2020. november 26. csütörtökVirág
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Hogyan javíthatunk az egyetemi oktatók szakmódszertani képzésén?

Bálint-Svella Éva 2020. október 20. 15:09, utolsó frissítés: 15:09

Míg az amerikai egyetemeken fontos előrelépések történetek, addig a legtöbb (közép-)európai egyetem nem fektet hangsúlyt az egyetemi oktatók képzésére, derül ki Péntek Imre és Hantz Péter kutatók friss tudományos írásából.


Két kolozsvári kutató, Péntek Imre és Hantz Péter a Magyar Tudományos Akadémia egyik tekintélyes folyóiratában, a Magyar Tudományban megjelent cikkükben azt elemzik, hogy az Európai Unió egyetemein, hogyan (nem) valósul meg az egyetemi oktatók szakmódszertani képzése és milyen gyökeres változást hozhatna a Carl Wieman Nobel-díjas fizikus által kezdeményezett Science Teaching Initiative (SEI, Kezdeményezés a Tudományok Oktatásáért) elveinek bevezetése. Cikkükben hangsúlyozzák, hogy míg az amerikai egyetemeken fontos előrelépések történetek, addig a legtöbb (közép-)európai egyetem nem fektet hangsúlyt az egyetemi oktatók képzésére.

Jelenleg Romániában, Magyarországon és számos más európai országban egy szakember anélkül kezdhet tanítani az egyetemen, hogy bármilyen szakmódszertani képzésben részt vett volna. Abban a hamis illúzióban ringatjuk magunkat - írják a szerzők-, hogy a készségek átadása csak szaktudást igényel. Az elmúlt évtizedekben a mérnöki, orvos- és természettudományok felsőfokú oktatásának módszertana bizonyítékokon alapuló, kutatásokkal alátámasztott tudományterületté fejlődött és ezeknek a módszereknek az ismerete jelentősen segíthetné a képzés minőségét.

Az Egyesült Államokban élő Wieman professzor 2001-ben nyerte el a fizikai Nobel-díjat, és több mint egy évtizede foglalkoztatja a felsőfokú oktatás hatékonysága növelésének kérdése. A Nobel-díjjal járó pénzjutalom egy részét is a Kezdeményezés a Tudományok Oktatásáért (SEI) céljaira fordította. A kolozsvári kutatók munkájuk során számos szakmai anyagot és tanácsot kaptak a SEI csapatától, és magától Wieman professzortól is.

Péntek és Hantz cikkükben részletesen tárgyalják, hogy a Wieman-féle kezdeményezés révén miként értek el mérhető minőségi áttörést a módszereiket alkalmazó amerikai egyetemeken. A projekt keretében posztdoktori ösztöndíjasokat alkalmaztak, akiknek egy speciális módszertani felkészítés után az volt a feladatuk, hogy az egyetemi oktatókkal együttműködésben, a SEI elveit alkalmazva tervezzék újra a kurzusokat, azonosítsák a diákok tanulásban mutatkozó nehézségeit, valamint mérjék és dokumentálják a módszerek hatékonyságát.



Habár a szakértők átfogó és speciális tudásstruktúrákkal rendelkeznek, ez úgynevezett szakértői vakfoltot eredményezhet,

vagyis nehezen tudják elképzelni, hogy a diáknak mi okoz nehézséget, mivel kulcsfontosságú elemek nekik már jelentéktelennek tűnnek. Ezek azonosításában is segíthetnek a posztdoktori ösztöndíjasok.

A Wieman-féle kezdeményezés széleskörű kutatásokon alapszik. Ezeket összegezve a szerzők bemutatják, hogy a diákok előzetes ismeretei miként befolyásolják a tanulást, hogyan strukturálják a tudást, mi motiválja a diákokat, milyen gyakorlatok és visszajelzések segítik a diákokat. Péntek és Hantz egyes területekkel kapcsolatban számos gyakorlati tanácsot sorolnak fel, és egy külön fejezet foglalkozik a szerzők saját tapasztalatain alapuló meglátásokkal és megjegyzésekkel. A cikk ebből a szempontból gyakorlatorientált és egyaránt érdekes lehet egyetemi oktatók, egyetemi vezetők és oktatáspolitikusok számára, de bárki érdeklődéssel forgathatja, aki saját tanulási módszereit szeretné elemezni és javítani.

Wieman megközelítése gyökeresen új, bár sok jó egyetemi oktató “ösztönösen” alkalmazta egyes elemeit. Sajnos az európai egyetemek többségében nincs megszervezve a szakmódszertani tudás professzorról tanársegédre való átadása, és a fiatal oktatóknak mindent elölről kell kezdeniük. Ez nem mindig vezet a legjobb eredményre. Néhány általános kérdőívezést leszámítva (ami ráadásul nem világít rá a részletekre) az oktatás hatékonyságát sem mérik, noha a szakmai fejlődés, így az oktatói munka javításának egyik fontos feltétele a visszajelzések figyelembevételével történő, célzott gyakorlás.

A változásokat az egyetemeken - a szerzők szerint - nagymértékben nehezíti a kényelem, a ráhagyás, valamint a konfliktusok kerülése. A szerzők kiemelik, hogy módszertani felkészülés nélkül csak ritkán és lassan lesz valakiből hatékony tanár, még akkor is, ha az illető szeret tanítani. Az oktatásban eltöltött idő, az első néhány évet leszámítva, másodlagos szerepet játszik: van, aki egész pályája során csak a diákjait keseríti, pedig maga a tanítás is tanulható lenne.

Kiemelik azt is, hogy az egyetemi oktatói karrier egyik fontos lépését, a habilitációs pályázatot a legtöbb esetben olyan professzorok bírálják el, akik nem kaptak semmiféle módszertani képzést. Negatív példaként a Pécsi Tudományegyetemet említik, melynek egyik karán a habilitáció feltétele a tízéves oktatási gyakorlat megléte (ami szakmailag indokolatlan), azzal a nyilvánvaló céllal, hogy fékezzék a fiatal tudósok előmenetelét. A szerzők az ilyen visszaélések elkerülése érdekében törvénymódosítást is kezdeményeztek. Meg kell teremteni azokat a didaktikai képzéseket, amelyek szilárd alapot biztosítanak a junior és szenior oktatóknak a bizonyítékalapú tanítási módszerek elsajátítására. Jól kidolgozott átfogó stratégia nélkül ez nehezen képzelhető el, szögezik le.

Tudományos cikk megjelenése: Péntek Imre és Hantz Péter (2020). Egy elhanyagolt terület: az európai egyetemi oktatók szakmódszertani felkészítése. Magyar Tudomány, 181(10), 1378–1399, DOI: 10.1556/2065.181.2020.10.9. Teljes egészében itt olvasható.

Nyitókép: Carl Wieman, fotó: nobel.org

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS