sokszor a média hibája, felelőtlensége, hogy ezt nem teszi meg. Kulcsár a caracali gyilkosságokat említette kiemelkedő példaként, de sok más esetet is felsorolt, amelyek különböző tálalásban kerültek bemutatásra, viszont az, hogy ez nők elleni erőszak kategóriába tartozik, nem került hangsúlyozásra, és a megfelelő keretezése az eseteknek elmaradt. A szakembereket arra kérte, hogy a saját tapasztalatuk alapján mérjék fel, van-e számottevő javulás a jogszabályváltozások után.

Mayer-Kinczler Hajnal a 90-es évek tapasztalatából indult ki. Szerinte a kezdetekben semmi nem állt a szociális munkások rendelkezésére, nem volt törvény, nem voltak szabályzatok, egyszerűen sokszor képtelenek voltak segíteni az áldozatokon. A mai helyzettel kapcsolatosan azt lehet elmondani, hogy a jobbulást egyértelműen észlelni lehet, van távolságtartási parancs, segíteni lehet. A média a szélsőséges eseteket, gyilkosságokat emeli ki, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy legtöbbször sikerül segíteni az áldozatokon, éppen amiatt, mert változott a törvény. A költségvetés marad el a törvényi keret mögött, azon lehetne javítani, és a változás lassú, föl kellene gyorsítani ezeket a lépéseket.

László Éva pszichológus is a kilencvenes évek tapasztalatainak megosztásával kezdte értékelését. Amikor elkezdtek az Artemisnél dolgozni, akkor például a lánykereskedelemre nem létezett büntetőtörvénykönyvi előírás. A prostitúció bűntettnek számított akkor is, illetve az illegális határátlépés is. Azonban mindkét estben magukat az áldozatokat bűntették, azokat a lányokat, akiket az emberkereskedők átcsempésztek a határon, és külföldön prostitúcióra kényszerítették őket. Halmozott traumákkal kellett tehát megküzdeniük a szakembereknek, olyan körülmények között, amikor ezeket az áldozatokat különféle bűncselekményekkel vádolták, vagy kiutasították őket országokból.
Vagy éppenséggel a hatóságok az áldozatokat az elkövetőkkel szembesítették. Meghatározó élmény volt László Éva számára az is, hogy egy 14 éves kicsempészett áldozatot a rendőrség mindenféle védelmi eljárás nélkül szembesítette az emberrablókkal, és akkor helyben kellett volna a kiskorú áldozatnak beazonosítania őket.

Egy másik nagy hiányossága a rendszernek hívta fel a figyelmet László Éva pszichológus, a BBTE oktatója, hogy 2001-ig nem létezett fiúk ellen elkövetett erőszakról szóló jogszabály. 2003-ban jött ki az első családon belüli erőszak-törvény, amely elismerte úgymond, hogy szükség van egy határozottabb fellépésre, ezáltal a helyi hatóságok is rá lettek kényszerítve, hogy tanácsadó központokat, védett házakat, menedékhelyeket hozzanak létre, elkezdődjék egy társadalmi párbeszéd az áldozatvédelemről.

A hatékony áldozatvédelem a szakember szerint ott kezdődik, hogy biztonságba kell helyezni azokat a nőket, gyerekeket, fiatalokat, akik menedéket kérnek. Addig, amíg ők nincsenek biztonságban, addig a hatékony terápia sem kezdődhet el, hiszen addig ők a túlélésükre gondolnak elsősorban. Amíg az elkövetők szabadon hozzáférhettek az áldozatokhoz, elérhették őket bárhol, addig gyakorlatilag hatástalan volt a szociális munkások erőfeszítéseinek java része. A 2003-as törvény után még sok módosítás volt, még idén is voltak változások, és ezek minőségi változásokat hoznak a meglévő jogszabályok mellé. László Éva úgy látja, hogy ahol még föl kell zárkózni, az a gyakorlatba ültetése ezeknek a szabályoknak és a gyakorlatba ültetés minősége az, ami kívánnivalót hagy maga után.

Pocsai Szász Rozália az áldozatok, a civil emberek szempontjából közelítette meg a kérdéskört. A családon belüli bántalmazás mai napig az egyik nagy tabutémája a társadalomnak, nem szívesen beszélnek róla az emberek, az érintettek is eltitkolják addig, amíg lehet. A törvény védelme arra volt jó, hogy az emberek elkezdjenek merni beszélni minderről. Vannak olyan visszajáró áldozatok, akik a kezdetekben úgy érezték, hogy hiába kérnek segítséget, hiszen annak idején, ha a rendőrök kiszálltak egy-egy ilyen esethez, kézlegyintéssel tovább mentek, mondván, az áldozatok oldják meg a problémáikat családon belül.

A távolságtartási rendelet életbe lépése sokat segített, hiszen most már a bántalmazó ennek alapján eltávolítható az otthonból, ezt most lehet igényelni. Ennek megvannak a nehézségei, hiszen vannak olyan helyzetek, hogy a rendőrség nem mindig tud segíteni, mert a szabály előírja, hogy „látható nyoma kell legyen a bántalmazásnak, és ha az áldozat nincs kékre-zöldre verve, vagy nem folyik vér, akkor sok esetben a rendőrség nem jár el az ügyben, a bántalmazó maradhat az otthonában”. Tehát sok esetben finomhangolásra van szükség a meglévő jogszabályok szövegében, előírásaiban.

László Éva pszichológus, a BBTE oktatója kiemelte, hogy most már a törvény szelleme azt támogatja, hogy minél hamarabb kapjon segítséget az erőszakos cselekedet minden érintettje. A családon belül például a gyerektől kezdve, a bántalmazott anyán keresztül maga az elkövető is. Tehát a távolságtartás elrendelése arra jó, hogy az erőszakos cselekedet ne ismétlődjék meg, ezáltal, a gyerek is mentesül egy újabb traumától, a nő biztonságban érezheti magát, az elkövetőnek pedig lehetősége nyílik a lehiggadásra és a szakszerű segítségkérésre.

A hatóságok sokszor áldozathibáztató attitűdökkel fogadják a bántalmazott nőket. Így van-e, vagy már megváltozott ez a magatartás? – kérdezte Kulcsár Árpád

Mayer-Kinczler Hajnal nem értett egyet a felvetéssel. Elmondta, hogy mindig a hatóságot, a rendőrséget szokták hibáztatni, hiszen ők azok, akik elsőként kerülnek kontaktusba ezekkel az esetekkel. Szociális munkásként nem találkozott olyan esetekkel, legalábbis Kolozsváron, hogy az áldozat panaszkodott volna arra, hogy nem megfelelő módon bántak volna vele a rendőrök.

Nagyon sokat változott az elmúlt időszakban. Van javítanivaló a hozzáálláson, de nem feltétlenül a rendőrök esetében, ki lehet terjeszteni ezt a hozzáállás-vizsgálatot a tanárokra, orvosokra is például. Nem mindegy, hogy a családorvos például odafigyel-e arra, hogy egyik vagy másik beteg esetében mire vall az a sok fejfájás, vagy a gyakran előforduló testi sérülések, kéz-, lábtörések stb. Ha csak kiállítja a küldőpapírt, anélkül, hogy elbeszélgetne a beteggel, akkor előfordul, hogy a bántalmazott nő nem kapja meg a megfelelő segítséget.

Fel kell ismerni a helyzeteket, hangsúlyozta Mayer-Kinczler Hajnal, erre pedig ki kell képezni az embereket. Az elmúlt tíz évben azonban nagyszabású mentalitásváltás ment végbe a teljes társadalmon belül is. 10 évvel ezelőtt a szociális munkást is egyfajta kirekesztő, értetlen magatartással fogadták az intézményekben, az volt a közvélekedés, hogy csak a társadalom perifériájára szorult egyének gondozása esik a munkájuk hatáskörébe. Meg kellett mutatni, hogy nem erről van szó. Ott vannak például azok a gyerekek, akik agresszív környezetben nőttek fel, és akik segítségre szorultak. Többek között ez is a szociális munkások feladata, akik szintén az ilyen ügyeket kezelő „hatóságok” kategóriájába tartoznak.

László Éva azt részletezte, hogy az országos színvonal nagyon eltérő, az egyéni hozzáállás is nagyon változó, ettől függetlenül, nehezen elképzelhető, hogy volna olyan pszichológus, tanár, orvos, lelkész, aki nem tudna arról, hogy létezik már törvény a családon belüli erőszak áldozatainak védelmében. Az egy másik kérdés, hogy mennyire vannak tisztában ezek az emberek, hogy szakmájuk ilyen irányú kötelezettségekkel is jár, tehát a 2018-as törvény értelmében a családorvosnak kötelessége följegyezni a beteglapra, ha fölmerül benne a gyanú, hogy a páciense egy ilyen erőszakos cselekedet, abúzus áldozata volt. Nem köteles jelenteni, azonban, ha az áldozat bármikor úgy gondolja, hogy szeretne az ügye érdekében jogi lépéseket tenni, és annak egyfajta kronológiájára rávilágítani, akkor rendelkezésére álljanak azok a családorvosi feljegyzések. A tanárok esetében például már kötelezettséget ír elő a jogszabály: jelenteni kell, ha bármelyik kiskorú esetében fizikai bántalmazásra, testi sértésre, rossz bánásmódra utaló tüneteket észlelnek a diákon.

Mayer-Kinczler Hajnal kiemelte, hogy az mindenképpen óriási előre lépésnek számít, hogy ma már az ügyész, a pszichológus, a szociális munkás és a rendőr le tudnak egy asztalhoz ülni, és „egy nyelvet beszélve” próbálják az erőszak-ügyeket megoldani. Ez a 90-es években elképzelhetetlen volt, de ma már Kolozsváron legalábbis működik a dolog. Munkacsoportok vannak, amelyeken belül megbeszélik az ügyeket, döntéseket hoznak, és eljárnak annak érdekében, hogy megoldják a helyzeteket. Persze nagyon sok erőfeszítésbe került, hogy erre a szintre eljusson a szociális rendszer, de kialakult az intézmények közötti párbeszéd, ami nagy mértékben elősegítette azt, hogy most már érzékelhetően javult a helyzet, van, amire támaszkodni, van, ahonnan tovább lépni.

Pocsai-Szász Rozália a képzések fontosságára tért ki, még mindig nagy hiány van ezen a téren, figyelmeztetett. Egyrészt nagyon kevés a szakember, aki valójában ki tudná képezni az orvosokat, tanárokat, lelkészeket, azokat, akik állandó kapcsolatban állnak a munkájuk révén a társadalom különböző szegmenseivel, hogy hogyan is kell viszonyulni a nők elleni erőszakhoz, a családon belüli bántalmazáshoz. De a rendőrség esetében is folyamatos továbbképzéseket kellene tartani, az érzékenyítés, a helyzet felismerése, a jogszabályok pontos ismerete, az áldozatokkal való bánásmód, mind-mind olyan alapvetően fontos részletek, amelyek ismerete nélkül nem lehet a megfelelő módon kezelni a kialakult szituációkat. Azonban ezek a képzések nem jöhetnek létre a megfelelő anyagi és humán erőforrás ráfordítás nélkül. Ha erre nincs pénz, nincs idő, nincs szakember, akkor a legjobb elképzelések is hibásan, tessék-lássék, az lehetőségek és körülmények függvényében valósulnak meg.

László Éva pszichológus is egyetértett abban, hogy csak a megfelelő képesítéssel lehet fölismerni az erőszakhelyzeteket, amelyek nagyon sokfélék lehetnek. A képzések alatt egyrészt tisztábban látják át az eseteket, és fel tudják térképezni, hogy a különböző helyzetekben hogyan lehet eljárni. Gyakran a rendőrök is elmondják, hogy ismerik a törvényt, viszont más szempontból vannak hiányosságaik: tudják, hogyan kell bánni egy gyanúsítottal vagy elkövetővel, de nem tudják, hogyan kell viselkedni egy hároméves síró gyerekkel, vagy pedig egy olyan traumatizált áldozattal, aki megszólalni sem tud, mert erejének a végén van.

Szigorítani kellene-e a büntetéseket az erőszakos cselekedetek kapcsán, vagy inkább a prevencióra kellene helyezni a hangsúlyt? – vetette föl Kulcsár Árpád

Mayer-Kinczler Hajnal szociális munkás szerint mindkét irányban lépni kellene. A távolságtartási parancs esetében, amikor ezt a parancsot megszegi valaki, ott már valamilyen más probléma is jelentkezik általában, és abban az esetben helyes rizikófelmérést kellene elvégezni. Az elkövetőt is ki kell vizsgálni, fel kell mérni a pszichés állapotát. Nem az a megoldás, hogy mindenképpen tegyük rácsok mögé. Rájuk is oda kell figyelni, nekik is megfelelő szolgáltatásokat kell nyújtani, hiszen az esetek nagy részében kezelhető, kigyógyítható emberekről van szó, akiket a megfelelő terápiával kimozdíthatunk az erőszak-paradigmából. És mindez áttételesen az áldozatok számára is jó és hasznos, hiszen nem kell továbbra is félniük az illetőtől. A börtönbüntetés, a szabadságvesztés önmagában nem segít, nem old meg semmit. Párhuzamosan kell alkalmazni a pszichoterápiával, és akkor lehet igazán pozitív eredményt elérni.

Pocsai-Szász Rozália meglátása szerint a büntetésnél sokkal hasznosabb volna, hogyha léteznének szolgáltatások a bántalmazó számára is, hiszen az, hogy ők eljutottak oda, valamiféle traumáknak a következménye, amelyet csak megfelelő terápiával lehet helyre tenni, ugyanakkor szintén terápiás foglalkozások során tudja elsajátítani a bántalmazó, hogy milyen technikák állnak rendelkezésére a dührohamok megfékezésére, levezetésére, hogyan lehet másképp kezelni azokat a helyzeteket, amelyeket ő eddig bántalmazás elkövetésével vezetett le. Ha férfi kér azonban segítséget, akkor gyakran azzal szembesülünk, hogy nem akar a nőterapeutákkal kommunikálni, hanem férfi pszichológust, szociális munkást igényel, azonban nagyon kevés férfi választja ezt a szakmát, tehát itt is látszik, hogy az a kör, amelynek be kellene zárulnia ahhoz, hogy ezeket a helyzeteket a megfelelő módon kezelni tudjuk minden szinten, nem teljes még. Nagyon sok láncszem hiányzik ahhoz, hogy mindenki a megfelelő ellátásban részesüljön.

László Éva kiemelte, hogy a szolgáltatások terén az a gond, hogy a törvényhozó testület sokszor nem gondolja át megfelelő módon az intézkedéseket, és annak ellenére, hogy a szakemberek a saját kutatásaik, illetve nemzetközi eredmények alapján egyfajta megoldási módozatot javasolnak, sokszor más érdekek mentén szerveződnek meg bizonyos facilitások, amelyeket az erőszakos cselekedetekben érintett egyének számára nyújtanak. A szakember konkrét példával illusztrálta az általa említetteket, éspedig azzal, hogy az újonnan létsített központokban nemcsak az erőszak áldozatai kérhetnek segítséget, hanem az agresszorok is. Egy másik bírálható intézkedés a mediálás, amelyet, annak ellenére, hogy már többször bizonyította hatástalanságát, még mindig alkalmaznak különböző központokban. A tanácsadás és terápialehetőség is az áldozatok és elkövetők számára nem működhet ugyanazokban a központokban a specialisták meglátása szerint, még akkor sem, ha a törvényhozók ezt próbálják kicsikarni a szakemberek részéről, a költséghatékonyság érdekben.

A segítségkérés fontosságára hívták fel a szakemberek a beszélgetés utolsó perceiben a figyelmet, arra, hogy figyelni kell az embertársaknak egymásra. A passzivitás, amely sokszor jellemzi a társadalmat, nem jó sem az áldozatnak, sem az agresszornak, passzív hozzáállással nem ritkulnak az estszámok, ellenkezőleg. Ha félrenézünk, és úgy teszünk, mintha nem látnánk, akkor az nem azt jelenti, hogy nem történik meg az agresszió. Sokszor a tévhitek, a nem megfelelő informáltság is hozzájárul ahhoz, hogy rosszul értelmezzünk helyzeteket.

A családon belüli erőszakról a köztudatban élő tévhitek eloszlatása a munka egyik legalapvetőbb része, mondták el a szakemberek, mivel e tévhitek sokszor megbénítják mind az áldozatok segítségkérését, mind az ismerősök és az intézmények beavatkozását. E tévhitek csaknem kivétel nélkül az áldozatot teszik felelőssé a bántalmazó erőszakos viselkedéséért, illetve az elkövetőt patologizálják: sérült, tetteiért felelni képtelen szerencsétlennek állítják be. A valóság azonban ennek igen ritkán felel meg: az elkövetőt ismerősei és tágabb családja sokszor “rendes”, “jóravaló” embernek ismeri, ezért, ha az áldozatok beszélni kezdenek, gyakran senki sem hisz nekik. Tovább nehezíti az áldozatok helyzetét, hogy nemegyszer maga az elkövető is a nő viselkedésével indokolja a bántalmazást. Az erőszak megtörésének első lépése, hogy a felelősséget arra helyezzük, akit illet – az elkövetőre.

A közelgő szavazás aktualitása miatt arra a kérdésre, hogy politikai részről mi nyújthat segítséget, a szakemberek válasza az anyagi támogatáson kívül a szlogenekben megjelenő szakszerűség életbe léptetése volt.
A több mint másfél órás tartalmas, információkban gazdag beszélgetés számos kulcsfontosságú dologra világított rá. Talán mindezek közt a legfontosabb az, hogy merjünk beszélni róla, merjünk, ha névtelenül is, de segítséget kérni vagy éppen nyújtani. A legnagyobb változást az emberek hozzáállása jelentené.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS