2020. október 21. szerdaOrsolya
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Román tengerpart: napsütés van, tengervíz van, óvintézkedések betartása nincs

Tőkés Hunor Tőkés Hunor 2020. július 23. 14:39, utolsó frissítés: 22:58

Kollégánk Eforie Nordon járt és részletesen beszámolt az ott tapasztaltakról. Helyszíni riport a tengerpartról, amelyet mostanában "gócpontnak" is csúfolnak.


Évtizedek óta nem volt Romániában olyan nyár, ami ennyire a belföldi nyaralásoknak kedvezett volna. A koronavírus miatt ugyanis több ország korlátozta a Romániából érkező turisták beutazását.

Külföld helyett sokan a tengerpartra utaztak vakációzni. Még akkor is, ha a biztonsági előírások betartásáról és betarthatóságáról megoszlanak a vélemények.

Családommal közel tíz évig folyamatosan a Fekete-tengerre jártunk nyaralni. Az oda való kocsikázásnak ikonikus hátteréül szolgált a Fiesta popegyüttes, amelynek latin-amerikai dalai a kétezres évek meghatározó slágerei voltak. A tengerre utazás hagyományát azonban megtörte a táguló világ. Hisz az elmúlt években bárhová el lehetett utazni, ráadásul olcsón.

Évente egyszer világot látni sok szempontból csábítóbbnak, izgalmasabbnak bizonyult. Ebben az évben sem lett volna ez másként, de a pandémia közbeszólt. A bizonytalan repülőjáratok és szállásfoglalás, a repülőjegynél is drágább tesztek és a kéthetes karatén gondolata, illetve az autós utazás esetén a több órás sorok – a teljes család számára meggyőzőnek bizonyultak. Úgy döntöttünk: „jobb lesz itthon nyaralni, akárcsak régen tettük”.


Ez a döntés viszont nemcsak nosztalgiával kecsegtetett. A koronavírus miatt már önmagában rizikós a nyaralás, de a tengerpartokról olyan hírek terjengtek, hogy a vendéglátósok, nem igazán tartják be a szabályokat. Az ellenőrzésekről ugyanis rendszerint fülest kapnak. Más vélemények pedig ennek pont az ellenkezőjét állították. Az előírásokat betartják, csak Mamaian vannak sokan. Akárhogyan is, Nelu Tătaru egészségügyi miniszter nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire fontos betartani az előírásokat a tengerpartokon, mert gócpontok alakulhatnak ki.

Úgy döntöttem tehát, csatlakozom családomhoz a tengerparti kiruccanásra, kipróbálom, és írok Eforie Nord partjairól, amelyről úgy hírlett, hogy nem túlzsúfolt, és főként családosok látogatják.

A képek a szerző felvételei.A képek a szerző felvételei.


Július 17-én már ott is voltunk rövid, háromnapos nyaralásunk helyszínén. A Fiesta ugyan kikopott a képből, de az eufória és a nosztalgia így is megvolt.

Az addig esős, mérsékelten napos, este akár hidegre is átforduló kolozsvári időhöz képest Eforie Nordon az autóból kiszállva perzselő nap fogadott. Az épületek, a szállodák, a félmeztelen, napbarnított emberek, mind-mind – a gyerekkori emlékeim helyett – a két évvel ezelőtti olaszországi nyaralást juttatták eszembe.

A varázs akkor tört meg és éreztem azt, hogy „ez azért mégiscsak más lesz”, amikor a hotel recepciójánál maszkban, katonásan felsorakoztunk; a padlón lévő jelzések mentén közel kétméteres közöket hagyva magunk között. Erre viszont számítani lehetett, a rutin már megvolt.

Mint később kiderült, ez a jelenet a hotel részéről inkább csak színjáték volt. Első találkozás alkalmával mindegyik oda érkezővel eljátszták. Éreztették a három csillagos biztonságot: „Ti is, mi is maszkban, fertőtlenítő szerekkel ellátva, így minden a legnagyobb rendben lesz.” Mire viszont a városi textilt ledobtuk magunkról és strandos cuccban elindultunk a parthoz, útközben szembesültünk azzal, hogy ez mégsem ilyen.

A szálloda épületében találkoztunk ugyanis a többi lakóval. Eleinte furcsán néztünk rájuk, hogy valami hiányzik a koronás strandszettjükből. Ők is ránk, hogy mi meg miért hordjuk azt a kellemetlen maszkot? Ekkor már a recepciósok sem viselték új munkaeszközüket. Látszólag csak akkor, amikor új vendégek érkeztek hozzájuk. (Illetve, a vendégek részére reggelinél előírás volt a maszk viselése a szálloda étkezdéjén belül. A pincérek ott egyébként naphosszat maszkban voltak.)

A parton ugyanez a „kettősség” fogadott. Lehetett ugyan látni 1,5 – 2 méter távolságra figyelmeztető jelzéseket. A rádiók is gyakran beszámoltak az óvintézkedésekről, azok fontosságáról, de az épp piruló és önfeledten lubickoló sorstársaink semmivel nem különböztek azoktól, akik évekkel ezelőtt nyaraltak itt vagy máshol. Zavartalanl zsúfolódtak halomra. Ráadásul a sós víz, amennyiben a szájukba került, ugyancsak prüszkölve, köpködve szabadultak meg a kellemetlen érzéstől.



Ekkor már nemcsak azon tűnődtem, hogy a víz tetején több napkrémet találni, mint amit magunkkal hoztunk, és az algák, az emberi hulladék sem túl szimpi. Eszembe jutott, hogy ezzel a vírussal pont az a gond, hogy gyorsan és néha észrevétlenül terjed. Én pedig ott állok a vízben, egy száll fürdőgatyában a sokaság közepén, akik az ország minden sarkából idesereglettek pár napnyi önfeledt vakáció reményében. Hányan fertőzöttek a vízköpők közül? Lesz-e plusz utasunk hazafelé? Hányan fizetik ki ezek után a kb. 200-300 lejes tesztet (kétszer), hogy megbizonyosodjanak róla, minden rendben van?

A partra való letelepedéshez két opció állt rendelkezésre: nyugággyal vagy pokróccal, törülközővel (persze, aki nem akart napozni, csak ledobta valahová a textilt, és uzsgyi be a vízbe). A vakációsokból profitot remélő (és nyerő) vállalkozók több ezer fehér műanyag, illetve igényesen összetákolt fa napozóágyat biztosítottak az üdüléshez. A műanyag napozóágyak darabja egy napra 30 lej volt (ami általában az erős és enyhe nap miatt a délelőtti, délutáni időszakra korlátozódott).



Mivel főként családok érkeznek ide, legfeljebb a gyerekek napozóágyát lehetett megspórolni, vagy azt sem. Ez napi költségvetés szintjén, négytagú család esetében 60-120 lej közötti összeget jelentett. A vállalkozók „jól” kitalálták. Nemcsak alternatív lehetőséget biztosítottak borsos áron, de a pokrócos megoldást is sikerült kiszorítaniuk a part előnyösebb részeiről.

A műanyag nyugágyak is viszonylag közel, egyméteres távolságban voltak, de így rosszabb esetben, akik nem akartak mélyen a zsebükbe nyúlni, azok – az óvintézkedések dacára – összezsúfolódtak. A kormány részéről a tanács erre az volt, hogy illedelmesem kérjék meg a mellettük lévőt, hogy tartsa be a távolságot. A mellettünk lévő viszont erre az illedelmességre, ebben a helyzetben csak pislogott volna, „na de hogyan, hová, mégis hogy gondolta?”

Ennél az oknál fogva már az első napon megfigyeltem, hogy a mellettünk dohányzó, pocakos úriember füstjét pont annyira szívjuk passzívan mi is, mint saját családja, gyerekei. Effektív, nem voltunk egy méternél (vagy még kevesebb) távolságra egymástól. A cigicsikkek pedig rendszeresen a kagylótörmelékből képződött homokban végezték. (Amikor a tízéves öcsém belefeküdt a homokba, majd elkezdte magát betemetni a langyos, vagy az alsó rétegek esetében hideg kagylótörmelékkel, legalább 3-4 cigarettacsikket szedtem le róla.)



A part a céges napernyők és a különböző napágyak miatt úgy tűnt, mintha különböző területekre lenne felosztva. És tényleg, volt olyan partszakasz, ahol elhelyeztek kukát is, igényesebb strandolók számára. Máshol hosszas gyaloglás követte a cigaretták, a kukoricák, a perecek, a fánkok után fennmaradó hulladéktól való megszabadulást, ha valaki megtette ezt az utat, hogy önmagát és másokat megóvjon a szemétben való szörfözéstől.

Egyik este megfigyelhettem a takarító brigád kifinomult munkáját. Szorgosan összegyűjtögették a vakációsok által otthagyott szemetet, majd hamar elszállították a sirályok nagy bánatára. A cigicsikkekkel azonban közülük is volt, aki inkább nem törődött. Volt olyan is, aki egyenesen belegereblyélte a homokba. Ha a cigit elpöccintő arra bazírozott, hogy majd más úgyis összeszedi, nos, nagyot tévedett.

Adott partszakaszon, még mindig Eforián, használt pelenkát is dobált a víz. A hullámok kidobták a partra, majd visszahúzták magukba, mintha ping-pongoztak volna. Közben körülötte zavartalan gyerekek építettek várakat, mellőle hordták a durvább kagylókat. Tartalmát tekintve már úgy is üres volt, rég összekeveredett a naptejjel és vízzel, ami valaha benne volt.



De nemcsak a szabadidejüket töltő családok hozták magukkal a nap végére a parton halomban álló szemetet, és nemcsak a vakációsok felelnek a partra hozott hulladékért. Egy tapodtat sem kellett mozdulniuk, mert a maszk nélküli árusok rendszeresen járták a partot. Árulták, kívántatták portékáikat – noha, tudomásom szerint önmagában az ilyen módon történő árulás sem lett volna legitim dolog. Így vagy úgy, mindenki kivette a saját részét a halmokból.

Az esti pezsgés inkább városnapokhoz, fesztiválos lazuláshoz, lődörgéshez hasonlított. Akkora tömeg gyűlt össze ilyenkor az utcákon, mintha koncertek is lettek volna. Nem voltak, esetleg vidámparkban lehetett szórakozni. A part ilyenkor már üres volt. Helyébe a zsibvásárok, bazárok férkőztek be, és persze a tágas terű vendéglők. Kolozsváron és sokan máshol szomorún nézzük a vendéglők és kocsmák négyes asztalait, mert nem ülhetünk már oda. Eforie Nordon ehhez képest sok helyen eleve nyolcas asztalokra specializálódtak, amit sikerült is rendszeresen megtölteniük.



Mindezekről persze, ha látja is az ember, pár koktél után hajlamos megfeledkezni. A nyaralás elvégre a kikapcsolódásról, a koktélokról, a barnulásról, a pancsolásról szól. A kellemes langymeleg vízben zajló könnyed beszélgetésekről. De talán pont ez teszi kiszolgáltatottá azokat, akik a koronavírus idején mégis nekivágnak a tengerpartnak. Annak a helynek, ami elfeledteti velük a gondokat, de ugyanakkor rákényszeríti arra, hogy még a nagy nehezen megszokott szabályok betartására is lazán tekintsenek.

Ez pedig okozhat kellemetlenségeket, tragédiákat. Saját szemmel megtapasztalva a körülményeket, a belföldi utazásokhoz – ha szabad hazabeszélnem –, inkább Székelyföld tavait, erdeit, kastélyait, városait, kulturális finomságait ajánlom.

Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy bár Partiumról, Szilágyságról és Bánságról kevesebbet hallani, de bőven okozhatnak meglepetéseket. Ha pedig csak a tengert választanák, akkor ajánlom Eforie Sudot, sokkalta kevesebben vannak ott – mint utólag megtudtam.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS