2020. szeptember 26. szombatJusztina
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Blue Corner: a lányok, akik miatt a diktafon lélegzete is eláll

Balázsi-Pál Előd, Soós Róbert 2004. december 06. 18:32, utolsó frissítés: 18:32

A Blue Corner együttes tagjai külön-külön már túl vannak a sztárrá válás legelső lépcsőfokán: egyiküknek sem ez az első interjúja. Mi viszont #b#teljesen úgy viselkedtünk,#/b# mintha ez lenne az első interjúnk:




a diktafon bekapcsolása csak harmadik nekifutásra sikerült. Persze erre is megvan a magyarázat: le sem vettük a szemünket Boriról, Annamariról, Zsuzsáról és Fruzsináról, mindeközben össze-vissza nyomkodtuk a gombokat. Elhomályosult tekintettel ültünk és csüggtünk ajkaikon…


Előd: Mi volt a benyomásotok a Médiabefutó marosvásárhelyi szakaszáról?

Annamari: – Nagyon szórakoztató volt, az biztos. Akkor nem hittük, hogy lesz esélyünk, de a végén már annyira benne voltunk, és a közönség is bebizonyította, hogy szeret. Én úgy éreztem, hogy tetszettünk mindenkinek, és reméljük, a továbbiakban is így lesz.





Valóban esélytelennek éreztétek magatokat?

Bori: – Én már az első perctől úgy indultam neki, hogy annak ellenére, hogy Anna azt mondta, nincs kedve eljönni, úgy álltam hozzá, hogy fel kell lépnünk, mert olyan jók vagyunk, és biztos nyerők leszünk. Én bíztam benne, hogy mindenképpen továbbjutunk.


Hogy néz ki nálatok egy próba?

Zsuzsa: – Röhögésből áll az egész. Mondjuk találkozunk ötkor, és elkezdjük nyolckor. Addigra az összes történetet elmeséltük, és ha kiröhögtük magunkat, akkor nekiesünk: kétszer elénekeljük, amit gyakorlunk, és utána folytatjuk a röhögést.


El tudnátok képzelni, hogy a színpadon is két óra traccsolás után kezdtek énekelni?

Bori: – Persze, ha a közönségnek lenne türelme kivárni. Az kemény kabaré lenne.
Fruzsina: – Szerintem nem értenének semmit a sok vinnyogásból.


Mi a célotok az énekléssel?

Bori: – Végülis semmi, csak jól akarjuk érezni magunkat. Szeretjük csinálni, és reméljük, másnak is tetszik, és látják, hogy mi szeretjük csinálni.



Van valaki irányítótok, segítőtök?

Bori: – Teljesen magunkra dolgozunk, mindent magunktól találtunk ki. Persze a zenét meg a szöveget, a dalt nem, de az összes szólam teljesen a sajátunk.


Hogy jön az ihlet?

Annamari: – Ja, hát rajzfilmekből. Most komolyan. Az Oh When the Saints-et egy rajzfilmből vettük ki, a Dexter Laboratóriumából. Az volt a kedvenc rajzfilmünk, és annyira megtetszett, hogy kívülről megtanultuk, és hetedik-nyolcadik osztályban minden szünetben ezt fújtuk, amíg nagyon jól ment. És amikor megtudtuk, hogy lesz ez a verseny (a Médiabefutó), biztosak voltunk benne, hogy ezt kell elénekelnünk, mert ez menne a legjobban.


Hány dalból áll a repertoárotok?

Bori: – Kettőből, ebből és a Stand By Me-ből.



És ha mondjuk kapnátok egy felkérést, hogy két héten belül készüljetek el egy egyórás műsorral, akkor össze tudnátok hozni?

Annamari: – Talán. Komoly munkával lehet, hogy össze tudnánk hozni, de nem biztos, hogy minőségi lenne. Ha volna egy ügyes könyv, ahonnan összeszedjük a dalokat…


Azon már gondolkodtatok, hogy saját dalokat énekeljetek?

Bori: – Nem igazán. Eredetileg a BF-BF-fel csináltunk közös dolgokat a suliban, és olyan is volt, hogy a csellósuk és a gitárosuk zenélt velünk. Tényleg nagyon vagány volt, de így is jó, mert így csak a mi hangunk hallatszik, s annak is épp elég hatása van.


Ez azt jelenti, hogy soha nem tértek vissza a hangszeres zenéhez?

Bori: – Én nem hiszem. Már rég feladtam. Egy-négy osztályban hegedültem, később meg hobbiból gitároztam. A többiek zongoráztak.



Meséljetek el egy jó közös élményt.


Bori: – Mindig ezeket meséljük, amikor próbálnunk kellene. A legtöbb élmény az iskolából származik, azok a pillanatnyi örömek.

Annamari: – Emlékszel, amikor menni akartunk a főtérre?

Bori: – Tényleg, énekelni akartunk a főtéren, gitárokkal, meg minden. Elő volt készítve a repertoár, de az anyukák kétségbeestek, hogy „Ezt nem lehet!”.


Az előbb még azt mondtad, csak két dalotok van. Miből állhatott akkor a repertoár? Első dal, második dal, ennyi?

Bori: – Igen, ezek voltak kibővítve, gitárkísérettel. Meg volt egy harmadik, amit a BF-BF egyik tagja szerzett, és mi írtuk hozzá a szöveget – ez volt az egyetlen szöveg, amit meg tudtunk írni. Azt is eljátszottuk volna.


Robi: Hogy érzitek magatokat új tagként az együttesben?

Zsuzsa: – Nagyon örvendtem, amikor Bori egy órán hátrafordult, hogy „te Zsuzsi, énekelj velünk”.

Fruzsina: – Én is örülök, engem is Bori kért meg. Bár nem vagyok altos, és az altot éneklem.

Bori: – Persze hogy az osztályra meg a barátnőimre gondoltam, hogy közülük kiket tudnék összeszedni. Tudtam, hogy van hangjuk, és értenek a zenéhez.


Előd: Mi lesz, ha a régi tagok vissza akarnak jönni?

Bori: – Hát az egyik biztos nem jön vissza, a másik lehet. Hát hiszti lesz belőle. Majd meglátjuk.

(A Médiabefutó regionális szakasza óta újabb csere történt az együttesben: Fruzsina helyére visszatért Emília, a hisztiről azonban nincsenek információink.)



E: Meddig lehet eljutni egy Médiabefutó típusú rendezvényen?

Bori: – Talán addig, hogy az emberek felfedezik bennünk a tehetséget. Lehetőség arra, hogy megismerjenek, foglalkozzanak velünk.


R: Éreztétek valamilyen hatását a vásárhelyi fellépésnek?

Bori: – Ismeretlenek szólítottak meg, a suliban is, hogy ügyesek voltatok, meg hallottalak a rádióban, láttalak a tévében, remélem, nyertek, meg ilyenek. Felfigyeltek az emberek, még a sulirádióban is bemondták.


E: Hogy érzitek, milyenek az esélyeitek a regionális szakaszon?

Bori: – Az az érzésünk, hogy a legtöbbet kell kihoznunk magunkból. Én még mindig bízom benne, hogy esélyünk van, de tényleg nagyon kemény a verseny. Nagyon jó zenészek vannak, a BF-BF, Vizi Imre, a kolozsváriak.


R: Hogy tudjátok feldolgozni, ha nem juttok tovább?


Annamari: – Elfogadjuk.



E: Mi a jobb: próbateremben dumcsizni és énekelgetni, vagy színpadon énekelni?

Zsuzsa: – Nem tudom.

Bori: – Szeretem a színpadot, a nagyszüleim színészek, teljesen színpadközelben nőttem fel, nincs lámpalázam, nem félek tőle, színdarabban is játszottam már. Talán az lenne a jó, ha színpadon egy-egy hang között nagyokat röhöghetnénk.

Mindkettőnek megvan a hátránya és előnye. Ha egy teremben, vagy otthon valamelyikünknél próbálunk, abban az a jó, hogy felszabadulunk – de olyankor egy hang beszól, hogy „Jajj, istenem, mi volt ilyen fals?” A színpadon mindenki tapsol meg visítozik, ha nagyon tetszik, és az nagyon jó érzés.


E: Negatív visszajelzést kaptatok már – kivéve azt, amikor beordibálnak a szobába?

Bori: – Nem, a versenyeken én nem emlékszem ilyesmire. Lehet, hogy vannak, de inkább hangpróbán, például ma. Nem engedték, hogy mindkét dalunkat kipróbáljuk.


E: Lehet, hogy csak úgy gondolták, annyira jók vagytok, hogy nem is kell nektek próba.

Annamari: – Szerintetek van esélyünk?


E: Pont arra akartalak kérni, hogy most már ti kérdezzetek tőlünk. Szerintem van esélyetek.

R: Rajta vagytok a titkos listánkon…


Bori: – Tényleg? Van ilyen lista?

R: Persze! De annyira titkos, hogy még mi sem láttuk.


E: – Az országos döntő Vásárhelyen lesz. Ez pluszmotiváció számotokra, hogy ha továbbjuttok, otthon léphettek fel?

Annamari: – Jujj, nem figyeltem oda, elkalandoztam.

Bori: – Semmi szín alatt nem szeretném, hogy máshol legyen. Nagyon örvendek, hogy ott lesz, mert ott már az emberek ismernek, hallottak erről, a tévében is mutatták. Ott otthon érezzük magunkat, nagyobb a magabiztosságunk.


E: A csajoktól mindig meg szokták kérdezni, hogy állnak a pasikkal. S ti?

Annamari: – Több mint egy éve van barátom, s minden nagyon jól megy. Love story. (Lever egy üveget). Nem halt meg senki, ugye?

Bori: – Én meg nem szeretem. Nagyon szabad típus vagyok, csak a tudattól falra mászom. „Jajj, van valaki, aki most rám gondol, és jajj, édes jó istenem, akkor én most mit csináljak?” Egyszerűen idegesít.


E: Egy szabad kapcsolatot tudnál inkább elképzelni?

Bori: – Egyszer volt olyan, s az is csak két hónapot tartott. Az volt az egyetlen.


E: Lehet, hogy még mindig tart, csak most olyan nagyon-nagyon szabad?

(nevetnek)

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS