2020. május 31. vasárnapAngéla, Petronella
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mit tanultunk magunkról és a világról a négy fal közé zárva?

szerk. 2020. május 15. 18:01, utolsó frissítés: 2020. május 18. 17:05

Többen kóros időhiányban szenvedtünk, miközben azt is alaposan átgondolhattuk, mire is van valójában szükségünk. De van, akinek meglepően pozitív élmény volt ez a két hónapnyi karantén. Szerkesztőségi sokkezes a tanulságokról.


Még február végén írtunk arról, hogy milyen lehet az önkéntes karantén, miért lenne érdemes akár megpróbálni. Aztán az önkéntes home office-ból elég hamar kötelező lett és a szükségállapot meghozta a kijárási tilalmat is. Most már május közepe van és mától végre újból szabadabban mozoghatunk, de ez a bő két hónap nem telt el tanulságok nélkül. Összeírtuk, mi mivel maradtunk.

Előbujt a kertész és a szakács...

Még jó darabig nem jutott volna eszembe az, hogy ültessek valamit, most mégis. A balkonon berendeztünk egy kis kertet. Retket, paradicsomot, salátát, napraforgót és paprikát ültettünk. Szerintem a napraforgókat jó lesz majd átültetni a szabadba, nagyon gyorsan nőnek és nem éppen balkonra való növények. Aztán rávitt az élet arra is, hogy minél változatosabban és többet főzzek, süssek. Míg a korona előtt inkább rendeltem a kaját, most volt időm elkészíteni azt saját magamnak, magunknak. Ezt a tudásomat is mindenképpen hasznosítani fogom.

A bezártság egészen május elejéig nem igazán zavart, most viszont már nagyon ki akarok menni, fura, de kicsit még az emberek is hiányoznak. Lehet egy évtizedben egyszer mindenkinek jót tenne, ha három hónapig el tudna vonulni, de több nem hiányzik. Nem volt rossz, de már legyen vége! (Vass Csaba)


Nem is olyan egyszerű "a szabadság"?

Az elején azt hittem, hogy ünnepnapok lesznek, amikor végre elhagyom a lakást. Aztán néhány hét után rá kellett jöjjek, hogy pont az ellenkezője történik. Ha tényleg minimalizálni akarom a fertőzés kockázatát és komolyan veszem az ajánlásokat, akkor csupa vesződség a kijárási tilalom alatt otthont jelentő szoba elhagyása. Ekkor éreztem először, hogy ez a járvány tovább fog tartani, mint a korlátozások feloldása. Nemcsak azért, mert a gazdasági hatásait sokkal tovább fogjuk érezni, vagy mert idén valószínűleg egy fesztiválra sem kell mennem, amire szinte emberemlékezet óta nem volt példa, hanem mert időbe fog telni, amíg legyűröm a bennem lévő gátat, és újra olyan könnyed lendülettel tudom elhagyni a szobám, mint március elején. Vagy hogy hazaérkezés után ne a fertőtlenítés legyen az első dolgom.

Mondjuk a május közepi enyhítések bejelentésének kifejezetten örültem, de csak azért, mert végre nem kell többet nyilatkozatok kitöltésével foglalkoznom, és végre nem dől össze a világ, ha letérek az előre kigondolt útvonalról, mert épp nem kaptam meg, amit kerestem Egyébként továbbra is azt érzem, hogy 30 órás nap sem lenne sokszor elég, ha mindent el akarok végezni, el akarok olvasni vagy meg akarok nézni, amit terveztem. És amúgy meg többet beszéltem a szüleimmel és a nagymamáimmal, mint koronás idők előtt, és egyre inkább úgy érzem, hogy szükségem van egy új ágyra vagy egy új szobára. (Laci)



Kiköltözni falura!

Pozitívan éltem meg a kijárási korlátozások idejét. A betegeket nyilván sajnáltam, és azokat is, akik tömbházlakásba zárva voltak kénytelenek kihúzni ezt a két hónapot, ahogy azokat is, akiknek a megélhetése veszélybe került. Viszont nagyon jó érzéssel töltött el a tudat, hogy amíg a gazdaság nem pörög, némiképp fellélegezhet a természet (és mi is). Lényegesen kevesebb gyár füstje szennyezte a levegőt, sokkal kevesebb autó és főleg szennyező repülő és hajó közlekedett. Talán kevesebb állatot is vágtak le, hisz nem vendéglőztünk annyit – bár ebben nem vagyok biztos.

Munka szempontjából nem hozott számomra változást a járványhelyzet: korábban is itthonról dolgoztam. Kicsit nagyobb volt a pörgés a munka terén, a rengeteg hír miatt. Kellett tartani a tempót, mert mindenki otthon ült, és – legalábbis a járvány első napjaiban - a híreket leste. Egyetlen dolog hiányzott nagyon, hogy nem mehettem az erdőre gombászni vagy egyáltalán, járni egyet a zöldbe. Szerencsésnek mondhatom magam, mert van udvar, ahova kiüljek, és két közösségi kertbe is járok – ezeket minden nap meglátogattam, és többnyire dolgoztam is napi egy-két órát, ami nagyon jólesett. Valószínűleg a kertészkedés lehetősége miatt nem éreztem kellemetlennek a kijárási korlátozásokat.

Egyébként valahogy élhetőbbé, követhetőbbé váltak a mindennapok, az élet visszaváltott egy olyan tempóba, ami akár hosszútávon is elviselhető. Egyáltalán nem hiányzott a társaságba járás, a színház vagy a kocsmázás. Szeretném, ha nem térne oda vissza a világ, ahol a járvány előtt tartott, ha nem indulna be újra ugyanolyan tempóban a gazdaság, a kereskedelem, és ha nem jönne vissza ugyanolyan mértékben a mohó őrület. És reménykedem abban, hogy az emberiség valamicskét csak tanul ebből a járványból és az elkövetkezőkben megpróbálunk úgy élni, hogy ne tegyük teljesen tönkre ezt a bolygót, és ne irtsunk ki minden olyan élőlényt, amelyből nem húzunk hasznot. És hogy mivel maradtam a járvány után? A határozott szándékkal, hogy kiköltözöm falura. (Kriszta)

Soha nem hiányzott még úgy az idő, mint a karanténban

Előbb a reggeli ébredés mosódott össze a munkahelyre való megérkezéssel. Majd rájöttem, úgyis képes vagyok elkésni a munkából, hogyha az iroda történetesen a szobámban található. A rádöbbenés másik oldala viszont az volt, amikor beleragadtam a munkába, hisz még a kollégák távozása sem volt jelzés értékű arra nézve, hogy menni kéne már… Menni, menni, de hová is? A koronavírus elején a bizonytalanság miatt több évre előre bevásároltunk (vásárlás kilőve). Nem túlzok! Minden önmagában haszontalan dolgot megvettünk, aminek a vége meg az lett, hogy rászoktam az online ételkiszállításra. Ebben mondjuk közrejátszott az is, hogy bár szeretek főzni, de hamar kiderült, hogy napi három főzés mennyi mosogatással jár.

Ezek elmosása pedig csak este (lett volna) esedékes. A munka lejárta után ugyanis kiszámíthatatlanul besűrűsödtek a laptop előtt töltött további a programok: online óra, disszertációírás, mindenki online sajtótájékoztatója (akár este 23 órakor is), színházi előadás és otthoni mozidömping – akár már egyetemi projektként is. Szinte már nem is csodálkoztam, hogy a barátnőm, akivel (az egyetemi bentlakása szüneteltetését követően) erre az időre összeköltöztünk, egyszer megkérdezte, hogy mikor fogunk találkozni? Idő hiányában ezt a kérdést én is feltettem már magamnak, csak enyhén volt olyan érzésem, hogy én vagyok Shrekből a szamár – de tényleg, ott vagyunk már? (Hunor)


Első tanulság, hogy introvertáltnak lenni jó!

Mert nem kell folyton emberekkel találkozni, kocsmába járni és felesleges beszélgetéseket végigunni. Mert ebből a szempontból ideálisak a lakótársaim: külön-külön néztük a Westworldot elölről, aztán a konyhában hajnalig beszélgettünk a technikáról, a technológiáról, a mesterséges intelligenciáról, a jövőről és társadalmaink problémáiról. Mert közösségi tevékenységként két FPS játékot játszottunk online, ami után meg lehetett beszélni a játék szimulációjának tér és idő percepcióját, illetve a játékban megfigyelhető mikroszociális vonatkozásokat. Ahol – miközben éppen ki vagy lőve – izgalmas vitákba lehet bonyolódni mindenféle nemzet játszó embereivel, és poénkodva beszélgetni a Covidról, Trumpról, Putyinról, Kínáról, Gretáról vagy a gender-kérdésekről. Vagy közösen olvasni Arisztotelészt, Kantot, Heideggert, Marxot és vitatkozni, majd megegyezni abban, hogy miben nem egyezünk meg. A második hét után már egyikünk sem akart üzletbe kijárni, de – a házimunkával együtt – megoldottuk ezeket a „nehéz” dolgokat közösen.

Második tanulság, hogy introvertáltnak lenni nagyon megterhelő. Hiszen míg másoknak az egész pandémia egy külső fenyegető, bizonytalan káosz, addig nekünk ez belső, intenzívebb és nem lehet a hatóságokra bízni. Nagyon nagy kihívás tehetetlenül nézni a szeretett személyek szenvedését, akik nehezen viselik a bezártságot. Telefonálni, chatelni, mesélni és még többet meséltetni, hátha valahogy lehet segíteni a elszigeteltség, elmagányosodás miatt beszűkült tudatállapoton. Felismerni, hogy úgy dolgozunk újságíróként, hogy nem férünk hozzá a valósághoz, megragadhatatlanok a tények, csak különböző intézmények hivatalos adataira lehet támaszkodni. Hol a valóság? Felismerni, hogy mennyire alapvető a személyes kapcsolat az emberekkel, mennyire döntő egy jó szerkesztőségi vita, és mennyire álságos a multitasking, az online kapcsolati kommunikáció. Insomniásnak lenni, éjjel a második világháborút próbálni megérteni, a Rózsa nevét olvasni, elmerengeni a középkori misztikán, de leginkább belealudni a nemzetközi hírek bambulásába. Néhány órát aludni, s hullafáradtan újrakezdeni ugyanúgy, ugyanazt a napot. (Hákszi)


Talán a beszűkülés a legrosszabb,

meg ahogyan teljesen átírta a járvány a munkaritmust. Az elején csak kapkodni tudtam a fejem, fogalmam sem volt, hogy hogyan fogjak meg ebben az időszakban témákat, ha minden járványról szól, és ellentmondásos információk jönnek, akkor kissé nehéz dolgozni. Sokáig tartott, míg kitisztult a kép. Már amennyire persze. A home office-ról meg sokan úgy beszélnek, hogy mennyire sikeres modell lehet: hát egy újságírónak szerintem teljes csőd. A téma elvileg nem az interneten van elsősorban, és idegesít, hogy nem terepeztem többet, míg tehettem. Aztán persze a home office azért is szar, mert a munkásképviseletet a végletekig gyengíti, és általában a munkavállaló egyedül válik kiszolgáltatottá a munkaadójával szemben.

A legelemibb felismerés a luxus, amiben éltünk Európa e keleti bugyrában (is), ergo ez a fajta szabadság, amelyet elfelejtettünk megbecsülni, és a szabadság, ami túl sok is. Hiába nekünk tesz jót, mégis meg kellene szűnnie az olcsó turizmusnak, a city breakes, fesztiválos agyatlanságoknak. Mert kényelmesek a low cost járatok, a nyitott határok, de a járvány előtt ökológiai szempontok alapján sokan arról beszéltek, hogy lemondás kell. Hát nagyjából így élnénk a lemondásokkal, persze azt leszámítva, hogy azért az utcákon csángálhatnánk, amennyit csak akarunk, de nem nem lenne fesztivál, más lenne a kultúra, nem lennének tömegsportok. Ja, kultúra: sokkal könnyebb kikapcsolni a streamet, mint kisétálni egy rossz előadásról az erdélyi felső sznob tízezer mérges tekintetétől átdöfve. Rájönni még, hogy mennyi fölösleges dolog tűnik könnyen nélkülözhetőnek: fast food, kocsmák, találkozások. Na igen, a másik: rájönni, hogy mennyi fölösleges ember van az életedben, akik nem hiányoznak és akiknek nem hiányzol.

Aztán meg persze a szabadság súlyosabb vetületei: látva, hogy az állam milyen könnyen durvulhat be, vehet el jogokat, rosszabb helyeken előfordulhat, hogy ő is tanul ebben, tesztelget, meddig mehet el, elteszi későbbre a tapasztalatait, vagy gyorsan lép, és bizonyos szigorításokat megtart. Kiderül. Annyi biztos tán, hogy amennyiben a félelem hatja át a mindennapokat, úgy az állampolgári ellenállás is kisebb. Európa ezen felén lett volna ok nagyokat tüntetni, de tilos volt, hát nem tette senki. Összességében hát jó tapasztalatnak, ami itt zajlik. Ez a generációnk egyik nagy eseménye. Mi így (is) vonulunk be a történelembe. Majd kiderül, hogy még hogy. (Árpi)



Meditációs gyakorlat

Biztos vagyok benne, hogy sokan nehezebb körülmények között kellett az utóbbi két hónapot eltöltsék, az első pár hét azonban nekem is próbatételnek bizonyult. Lévén, tőlem messze állt az otthonülés gondolata, bár a folyamatos lótifuti közepette titkon mindig sóvárogtam arra, hogy a rendszer egy kis időre, de megbénuljon. Ez most megtörtént. Előreláthatatlan időre otthon ragadtam, megszűnt a napi rutin, a kapkodás. A bezártsággal együtt összeomlott az a jól kialakított életforma, amelyben kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Túlságosan egybefolytak a reggelek az estékkel, a kezdeti hírözön miatti izgalmakat folyamatos tehetetlenségi állapot követte, ami néha pánikolásba, máskor oktondi érdektelenségbe csapott át.

Csikorog a fogam, ha azt hallom, hogy Isten csapása mindez, ami most az egész világot sújtja. De két hónap alatt végre mind tartottunk egy meditációs gyakorlatot, ami alatt kénytelenek voltunk időt szánni arra is, hogy ne felületes módon foglalkozzunk a magunk előtt tologatott, megválaszolatlan kérdéseken. Szánalommal gondolok arra, hogy a megszokott hétköznapjaim, mintegy kreált glória, ott lebegtek felettem, hogy véletlenül se foglalkozzak kényelmetlen felismerésekkel. Szóval én tanultam az utóbbi két hónapban, és megértettem azokat, akik szeretnek elvonulni.

Ettől függetlenül, most is sóvárgok: egy jó hideg, csapolt sörért valami zsúfolt kocsma teraszán. (Kata)

Mire van valójában szükséged?

Már pontosan tudom, milyen mélyre kell ültetni a magokat a teraszon létesített kertemben, és azt is, hogy mi a titka a jó hamburger bucinak. Szimulátoron már jól kanyarodom a Spa-i pálya legnehezebb sikánjában is, viszont a C-dúr skála továbbra sem megy, de ez nálam amúgy is egy 10 éves projekt. A járvány emberekre, családokra és munkahelyekre gyakorolt hatása persze megérintett. Az otthoni bezártság viszont, talán pont amiatt, mert sikerült a komfortzónámból kimozdító "projekteket" találnom magamnak, messze nem viselt meg. Azzal is tisztában vagyok, hogy én a szerencsésebbek közé tartozom, így pedig könnyű arra a legfőbb személyes tanulságra jutni, hogy mennyire fontos lendületben tartani magam, vagy legalábbis tenni ezért, hogy a saját karanténtörténetem valamennyire pozitív maradjon.

Ez szerintem azért sem árt, mert most egy nagyon komplikált időszak következik. Miközben sokan a saját világnézetük szerint magyarázzák a történéseket, találnak egyértelmű felelősöket és építik tovább a falakat, egy elég súlyos válság elején tartunk, ami mindenkire hatással lesz. Nem hiszem, hogy alapvetően változik majd meg a világ - szerintem elég csak az utakra visszatérő autókra vetni egy pillantást -, viszont jó volna átmenteni néhány tapasztalatot: például, hogy a felületes beszélgetésektől és emberi kapcsolatoktól mennyire jó volt megszabadulni erre a kis időre, milyen hasznos, ha előre elgondolkodsz azon, hogy mire is van valójában szükséged (pl. az üzletből), és hogy mennyire fontos sokat beszélgetni az idősebb emberekkel, akik most félnek, és kiszolgáltatottnak érzik magukat. (Attila)


Önjelölt szakértők és konteoósok

Két dolog lepett meg igazán. Az egyik, hogy mennyire képesek ideológiák és légből kapott, megalapozatlan gondolatok felülírni a józan észt és a tudományt egy olyan krízishelyzetben, mint egy világjárvány. Függetlenül attól, hogy mi volt az aktuális hír, rengetegen bírálták folyamatosan a tudósokat, az orvosokat, döntéshozókat és bárkit, pusztán azért, mert kényelmetlen volt, amit mondtak. Nyilván nem volt ínyére senkinek a bezártság, a mozgás hiánya, a szociális kapcsolatok és események online térbe való költözése, de egy vészhelyzetben az egyén kényelmét a közösség érdekei elé helyezni, minimum megkérdőjelezhető magatartás. Azt sem igazán értem, hogy fordulhat elő, hogy valaki szakmai alapon bíráljon járványügyi szakértőket egy járvány során. Hol a határ? Milyen helyzetnek kell előállnia ahhoz, hogy a társadalom szintjén azt mondjuk, hogy „oké, hallgatok rá, végül is ez a szakmája, lehet, hogy az, hogy nyolcadikban kilencesem volt biológiából, ide most kevés”?

A másik dolog, ami meglepett, hogy nagyon rövid időn belül őrületes mennyiségű összeesküvés-elmélet látott napvilágot. Se szeri, se száma nem volt a bűnbakok keresésének, gyakorlatilag arról szólt a narratívák tekintélyes hányada, hogy kinek a hibája járvány, ki tenyésztette ki a vírust, miért tenyésztette ki, meg akarja-e ölni a fél emberiséget Amerika, a KGB, Kína, a szabadkőművesek, a MOSZAD vagy bárki, aki éppen eszünkbe jut. A 21. században tényleg valós konfliktuskezelési stratégia a bűnbakok keresése? A számunkra nehezen érthető folyamatokhoz köthető információhiányt bizonyít(hat)atlan konteókkal töltjük ki? Ilyen volna az emberiség, ilyenek volnánk 2020-ban? (Pálfi Csaba)


Multitasking rémálom

Úgy éltem meg ezt a karantén-időszakot, hogy csak még tovább fokozódott bennem az érzés, hogy soha semmire nincs igazán időm, folyton problémákat menedzselek, és mindig csak a következő egy-két órát látom magam előtt, minden más homályba és bizonytalanságba vész. És aztán a döbbenet: lehet, hogy alapvetően nem is sokat változtatott az életemen ez a járvány, mert csak attól fosztott meg, amire amúgy sem volt időm? Kicsit irigykedve figyeltem azokat, akik azért panaszkodtak a Facebookon, hogy unatkoznak és éppen újabb kulturális élményekre vadásznak a neten... Egy nagy pozitívumot viszont mégis mondhatok: elkezdtem többé-kevésbé rendszeresen futni, mert azt azért éreztem, hogy a multitaskinggal sújtott agyamnak most már tényleg kampec lesz. És ami nagyon megmaradt még bennem a járvány idejéről, az ez fotó, amitől valamiért nem tudok szabadulni. (Annam)

Ferenc pápa esőben imádkozik az üres Szent Péter téren. (Szeretnél ott lenni, de akkor már nem lenne üres)Ferenc pápa esőben imádkozik az üres Szent Péter téren. (Szeretnél ott lenni, de akkor már nem lenne üres)


Nyitókép: @matherystudiomathery.it/unsplash.com

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS