2020. november 26. csütörtökVirág
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Megtanulni megélni a gyászt és felismerni, ha elakad a természetes folyamat

Tőkés Hunor Tőkés Hunor 2020. január 28. 14:54, utolsó frissítés: 15:43

Átalakulóban van a gyászt övező kultúra, ezért manapság még nagyobb szükség van a közvetlen környezetünk támogatására. Tasnádi Mária pszichológussal beszélgettünk.


Kiveszőben vannak a közösségben megélt gyász rítusai, mert a bevált módszerek a nagyvárosi élet pezsgésében már nem töltik be szerepüket. A szokások helyett másfajta megoldások vezetnek a természetes gyász megéléséhez. Olyan esetek is vannak, amikor a gyász elnehezedik, bonyolulttá válik, ami veszélyes lehet a veszteséget megélő testi épségére. Ilyenkor már nem csak a tágabb szociális háló részéről jövő támogatás válik fontossá, hanem az is, hogy a veszteséget megélő környezete észleli-e azokat a tüneteket, amelyek már szakemberek bevonását igénylik. Tasnádi Mária pszichológussal beszélgettünk.



Mit tudunk jelenleg a halál és a gyász fogalmairól? Mi megy végig ilyenkor az érintettek lelki világában?

– A halál és a gyász időszaka tulajdonképpen krízishelyzet, az érintettek lelki sérülékenysége fokozott. A halált megelőző időszakban megjelenik a halálfélelem, a szenvedéstől való félelem. Az embernek nehéz eltávoznia a fizikai világból. Elégedetlen lehet azzal, amit megvalósított, és azt érezheti, hogy feladatai vannak még, keveset élt, emiatt különböző lelki folyamatok zajlanak benne, a haragtól, a szomorúságtól kezdve az alkudozáson át az elfogadásig.

Elisabeth Kübler-Ross pszichiáter szerint a haldoklóknál öt különböző fázis (elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás) azonosítható, amelyek váltakozva a hozzátartozóknál is megjelenhetnek. Sok esetben már a betegség ideje alatt fellelhetők a gyász tünetei is, mint az egészség elvesztésére adott reakció, vagy a megváltozott élethelyzet miatti bánkódás, a régi életmód elvesztésének a gyásza. A súlyos betegség és a haláleset traumatikus eseménynek számít az egyén és a közösség életében, a gyász pedig a különböző veszteségekre adott érzelmi reakció. A szakirodalom normál gyászként említi a szeretett személy elvesztése során átélt lelki folyamatot, a haláleset után beinduló gyászfolyamat és annak „megszokott tünetei” természetesek. A szomorúság, a bánat hónapokig eltarthat, később a negatív érzelmek és a betolakodó gondolatok csökkennek, tudatosul az eltávozás ténye, a halottra már nem külső személyként, hanem emlékezés formájában gondolunk, egyre inkább képesek leszünk a megváltozott élethelyzethez alkalmazkodni, erőforrásokat találunk, megjelenik a jövőkép.

Mekkora tabunak számít még jelenleg a halál?

– A halál kérdése jelenleg is tabunak számít, nem egy népszerű társasági téma. A szakirodalom ajánlja a nyílt, őszinte kommunikációt, kutatások bizonyítják, hogy azok a súlyos betegek, akik ismerték a diagnózist kevésbé szorongtak, mint akik elől eltitkolták. Mégis a halálról beszélni egy haldokló hozzátartozóval érzelmileg megterhelő feladat, sokan megtapasztaltuk, hogy kerülni próbáljuk a témát, mint például akkor, amikor idős hozzátartozónk szeretné megmutatni, hol tartja a temetkezésre szánt ruháit. A munkám során azt tapasztaltam, hogy inkább indirekt módon, utalásokkal beszélnek az elmúlás lehetőségéről, nem mondják ki a „haldoklás”, „halál” szavakat, hanem olyan utalásokkal fejezik ki, mint például „amikor elkezdődik”, „bekövetkezik”.

Egyre ritkábban látom azt, hogy az érintett vagy a hozzátartozók tudatosan hazudnak vagy félrevezetik egymást azzal, hogy nincs semmi baj. Ma már nagyon könnyen elérhető az információ, a diagnózist személyesen közlik a legtöbb esetben, így nem nagyon működik a diagnózis teljes eltitkolása. A helyzet súlyosságáról valóban nem igazán beszélnek. Fiatalabb betegek esetében mindent módszert kipróbálnak, a gyógyulásért küzdenek, reménykednek. Mindezek ellenére általában azt tapasztalom fiatal felnőtt és középkorú személyek esetében, hogy a halál lehetősége az onkológiai betegség diagnózisa pillanatától ott van a gondolataik között.

Mennyire vagyunk képesek a haldoklókkal, szeretteinkkel és a hozzánk közel állókkal nyíltan beszélni a halálról?

– Kettősség jellemző, egyik részről tabu a haláról beszélni, a másik részről az onkológiai betegséget még mindig a halálos kimenetellel asszociálja a társadalom, pedig az elmúlt évtizedekben jelentős eredményeket ért el az orvostudomány az onkológiai betegségek kezelése területén. Megnövekedett a túlélési esély. Hasonlóan a gyászhoz, itt is változó és több tényező függvénye. A fiatalabb generáció körében nagyobb nyitottságot tapasztaltam ezen a területen.

A szakirodalom fontosnak tartja a búcsúzás lehetőségét úgy a hátramaradott gyászoló lelki egészsége szempontjából, mint az eltávozó megnyugvása, megbékélése érdekében. Mégis sok esetben nincs erejük elbúcsúzni egymástól, mert túl nehéz, nem bírják érzelmileg elviselni, de utólag, a gyász során tudatosul, hogy mégis búcsúzkodtak, érintéssel, tekintettel, utalásokkal, tanáccsal, vagy a hozzátartozó részéről elhangzik, hogy „elmehetsz, ne szenvedj tovább, velem minden rendben lesz”, vagy imával kísérik, segítik az átmenetet.

Gyakori, hogy később fájlalják a búcsúzás kimaradását. Ezt sokszor a körülmények is ellehetetlenítik, például a váratlan haláleseteknél vagy valamilyen kommunikációs gát, leblokkolás miatt nem tudja a hozzátartozó megtenni ezt a lépést. Máskor a haldokló zárkózik el, nem képes az eltávozás lehetőségéről beszélni. Nagyon fontos a nyitottság, amikor az elmúlással kapcsolatos gondolatok, érzelmek, félelmek felszínre törnek a súlyos betegben, és képes lesz az önkifejezésre, szánjunk rá időt és teret, ne gátoljuk bagatellizálással vagy eltereléssel, ha együttérzéssel meghallgatjuk, kapcsolódni tudunk egymáshoz a nehéz időszakban. Odafigyelés, őszinte jelenlét, együttérzés segítheti az önfeltárulkozást, de a túlzott aktivitás, az irányítás vagy a saját félelmeink gátolhatják. Mások betegsége és halála saját halálfélelmünket is aktiválja, biztonságérzetünk meginog, az emberi lét törékenységével szembesülve saját halálunk lehetőségével is szembesülünk, egzisztenciális kérdések merülnek fel (az élet értelmének megkérdőjelezése vagy a halál utáni állapot kérdése), hozzátartozóként is válságba kerülhetünk. Éppen ezért a tágabb szociális háló részéről jövő támogatás az egész család számára nagyon fontos ebben a nehéz időszakban.

Amíg az erőszakos és váratlan halálesetekkel egyre többször találkozunk (a szórakoztatóiparnak is köszönhetően), addig a gyász mintha egyre inkább kiveszőben lenne a kultúránkból. Mintha az emberek a gyász megélése helyett inkább a mihamarabbi túllépésével foglalkoznának.

– Valóban nagy változások vannak a gyász megélésében, kiveszőben vannak a közösségben megélt gyászrítusok, de ez sok más területen is így van. Nem gondolom, hogy a gyász, mint lelki folyamat kiveszőben lenne, mert egy emberi reakció, a veszteség feldolgozásának a természetes folyamata. Inkább átalakulóban van a gyász külső megnyilvánulása, a megélése. Napjainkban, különösen városon például elveszítette jelentőségét a gyászviselet, a virrasztás, sok helyen a temetés időpontja is kitolódik. Egy falusi közösségen belül régóta jól működő rituálé a városi embernek, vagy a közösségi médiában szocializálódott személynek nem sokat jelent, így nem segíti a gyászfolyamatot, ezért más gyászhoz kapcsolódó szokások megjelenését is tapasztaljuk, például fekete háttérkép jelzi a halálesetet/a gyászt a környezetnek.

Milyen szerepe van életünkben a gyásznak és milyen hatása van a kimaradásának? És egyáltalán mi okozhatja a kimaradását?

– Egyre inkább bebizonyosodik a különböző gyászrítusok jótékony hatása, éppen ezért nagyon fontos, hogy a gyászoló megtalálja azt a kapaszkodót, támaszt, módszert, amely segíti a gyász megélésében. Pszichológiai szempontból az a lényeg, hogy a gyász kifejeződését, a veszteség okozta érzelmek megélését segítsék a különböző módszerek, mivel a gyász kimaradása vagy elakadása különböző pszichológiai, de akár testi problémákhoz vezethet, és a kimaradás egyik oka lehet a veszteséggel kapcsolatos érzelmeink elfojtása. A negatív érzelmek elkerülése lehet a háttérben, amikor azt látjuk, hogy a gyászoló minél hamarabb túl szeretne lenni a gyászon, sokszor a szenvedést akarja elkerülni, a lelki tehertől szabadulna. Gyakori, hogy nem akarunk „gyengének” látszani és ezért fojtjuk el az érzéseinket, ugyanakkor az érzések eltúlzása, például a bűntudathoz való túlzott ragaszkodás is gátolja a gyászfeldolgozás természetes folyamatát, amikor beleragad valaki a túlzott önhibáztatásba.

A gyász megélésének, kifejezésének egyéni színezete van, így a gyászidő is különbözhet. A szakirodalom úgy említi a gyászévet, mint az első év, amit a közeli hozzátartozó nélkül élünk meg. Egy év alatt nélküle élünk át ünnepeket, évfordulókat és a fontos életesemények során szembesülünk a hiányával. Egyre inkább tudatosul bennünk, hogy nincs többé. Mégis a gyászidő lehet rövidebb vagy hosszabb, több tényező befolyásolja. A hiány feldolgozását meghatározza, hogy milyen szoros volt az érzelmi kötelék vagy mennyire volt része az életünknek az elhunyt személy, de lezáratlan konfliktusok, a függő vagy ambivalens viszony is megnehezítheti az elengedést. Kolozsvár környéki falvakban még fellelhető az a szokás, hogy a rokoni kapcsolat határozza meg a gyászruha viselésének az idejét. Minél közelebbi rokon az elhunyt személy, annál több ideig viselik a gyászruhát, amivel valószínű, hogy a szorosabb érzelmi köteléket szándékoztak kifejezni. A hosszú, időben elhúzódó tünetek krónikus gyászra is utalhatnak.

Hogyan készülhetünk fel, és könnyíthetjük meg az elengedést a magunk, a szeretteink, valamint az általunk támogatott gyászolók számára?

– A szakirodalom leírja a megelőlegezett gyász jelenségét, amikor hosszabb betegség előzi meg a halálesetet, ez segíthet, mivel fokozatosan, lelkileg felkészülünk a halál bekövetkeztére, de nehezítheti is, testi-lelki kimerülést okozhat. Sajnos egységes recept nincs a felkészülésre, mivel különböző sorsok, élethelyzetek vannak, meghatározóak a gyászoló egyéni tulajdonságai is, és amint már említettem, a kapcsolat milyensége, a haláleset körülményei mind meghatározzák a gyászreakciót. Hogy megkönnyítsük az elengedést, törekedhetünk az őszinte, nyílt kapcsolatokra, az egymásra való odafigyelésre, a teljes élet megélésére, az élet értékelésére, a közös élményekre, a minőségi együttlétre, az elbúcsúzás lehetőségére. Támaszt nyújthatnak a meghitt társas kapcsolataink, segíthetnek a humánus életcéljaink, a hivatásként megélt munka, a spiritualitás, a vallási nézeteink és hitünk, egy hobbi, sport, a természet, a művészet.

A gyász idején segíthet a naplóírás, egy gyászról szóló könyv vagy egy háziállatról való gondoskodás. A gyászfolyamatban segíthetünk embertársainknak azáltal, hogy csendben meghallgatjuk, nem akarjuk irányítani vagy kioktatni, kerüljük a kritikus magatartást, a bűntudatkeltést, ugyanakkor nem kerüljük a témát és a gyászoló jelenlétét, együttérzéssel fordulunk felé, de akár fizikai segítséget is felajánlhatunk, például ügyintézésben, de akár egy finom ebéd főzése is támogatás lehet. A szakirodalom leírja a poszttraumás növekedés jelenségét, amikor egy traumatikus eseményt átélt személy úgy érzi, hogy az átélt nehézségek hatására fejlődik. Az ember képes felülemelkedni a nehézségeken, amit növekedésként vagy fejlődésként él meg. Az onkológiai betegek vagy a gyászolók önsegítő csoportjában is találkoztam hasonlóval, például az élet fokozottabb értékelése nagyon gyakori, megváltoznak a prioritások, megnövekedik a személyes erő érzet, azáltal, hogy a sok szenvedést kibírták. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a növekedésben kulcstényező a társas támogatás minősége és a belső, lelki folyamatok kifejezésének a lehetősége.

A Polcz Alaine nevéhez is kötődő tanatológia (azaz a gyász és a halál kutatása) által jobban megérthetjük a halál fogalmát. Szintén a kolozsvári születésű írónak és pszichológusnak köszönhető a hospice és a palliatív ellátás elterjedése, Magyarországon a szemlélet úttörőjének tartják. A pszichológia hogyan viszonyul a hospice és palliatív ellátás kérdésköréhez?

Polcz Alaine munkásságának sokat köszönhetünk, szakkönyvei és a tanítványai által továbbított tudás napjainkban is meghatározó szakmai forrás és gyakorlati útmutató a gyász és a halál körüli teendőkben (különösen a magyar nyelven beszélő segítő szakemberek körében). Számos kezdeményezés kapcsolódik a nevéhez, például ő szorgalmazta a gyógyíthatatlan gyermekek otthoni ápolását és az iskolai tananyag folytatásának lehetőségét. Polcz felhívta a figyelmet a halálhoz és a gyászhoz kapcsolódó rítusok fontosságára, az emberi méltóság megőrzésére a betegség és a haldoklás időszakában. Sokat tett a hospice, a palliatív ellátás megvalósulásáért, megfigyelései hozzájárultak, hogy jelenleg többet tudjunk a súlyos betegség és a halál körüli események lelki folyamatairól és a támasznyújtásról.

Polcz Alaine nyomán megkülönböztetünk egy kezdeti sokk szakaszt a haláleset bekövetkezte után rögtön, amit általában az összeszedettség szakasza követ a temetés körüli teendők időszakában, utána egy érzelmekkel teli kaotikus állapot, és végül a szembenézés szakasza jelentkezik. Ezek a lelki folyamatok a legtöbb esetben megfigyelhetőek, de egyénenként mégis eltérőek lehetnek, például a legtöbbünk számára egyértelmű, hogy a különböző kultúrákban eltérő gyászszokások voltak/vannak, másképpen gyászol egy férfi, mint egy nő, és megint csak másképp egy gyerek, mint egy felnőtt.

A pszichológia egyik feladata az ember lelki egészségének a védelme. A palliatív és hospice ellátás nagyon fontos és szükséges a súlyos betegségben szenvedő ember esetében, akkor, amikor a betegség gyógyítására nincs lehetőség, és az életkilátások csökkenek. Ezekben az esetekben a tünetek enyhítésére tevődik a hangsúly, elsődleges a testi-lelki szenvedés csökkentése, fontos szempont az adott körülmények között fenntartható autonómia megőrzésére való törekvés, az életminőség javítása. A palliatív ellátást igénylő ember és családja krízishelyzetben van, ezért fokozottan szükségük van a többszintű támogatásra, a testi tünetek kezelésén kívül kognitív, érzelmi, egzisztenciális, spirituális problémák is a felszínre törnek. Multidiszciplináris csapatra van szükség, történjék otthon vagy intézményben, az orvosi és ápolói ellátás mellett szükség lehet pszichológusra, mentálhigiénés szakemberre, lelkészre, szociális munkásra, gyógytornászra vagy más szolgáltatásra.

A pszichológus feladata a beteg és a családtagok lelki támogatása, a nehéz élethelyzethez való alkalmazkodás segítése, a haldoklás és a gyász természetes folyamatának a kísérése, valamint a különböző lelki eredetű problémák, például depresszió, szorongás, pánikroham, stb. esetén segítséget nyújthat. A palliatív és hospice munkában több szakterület közös célja az érintett személy és a hozzátartozók életminőségének javítása, a szenvedés enyhítése, az emberi méltóság megőrzése. Napjainkban, részben a modern életvitel miatt sok esetben a családnak lehetetlen megoldani egy súlyos beteg otthoni felügyeletét vagy egymagában a hozzátartozó érzelmileg nem tudja elviselni ezt a terhet, így egyre nagyobb szükség van humánus szemléletű, komplex ellátásra a terminális állapotban lévő betegek gondozásában. Jelenleg Kolozsváron is elérthető palliatív és hospice ellátás, de még vannak tennivalók mind a társadalmi szemléletformálás, mind az egészségügyi rendszer területén.

Milyen esetekben érdemes gyászkísérő csoportokhoz csatlakozni, pszichológus segítségét kérni?

– A gyászban, traumák során, az elsődleges szociális hálónak fontos feladata van, a közeli családtagok, barátok, szomszédok, munkatársak, vallási közösségek, azok a személyek, akik a gyászoló mindennapjaiban jelen vannak támaszt nyújthatnak. Megteremthetik a lehetőséget, hogy az érintett megélje a gyászát, kifejezze a történtekkel kapcsolatos érzéseit és gondolatait, ezáltal segítve a kognitív és emocionális feldolgozást. Ezen kívül fizikailag is törődnek vele, közös programot szerveznek, támogatják ebben a sérülékeny időszakában. A gyászkísérő csoportnak tulajdonképpen társas támogató szerepe van, önsegítő módszer, a kölcsönös sorstársi együttérzés gyógyító hatását felhasználva. Könnyebben megy az érzelmek kifejezése, a gyász megélése ebben a közegben, hasonló megpróbáltatásban volt részük, egy csónakban eveznek. A csoportban megtapasztalják, hogy nincsenek egyedül az érzéseikkel, sokan hasonló dolgok miatt rágódnak vagy mások éppen velük ellentétes eseményekért éreznek bűntudatot. Például valaki bűntudatot érez, hogy nem otthon következett be a szeretett személy halála, míg másvalaki megosztja, hogy ő azért szenved, mert nem vitte kórházba. Az ilyen jellegű megosztásoknak felszabadító hatásuk van.

Gyászcsoportban való részvétel, egyéni gyászkísérés, pszichológusi támogatás segíti a természetes gyászfolyamatot, támogatást nyújt a gyász hordozásában, különösen nagy segítség lehet, amikor a társas kapcsolatok területén hiányosságok vannak. Szövődményes gyász vagy veszélyeztető tényezők esetén krízisintervencióra, pszichoterápiára, pszichiátriai kezelésre is szükség lehet.

Mik a jelei annak, ha a gyász elnehezedik, a természetes folyamat helyett patologikussá válik? Észlelve a tüneteket, miként közelítsünk a kezelése felé?

– Gyakori, hogy a gyászoló környezetében élő személyek hívják fel a figyelmet, hogy segítésre van szükség, és keresik meg a megfelelő segítő szakembert a gyászoló számára. Figyeljünk a szövődményekre utaló tünetekre, mint az alvászavar, étvágytalanság, fokozott bezárkózás, az időben elhúzódó vagy intenzitásában erős gyászfolyamat, önbántalmazó magatartás, öngyilkossági gondolatok, pszichoszomatikus tünetek, gyakori testi panaszok, alkohol- vagy drogfüggősség. Ezekben az esetekben ajánlott lehet a pszichoterápia, de akár pszichiátriai gyógyszerek szedése is indokolt lehet.

Leginkább a veszélyeztető tényezőkre szeretném felhívni a figyelmet, mint például az erőszakos vagy az öngyilkos haláleset, gyerek vagy fiatal felnőtt elvesztése, előzetes veszteségek és traumák jelenléte, meglévő pszichiátriai betegségek, mert ezekben az esetekben javasolt a professzionális segítség, elsősorban a bonyolulttá váló gyász megelőzése céljából. Sok esetben alvászavar, fizikai kimerültség vagy testi probléma viszi a családorvoshoz az érintettet, aki tovább küldi pszichológushoz vagy pszichiáterhez, de arra is van példa, hogy pszichológust keresnek fel először. Nagyon sok lehetőség van, élni kell vele, kereshetjük a társas kapcsolatokat, az önsegítő társulásokat, de különböző vallási felekezeteknél és karitatív szervezeteknél is kérhetünk segítséget. A segítségkérés nem jelent gyengeséget, hanem a megküzdés jele, hogy képes vagyok lépni az állapotom javítása érdekében.

Nyitókép: pexels.hu

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS