2020. aug. 5. szerdaKrisztina
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mi a közös egy székelyben és egy ausztrál bennszülöttben? Etnoökológust kérdeztünk

Babos Krisztina Babos Krisztina 2020. február 09. 11:15, utolsó frissítés: 2020. február 11. 11:52

A hagyományos ökológiai tudás kutatásának és alkalmazásának fontosságáról beszélgettünk Molnár Zsolt etnoökológussal.


Veszélybe sodorjuk magunkat, hacsak kipróbálatlan, új tudásra alapozunk – véli Molnár Zsolt etnoökológus, az Ökológiai Kutatóközpont Hagyományos ökológiai tudás kutatócsoportjának vezetője. A szakértő azt is elárulta, mi az, amit tud egy pásztor, de az ökológus nem. És arra is választ kaptunk, hogy hányféle növényt ismer fel egy szarvasmarha, és mit jelent az, hogy a pásztor “a jószág száján át” látja a legelőt.

Miről szól az etnoökológia?

- Van az ökológia tudománya, amit ökológusok művelnek, és ennek van egy párja, amit hagyományos ökológiai tudásnak nevezünk. Utóbbi azok ismereteit jelenti, akik nem könyvből, nem egyetemen tanulják a természetet, hanem a mindennapi életük köti őket erdőkhöz, gyepekhez, mocsarakhoz. Miközben dolgoznak egy tájban, a természettel kooperálva termelnek búzát, faanyagot vagy marhahúst. Mi azt kutatjuk, hogy nekik milyen tudásuk van az élővilágról, milyen modelleket alkotnak a fejükben a természetről, és hogyan használják ezt a tudást a mindennapjaik során.

Hogyan került kapcsolatba ezzel a tudományággal?


- Ez egy erdélyi történet. Parlagfű-allergiás vagyok, a Magyar Alföldet kutattam, kutatom. Augusztus-szeptemberben emiatt nem tudok terepre menni, ezért eljöttünk Erdélybe, alapvetően nyaralni, két kisgyerekünkkel. Ez a nyaralás nem múzeumlátogatásokból állt, a ”falusi turizmusba” kapcsolódtunk be. Korábban is foglalkoztunk hagyományőrzéssel, és akkor döbbentünk rá, hogy itt van a hagyománynak egy olyan, ökológiai szelete, amivel lényegében alig foglalkoznak. A munka 2000-ben indult, 2005 óta kutatjuk intenzíven, 2008-tól pedig nemzetközileg is publikáljuk a kutatócsoportunk eredményeit.

A Gyimesekben és Kalotaszegen is dolgoztak, miért választották ezeket és milyen eredményekre jutottak?

- A Gyimesekben Babai Dániel néprajzos és biológus végzettségű kollégámmal dolgozunk, aki könyvet és tanulmányokat írt a gyimesiek hagyományos ökológiai tudásáról, elsősorban az igen izgalmas kaszálógazdálkodás kapcsán. Azért mentünk oda, mert Berecz András népdalénekes, mesemondó javasolta, hogy menjünk el ”keletre”, mert ott jobban megérthetjük a hagyományosabb tájgazdálkodási rendszerek működését, mivel kevéssé alakultak át.

Aztán majd itthon, az Alföldön gyűjthetjük a morzsákat, hogy ezeket összerakva alakítsunk ki egy képet. Kiderült viszont, hogy itthon sem csak morzsák vannak. Ki gondolná például, hogy az alföldi pásztorok a mai napig 100-150 féle füvet, sást és más vadnövényt különítenek el?

A gyimesiek hagyományos ökológiai tudása érték, elsősorban a finomra hangolt kaszálógazdálkodás keltette fel a kutatók érdeklődését.A gyimesiek hagyományos ökológiai tudása érték, elsősorban a finomra hangolt kaszálógazdálkodás keltette fel a kutatók érdeklődését.


Kalotaszegen több mindent kutattunk, például azt, hogy a vadon termő növényekhez kapcsolódó tudás hogyan csökken generációról generációra. Érdekes eredményre jutottunk, az derült ki, hogy az a tudás, amit egy ember maga is meg tud szerezni, például hogy egy növény mikor virágzik és hogy miféle helyeken szeret nőni, az kevésbé csökken, mint az, amit csak másoktól tud megtanulni, például hogy mi a neve, mire használható, milyen népdalokban szerepel. A tudás ugyan pusztul, viszont az emberek figyelnek a természetre manapság is.

Miért fontos, miben segít a hagyományos ökológiai tudás kutatása?

- Mindannyiunkat ugyanaz az ökológiai rendszer érdekel, de aki benne él, az más dolgokra figyel, más indikátorokat használ, mint egy ökológus, aki nem ott él, ”csak” kutatja a rendszert. Más tudása alakul ki az ökológusnak, mint például a pásztornak. A harmadik csoport, aki védi a tájat, a természetvédő, megint másra figyel. Ez a három szereplő, ha van egy konkrét probléma, például fenntartható módon kellene használni, kezelni egy kaszálót, legelőt, ha egy asztal köré ül, együtt hárman okosabbak, mint külön-külön. Olyan megoldásokat is ki tudnak találni, amit korábban egyik sem tudott. Együtt olyat is felismerünk a tájban, amit egyikünk se látott meg korábban.

Képzeljünk el egy legelőt, ahol 250 növényfaj nő. A hivatásos természetvédők a biodiverzitást védik, a pásztor meg legelőnek hasznosítja. Az ökológusnak az a véleménye, hogy itt ún. közepes intenzitással kell legeltetni, viszont azt nemigen tudjuk, hogy ez mennyi, hogy se túl ne legyen legeltetve, se alul ne legyen legeltetve. A pásztor viszont azt látja, hogy van, amit meg akar enni a jószág, és van, amit nem, illetve csak olyankor, amikor pl. esik az eső vagy megvolt az első fagy.

A távcsöves vizsgálataimból kiderült, hogy a szarvasmarha legalább 100, de inkább 200 féle növényt tud megkülönböztetni egy ilyen legelőn. Olyan neki a legelő, mint nekünk a svédasztal, tudjuk, melyik ételt szeretjük, melyik étel egészséges, melyik nem, esetleg azt, hogy melyik mérgező. A marháról kiderült, hogy ezt szintén tudja. Ezzel az ökológus nemigen foglalkozik, és a pásztor meg azzal nem foglalkozik, hogy ennek milyen természetvédelmi jelentősége van.

A szarvasmarhák jó A szarvasmarhák jó "botanikusok": legalább 100, de inkább 200 féle növényt tudnak megkülönböztetni a fajgazdag legelőkön.


Ezért ezek a tudások nem érnek össze, nem hasznosulnak, kellett egy negyedik szereplő, ez esetben én, aki figyelte mind a növényeket, mind a marhákat, és a pásztorokat is megkérdezte. Ez egy olyan kutatás volt, amit a világon azelőtt csak egyszer végeztek, Franciaországban a 90-es években. Tehát ezen együttműködés révén sokkal mélyebben látjuk át az összefüggéseket. Míg az ökológus például biomasszát mér, addig a pásztor a jószág száján át látja a legelőt. A pásztor a 250 növényfaj legeltetésén, a használaton keresztül befolyásolja a legelőt, ha pedig ehhez hozzáadódik még az ökológus és a természetvédő tudása, együtt jó eredményeket tudnak elérni a biodiverzitás megőrzése terén, és a jószág is egészségesebben legel.

Persze nem mindenki jó gulyás vagy jó juhász, a pásztorok között is nagy különbségek vannak. Láttam például a mindig szeptember 19-én tartott szebenpojáni vásáron olyan huszonéves, számadó pásztorfiúkat, akik 2-3000 juhot tartanak, és valóban a szakma mesterei. De a spektrum széles, egész odáig tart, hogy marginalizálódott embereket vesznek fel juhásznak, akiknek a tudásszintje nagyon alacsony. A jó juhász tudja, hogy jól használja vagy éppen túlhasználja a legelőt, azaz tudatában vannak annak is, ha rosszat tesz.

Erdélyben jelenleg az egyik legsúlyosabb probléma épp a legelőkkel van, a túllegeltetés, illetve a téli legeltetés miatt. Mit tehet ilyenkor egy szakember?

- A helyzet súlyos Románia szerte. Hogy mit tehet ilyenkor a kutató? Felemeli a szavát és kutatja a helyzetet, felméri a túllegeltetés hatását. Számos erdélyi kolléga foglalkozik ezzel a kérdéssel, nemrég Szabó Annától olvashattunk róla itt a Transidexen. Olyanok is vannak, akik azt kutatják, hogy mit miért csinálnak az emberek. Miért legeltetnek úgy, ahogy, mit tekintenek ők túllegeltetésnek, egyáltalán miért viselkednek úgy, ahogy az nekünk furcsa. Például próbálják megérteni, hogy miért vágnak ki idős fákat az értékes fáslegelőkről.

És miért vágják ki ezeket?

- Hartel Tibor vizsgálataiból tudjuk, hogy jó okuk van rá a maguk szempontjából az ott élőknek. Az öreg fáknak számukra már nincs hasznuk. Nem ad árnyékot, nem ad makkot, fejbe vághat valakit a leeső száraz ág. A fa ökoszisztéma-szolgáltatási értéke számukra lecsökken, és hacsak nincs szakrális jelentősége a fának, pl. nincs rajta Mária-kép, értéktelenné válik számukra. Itt lehet az ökológusnak szerepe, aki behoz egy másik szempontot, és megmutatja nekik, hogy a száradó, öreg fák ökológiai szempontból fajgazdag szigetek, melyek számos rovar- és gombafajnak biztosítanak életteret. Erről a helyi ember nem tud.

Milyen mértékben él még a régi tudás? Mennyire hozható ez vissza?

- 1951-ben egy hortobágyi erdőmérnök, Tikos Béla, írt egy tanulmányt a Magyar Nyelv című folyóiratba, melyben felsorolta a néhány idős pásztortól általa begyűjtött népi növényneveket, mert úgy vélte, enélkül elvesztek volna az utókor számára. Mi is elkezdtünk itt egy gyűjtést 2008-ban. Miután 9 emberrel beszélgettünk, a 200 körüli név háromnegyede összejött. Aztán folytattuk, és miután 160 pásztortól tanultunk, kiderült, hogy négyszer annyit sikerült gyűjtetnünk, mint az említett erdőmérnöknek. Sok minden megvan még, csak észre kell venni.

De említhetném az utolsó tiszai tutajost is, aki úgy tanulta meg a szakmát, hogy annak idején a szovjetektől érkező faszállítmányt kellett eljuttatni Szegedre, és az volt az ötlet, hogy úsztassák le a Tiszán. Ekkor ő, még fiatalemberként felkeresett öreg tutajosokat, akik megtanították neki, hogyan kell úsztatni, és el is mentek vele, kipróbálták. Utána évekig ebből élt, tutajjal ment Szegedig, vissza pedig vonattal, és így tovább. Egy-két jó emlékezetű emberen keresztül akár öt-hat generációra is visszanyúlik az emlékezet. A tudás itt van velünk, csak fel kell felfedezni.

Egyik felmérésükben több mint húsz nyelvben kutatták azt, hogy a medve kifejezés hányszor és miként jelenik meg a népi növénynevekben...

- Rengeteg növénynévben szerepel a medvére való utalás. Sokféle oka van, amiért így nevezték el az adott növényt. Például azért, mert a medve szereti enni, vagy mert böhöm nagy, illetve szőrös, akár a medve. Utóbbi egy érdekes kérdés, például a görögöknél tabu volt a medve nevét kimondani, ezért hívták úgy, hogy “a szőrös”. Nálunk is tabu volt néhány állat – a farkas, a szarvas és a medve – nevének kimondása, ezért csak utaltak rá. A medve szavunk például szláv eredetű, és azt jelenti, hogy mézevő.

Ma már nem érezzük ezeket a tabukat. A növénynevek jelentős tudás hordozói például a medve életmódját tekintve. Például a medvehagyma minden bizonnyal onnan kapta a nevét, hogy az állat kora tavasszal ezzel a fokhagymára emlékeztető növénnyel ”teszi rendbe” a gyomrát.

Az ENSZ keretében készítettek egy jelentést az őslakosok, illetve a helyi közösségek tulajdonában levő területek ökológiai állapotáról. Mi derült ki ebből?

- Őshonos közösségek tulajdonában, illetve használatában van a szárazföldi területek közel 30 százaléka, és a védett területeknek a 40%-a. Ide értendők többek között a boreális vagy egyenlítői őserdők, illetve szavannák, mocsaras területek. A következtetésünk az volt, hogy azok az emberek, akik közvetlenül függenek a természettől, sokkal jobban vigyáznak az erőforrásaikra, mint a városon élők.

Itt megemlíteném a székely falutörvényeket, melyekben pontosan leszögezték a helyi erőforrás-védelmi szabályokat. Ezzel Imreh István történész foglalkozott behatóan. Lényegében minden fontos döntést az elődök tapasztalata alapján és az utódok érdekeinek figyelembe vételével igyekeztek meghozni. Ezek a szabályrendszerek kísértetiesen hasonlítanak a világ különböző részein élő népek körében.

Bár nagyok például a világnézeti különbségek egy székely és egy ausztrál bennszülött között, viszont közös az, hogy mindketten hosszú időtávban, közösségben és túlélésben gondolkodtak, ezért a közösségi szabályaik hasonlóvá váltak. Az ENSZ program keretében arra igyekeztünk rávilágítani, hogy mit üzennek ezek a közösségek a világ természeti értékeinek megóvása kapcsán.

Két trendet azonosítottunk. Az egyik arról szólt, hogy az őshonos közösségek használatában levő területeken kevésbé pusztul a természet. A másik pedig az, hogy ezek a területek érzékenyebbek olyan szempontból, hogy ezeken a területeken élők védtelenebbek a globális erőterekkel szemben. Említhetem itt például a brazíliai őserdő-égetéseket, ami nagy részben az új politikai hatalom működésének eredménye.

Az ausztráliai tűzvész kapcsán többen állítják azt, hogy a zöld politikusok a hibásak, mert betiltották az őslakosság által régóta használt módszert, a megelőző aljnövényzet-égetést. Megállja a helyét ez a vád?

Erről a témáról Kröel-Dulay György nyilatkozott nemrég az Indexnek, ezt ajánlanám mindenki figyelmébe. Egyébként erről a feltételezésről egy vicc jut eszembe. Amikor a hangya és az elefánt mennek át a hídon, és a hangya megkérdezi, hogy: hallod, haver, hogy dübörgünk? Tény, hogy a hangya is nyomja a hidat, de ez nagyon picike része a problémának.

Az ausztrál bennszülöttek több tízezer éve égetik a növényzetet. Egyrészt a friss fű erőforrásokhoz juttatja őket, például odamennek a kenguruk, ugyanakkor ezáltal a vadtüzektől is védik az erdőket. Körbeégetik még akkor, amikor kontrollálni tudják a tüzet, így megakadályozzák, hogy a vadtüzek felégessék az erdőket.

Ezt a rendszert verte szét az európai gyarmatosítás, azóta pedig egy csomó minden átalakult Ausztráliában. Igaz lehet, hogy a zöldek tiltása hozzájárult egyes tüzek terjedéséhez, de szerintem ez elenyésző a globális klímarendszerek változásainak hatásához képest. Ez az igazság egy részének felnagyítása, nem emiatt ég Ausztrália.

A szakmáját értő pásztor a legelők A szakmáját értő pásztor a legelők "egészségére" is figyel, így hozzájárul a gyepek biodiverzitásának fenntartásához.


Mit üzen a fiataloknak?

- Nemcsak felgyorsul a világ, de virtuálisabbá is válik az életünk, egyre több időt töltünk a közösségi médiában. Erről sok tanulmány születik, melyek például arról szólnak, hogy a gyerekek agyműködése átalakul, pszichés szorongásoknak vannak kitéve, kémiai függőség alakul ki a mobiltelefonok és a közösségi média túlzott használata amiatt.

Arra szeretnék rávilágítani, hogy van az úgynevezett gyors tudás és van a lassú tudás. A lassú tudás azt jelenti, hogy valaki fölfedez valamit, ezt elkezdik tesztelni, aminek során rájönnek, mi a jó, mi nem jó, fejlesztik, és mire a világon elterjed, addigra már több közösség is kipróbálta. Például mire megérkezett hozzánk a búzakenyér keletről, az Arany félhold felől, tudtuk, hogy ez egy működő, biztonságos élelmiszer.

A gyors tudás ellenben azt jelenti, hogyha egy ember vagy egy közösség felfedez valamit, az elterjed, mielőtt még letesztelnék. Mire rájönnének, mennyi baj van vele, elavul, és ott az új, aminek szintén nem tudjuk, mi a hatása. És hamarosan az is elavul. És közben egyre nagyobb arányban vesznek körül minket olyan dolgok, melyeknek nem ismerjük a hatását, sok a nem tesztelt, de már elterjedt felfedezés.

Egy nemrég megjelent cikkben olvastam például, hogy a gyerekek sokszor már nem tudják megkülönböztetni a valóságot a virtuális világtól, és hogy emiatt is a 2005 után születettek mennyi szorongást élnek át. Például a lájkokat nézik, ezt tekintik elismerésnek, és nincsenek felkészülve arra, hogy miként kezeljék az abból adódó szorongást, ha nem kapnak elég elismerést a virtuális térben.

Amikor döntéseket hozunk, például megveszünk egy élelmiszert, egy gépet, vagy egy szórakozási formát kipróbálnánk, jusson eszünkbe, hogy ha túl sokszor vesszük körbe magunkat a gyors tudásból származó dolgokkal, sok kárt okozhatunk magunknak és családunknak. Ha viszont tesztelt tudást használunk, biztosabbak lehetünk abban, hogy a választásaink alapvetően jók.

Nem azt mondom, hogy vissza kell menni a kőkorszakba, az új dolgok nem feltétlenül rosszak, de az biztos, hogy kockázatosabbak. Például aki gyereket nevel, és 100 döntésből 90 esetén az új, teszteletlen tudásra alapoz, ne legyen biztos abban, hogy mindent jól csinál.

Nyitókép: Molnár Zsolt alföldi pásztorokkal dolgozik együtt, mert a tájat fenntarthatóan használók és az ökológusok ismeretei hatékonyan egészítik ki egymást.

A fotók szerzője Molnár Albert Péter

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS