2020. szeptember 27. vasárnapAdalbert
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Akarunk beszélni róla: gyerekkorunk legnyomasztóbb meséi

szerk. 2020. március 09. 13:33, utolsó frissítés: 14:23

Van, aki Krisztoforó lovagtól bújt bele a párnájába, mást meg éppen Dr. Bubó vagy Mekk mester küldött padlóra. Transindexesek őszinte vallomásai.


Nemrég hunyt el Csukás István, akinek mindannyian nagyon sok jó gyerekkori emléket köszönhetünk, többek között az olyan mesék miatt, mint a Süsü, a sárkány, a Mirr-Murr kandúr kalandjai, a Pom Pom meséi vagy a Nagy Ho-ho-ho-horgász. Valamire nagyon ráérzett, tudta, hogy mitől válnak a karakterei esendően szerethetővé. Ezeket a meséket mi is nagyon szerettük, de volt jó néhány, amelytől zsenge korunkban kifejezetten borzongtunk, vagy egyenesen traumatikus élményt okoztak a számunkra. Mesenosztalgia helyett most jöjjenek a terápiás vallomások!

Szimat Szörény, robotlovak és félelmeim netovábbjai



Szimat Szörény, a szupereb legalább annyi éjszakai rémálmot okozott, mint a Rémálom az Elm utcában, pedig abból csak véletlenül láttam egyszer(!), nem egészen 10 másodpercet. A műsort, ami egyébként egy pitiáner krimi volt, az tette szürreálissá, hogy a színészek fejére állatmaszkokat húztak, így kutya-, macska-, menyétfejű, de embertestű szereplők vitték a történetet. Így utólag meglepő, hogy 1989-ben a magyar média kreatívjai és szövegírói el voltak látva kokainnal, más magyarázatot nem tudok elképzelni erre a mozgóképes szélhámosságra. Én mindenesetre elemistaként félve vártam az esti lefekvéseket, tudva, hogy a különböző ismerőseim bármikor átváltozhatnak robotlóvá. A gyermeki fantázia csodákra képes, főleg sötétben. (P. Csaba)


Krisztoforó és Sebaj Tóbiás. De miért?



Azt hittem, már rég túl vagyok rajta, ezért betettem You Tuberól a betétdalt, és ugyanazt az idegeskedésekkel teletömött, nyomasztó érzést éreztem, amikor meghallottam a Miről is meséljek, miről is meséljek? intrót, mint amit gyerekkoromban éreztem, akárhányszor csak elkezdődött a Duna Tv-n a Krisztoforó. Az éneklő istentudja hány fejű sárkányt már nem is bírtam végighallgatni. Emlékszem, gyermekként is borzasztóan frusztrált ez a gyurmafilm vagy mi? Sokszor a párnába dugtam a fejem, és néha kikukucskáltam alóla, hogy megnézzem, vége van-e már ennek a borzalomnak, és csak imádkoztam, hogy legyen egy másik mese is még. (Az utóbbit csak azok érthetik, akiknek a Dunán kívül évekig nem volt más magyar nyelvű csatornájuk.)



Aztán ott van a másik merénylet, amit elkövettek ellenem, és úgy általában a gyerekek ellen, az pedig a Sebaj Tóbiás. Meg vagyok győződve arról, hogy emiatt a rajzfilm miatt húzódott el a fütyülés mesterségének elsajátítása egészen a kamaszkorom közepéig, hogy emiatt utáltam mindig is a barna gyurmát, és a mai napig nem értékelem szinte semmire a néma filmeket (Sajnos). Remélem a gyerekeim soha nem találkoznak ezekkel a karakterekkel! Soha! (V. Csaba)


Dr. Bubó

Engem gyerekkoromban dr. Bubó nyomasztott. Ijesztőnek találtam több karaktert, például Csőrmestert is. Valószínűleg az orvosi rendelő, illetve a gyógyászati kudarcok is közrejátszottak abban, hogy idegenkedtem a sorozattól. Gyerekkoromtól irtózom a gyógyszerek szagától, félek a kezelésektől, az injekciós tűtől pedig egyenesen rettegek. A karaktereken kívül a rajzfilm zenéjét se szerettem, és sokszor találtam ijesztőnek a történeteket. Ez valószínűleg azért (is) volt, mert sem a sztorik, sem a poénok, sem a szóviccek nem gyerekeknek valók, sokkal inkább szólnak felnőtteknek. (Kriszta)



Vakáción a Mézga család

A szörnyes rajzfilmektől nem féltem, mert mindig szófogadóan kikapcsoltam a televíziót, amikor este 9 órától már ezeket közvetítették. Sosem adtam esélyt arra, hogy a véres cafatokban széthulló figurák rossz álmokat hozzanak. De volt egy rajzfilm, ami nem azért volt félelmetes, mert fura és ijesztő lények szerepeltek benne. Amikor a Mézga család vakáción került műsorra, mindig átjárt a hideg, de tudtam, hogy végig akarom nézni. Ez a rajzfilm nem a gagyiságával és abszurditásával izzasztott le, hanem azzal, ahogy bemutatta a világot egy olyan kislánynak, aki egy némileg elzárt, székely kisvárosban élte a mindennapjait.



Pénz, fegyver, gyilkosság, kiszolgáltatottság, átverés, hatalom, zsugoriság, még több pénz, ismeretlen földrészek, csalás, állandó konfliktushelyzet, egy szomszéd, aki mindig túl akar járni az eszeden, és mindennek tetejében két tökéletesen együgyű szülő. (Kata)

Andersen meséi: csak nyomasztó kérdések maradtak utánuk

Gyermekkoromban folyton megrökönyödtem Andersen történetein, egy idő után kerültem őket. Hiszen mit akar mondani egy olyan történet, mint A Hóember? Egy kis ideig élő, beképzelt, narcisztikus hóember, aki szerelmes lesz a kályhába, ami számára a biztos halált jelenti? A rendíthetetlen ólomkatonával sem volt mit kezdjek. Valamiért bántott ez a merev katonásság, és valamiért nem találtam helyénvalónak a marcona, „rendíthetetlen” féllábú katona és a törékeny táncoslány szerelmét. Szegény papírlányt, hogy szétnyomná az ólom! Aztán a kalandok ígéretét végig magában hordozó kis sztori hirtelen egy abszurdba fordul, emlékszem a legfontosabb mondatra: „Az egyik kisfiú most, se szó, se beszéd, fölkapta az ólomkatonát, és behajította a kályhába. Senki sem tudta, hogy mért tette.” Erre csak ráadás, hogy a táncoslány is bekerül a kályhába és meghalnak.



Egy rakás nyomasztó kérdés maradt utánuk. És miért fagyott halálra a kis gyufaárus lány, hogyhogy félt hazamenni, mert agyonveri az apja? Nem fért a fejembe. Vagy a Bizonyisten! mesének mi a értelme? Itt tyúkok pletykálnak arról, hogy egyes jércék, hogy tessenek a kakasnak, kitépik a tollaikat. Végül már vagy öt pucér tyúk veri véresre egymást – miközben ebből semmi sem igaz, a mese mégis úgy végződik, hogy az eset az újságokba is belekerült. Bizonyisten! (Hákszi)

Marcelino, kenyér és bor



Ez egy amolyan keresztény történet, amelynek eredeti filmváltozatát egy magyar származású rendező, Vajda László vitte filmre 1955-ben Spanyolországban, de én már rajzfilmként láttam, ráadásul sorozatban. A mese egy árván hagyott kisfiúról szól, akit a szerzetesek a kolostor kapujában találnak és befogadnak. A gyerek aztán felcseperedik és számos humoros és kemény kalandba keveredik.

Azonban egyszer csak ételt visz Jézusnak a kereszthez, Jézus leszáll hozzá, és azt mondja, mivel ennyire rendes, teljesíti egy kívánságát. Marcelino az anyját szeretné látni, és mivel mégiscsak szerzetesek között él, így Jézus anyját is. Jézus azt mondja, aludjon el, és a szerzetesek halva találják. Ráadásul az egész sztorit egy szerzetes meséli egy haldokló kislány ágyánál, vigaszként. Na szóval, ennél jobban szinte semmivel nem lehetett engem depresszióba lökni. A tanulság meg mai fejjel, hogy a társadalmi mobilitás nem történhet meg, akinek meg semmije sincs, annak a reménye maradjon csak a túlvilág. Hát egy fenét! (Árpád)

Varjúdombi mesék, Mekk mesterrel súlyosbítva

Hacsak meghallottam a Varjúdombi mesék zenéjét és a mesélő tenyérbemászóan szenvelgő hangját, kirázott a hideg és megjelent a lelki szemeim előtt egy szürke, nyomasztó város, boldogtalanul kóválygó, szerencsétlen, elveszett lelkekkel, akiknek csak a nyomor és szomorúság jut osztályrészül. És aztán azt is elképzeltem, hogy felnőttként pontosan ilyen sors vár majd rám is, mert valahogy a felnőttek is így élhetnek, csak lehet nem látszik egyből, nem ilyen egyértelmű, mint ebben a mesében. De azért mindig megnéztem a mesét, lehet pont azért, hogy tanuljak belőle valamit a jövőbeni túlélésről.



A Mekk Elek az ezermesternek már a zenéje is olyan "idegbajos", hogy komolyan csodálkozom rajta, hogy nem sikerült pszichopaták egész generációját kinevelni vele. Minden egyes részben valami nagyon nyomasztó dolog történik, Mekk mester újra és újra elbaltázza, majd ennek következtében nagyon csúnyán elbánnak vele. Mi ebből a tanulság? Hogy a hibáiból senki sem tanulhat, hogy nincs fejlődés, hogy a többiek úgysem bocsátanak meg soha, és mindig csak egy jó nagy verés és a megvetés lesz a vége? És akkor még arról nem is beszéltem, hogy Mekk mester önmagában is egy elég ijesztő báb volt, de a karakter mélyenszántó pszichológia elemzésébe már csak azért sem kezdenék bele, mert ahhoz újra kellene néznem a részeket, és ettől még most is ódzkodom. (Annam)



Az animék mindent beszippantó világa

Nem sok meséhez köthető traumára, vagy jobban mondva egy igazira sem emlékszem, de az biztos, hogy InuYasha világa megmaradt. Az animesorozat lényegében a földi világ hátterében működő démonvilágról szól, ami egy kutyadémon és egy ember közötti szerelem feszültségét használja fel, hogy megannyi történeten végigvezessen. Ezen belül bennem a főszereplő egyik barátja, Miroku, a vándorszerzetes keltett főleg félelmet, aki a démonvilágban egy ritka átokkal sújtott, a kezén lévő fekete lyuk pedig egy bűbájjal átitatott kendő nélkül mindent magába szippantott. Minél többször használta, annál nagyobb és fékezhetetlenebb volt ez a kapu a semmibe. Na mármost ez rengeteg kérdést felvetett bennem: mi volt a kendő előtti időszakban, mi volt vele magzatként vagy amikor megszületett? Addig, addig, hogy ezek beszivárogtak az álmaimba is. (Hunor)

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS