2022. május 20. péntekBernát, Felícia
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Milyen nehézségekkel néz szembe egy chippendale fiú?

kérdezett: Gergely Borbála 2016. január 13. 13:59, utolsó frissítés: 2016. január 15. 15:18

"Akik hozzám közel állnak, tudják, hogy hogyan néz ki ez az egész, és elfogadják" - Diegoval, egy férfi sztriptíztáncossal beszélgettünk.


A lánybúcsúk szinte elengedhetetlen eleme a chippendale show, de sokszor különböző rendezvényeken, összejöveteleken vagy házibulikon is felbukkannak a rendőrnek, vagy épp matróznak öltözött férfi sztriptíztáncosok. Elsőre lazának tűnhet a szakma, azonban számos nehézséggel is számolniuk kell a fiúknak - mint mindenkinek, aki a szórakoztatóiparban helyezkedik el. A buktatókról, a szakma megítéléséről és a technikai részletekről beszélgettünk Diegoval, aki már négy éve vetkőzik.

Hogyan csöppentél a chippendale szakmába? Tudatosan készültél rá?

- Egyáltalán nem volt tudatos a döntés, nem ez volt az általam megálmodott vagy keresett foglalkozás. Úgy kerültem bele, hogy indultam egy férfi szépségversenyen, és ott kerestek meg azzal, hogy volna-e kedvem különböző táncos munkákhoz. Elfogadtam, és ez eleinte go-go jellegű fellépéseket jelentett. A go-go tánc abból áll, hogy félmeztelenül táncol valaki egy színpadon egy diszkóban, vagy különböző szórakozóhelyeken, az ott szóló zenére; ilyen esetben nincs sztriptíz. Innen már könnyű volt továbblépni később a műsorozás irányába. A sztriptíz műsor annyiban fejlesztett verzió, hogy például saját zenére táncolunk. Mindenkinek van egy saját, nagyjából 10-15 perces mixe, ami olyan zenékből áll össze, amit jónak tart, amiről úgy gondolja, hogy jól tud rá mozogni, és a női közönségnek tetszene. Aztán begyakorolunk egy koreográfiát, amit jelmezben adunk elő, miközben fokozatosan lekerülnek a ruhadarabok.

Van egy speciális edzésterv, vagy egy külön tanfolyam, amit szükséges elvégezni ahhoz, hogy valaki chippendale legyen?


- Nincs végzettséghez kötve, hogy ki vállalhat ilyen jellegű munkát. Én személy szerint részt vettem táncoktatók által tartott órákon.

Vannak különböző sablonkoreográfiák, amelyeket el kell sajátítani, vagy inkább improvizációból építkeztek?

- Ebben a kérdésben fontos tényező – és gyakran az is a baj –, hogy nekünk mindig alkalmazkodni kell az adott helyszínhez, az adott szituációhoz és így tovább. Figyelembe kell venni, hogy milyen a hely, el tudjuk-e ott táncolni a koreográfiát, amit elterveztünk. Ráadásul előfordul, hogy belevonunk egy-egy lányt a produkcióba, és velük éppen nem lehet azt megcsinálni, amit mi elterveztünk előre. Például ha egy lány túlságosan fel van pörögve, vagy a másik véglet, ha túl szemérmes, nagyon nehéz dolga van a chippendale-nek. Ez az a két véglet, amire nehéz felkészülni egy előre elgondolt koreográfiával. Lényegében az évek alatt kialakul egy olyan rutin, ami alapján el tudjuk dönteni, hogy éppen hogyan kell reagálnunk, mi a jó megoldás.

photo by Randy Miramontez via shutterstock

Próbálni van lehetőségetek, vagy a chippendale 100%-ban élesben tanul?

- A közönség reakcióját valóban nehéz kiszámítani, így nem is tudunk próbálni. De például ha csapattal készülünk show-ra, akkor azért próbálunk, hogy a mozgásunkat összehangoljuk, a mozdulatok egyszerre menjenek. De ebben az esetben is komoly feladat az adott szituációra felkészülni. Ha hárman csinálunk egy show-t, és mindannyian kiviszünk a színpadra egy-egy lányt, ők mind különbözőek lesznek, és nagyon nehéz pontosan ugyanazt végigcsinálni velük.


Mi volt eddig a legkülönösebb tapasztalatod?

- Az többször is elő szokott fordulni, hogy annyira felpörögnek a lányok, hogy nem várják meg, amíg én letépem magamról az egyes ruhadarabokat, hanem próbálják ők letépni. Ez a műsorjelleget el tudja rontani. Nekünk van kosztümünk, amit mi tudunk, hogy hol kell megfogni ahhoz, hogy jó helyen tépődjön, és az jól nézzen ki a műsort kívülről nézőknek – a lány pedig hiába próbálja rossz helyen letépni rólam. Ebből adódhat, hogy néha nem olyan látványos egy-egy elem.

Ezen kívül még érdekes tapasztalat, hogy gyakran megkeresnek minket szexuális jellegű munkával kapcsolatban, ilyen típusú felkérésekkel. Ezt a két dolgot el kell különíteni. Mi nem escort srácok vagyunk, hanem chippendale fiúk.

Tartottál attól, hogy pont ebből a gyakori összemosásból adódóan ellenérzést válthat ki bizonyos emberekben, ha megtudják, hogy ez a foglalkozásod?

- Persze, megfordult a fejemben, és szerintem minden „normális” embernek eszébe jut, hogy mit fognak szólni a barátai, a családja. Vagy éppen a barátnője mit gondol majd, hogy ha elmegy fellépni, mi fog ott történni. Ezt nagyon nehéz a helyén kezelni. Én személy szerint azoknak a véleményére nem adok, akikkel nem vagyok közeli viszonyban. Akiket viszont elég közel érzek magamhoz, és méltatom őket arra, hogy tudják, vagy éppen érdekli őket, azoknak elmondom, hogy pontosan hogy néz ki a dolog, mi történik, mi az a határ, ameddig elmegyünk. Aki hozzám közel áll, tudja, hogy hogyan néz ki ez az egész, és elfogadják.

photo by Volt Collection via shutterstock

Úgy tudom, hogy engedélyezed a fotók és videófelvételek készítését a produkcióid alatt, azzal a kikötéssel, hogy a társaságból csak egy ember foglalkozzon ezzel, a többiek ne kamerán keresztül tapasztalják meg az élményt. Ez roppant szimpatikus hozzáállás, a pillanatra, a közvetlenebb tapasztalásra, az „itt és most”-ra helyezi a hangsúlyt. Te előadóművészetként fogod fel a munkádat?

- Igen. És ez valóban így van, mostanában el is mondom a megrendelőknek, hogy egy ember készíthet különböző típusú felvételeket. Volt abból probléma, hogy egy-egy fellépésen minden lány elővette a mobilját, hogy filmezzen. Egy ilyen világban élünk, mindenki fényképez, videózik, és a pillanatot nem élik meg. Előfordult már egy lánybúcsún, hogy szegény lány barátnői ahelyett, hogy fokozták volna a hangulatot azzal, hogy tapsolnak, vagy sikítoznak akkor, amikor annak ott a helye, csendben nézték a telefonjaik mögül, hogy mi történik. Ez egy ilyen típusú produkciót meg tud ölni. Ezek után gondoltam, hogy nincs rendjén, ha mindenki a telefonján keresztül nézi a műsort. Egy valaki fotózzon, ez természetes, egyáltalán nincs vele probléma, jó, ha később vissza tudják nézni, de ne történjen meg az, hogy mindenki csendben van, és arra koncentrál, hogy minél jobb felvételt készítsen.

A saját testképedet, testképeteket befolyásolja ez a szakma?

- Valamilyen szinten igen, mert elkerülhetetlen, hogy ne kapjunk visszajelzéseket. Ez többnyire pozitív, így ha valaki nem elég magabiztos, annak egy nagyon jó eszköz lehet annak fejlesztésére. Találkoztam olyanokkal, akik gyerekkorukban kicsit visszahúzódóak voltak, vagy elmondásuk szerint nem tudtak könnyen barátnőt találni. Ők később ezt fejlesztették a tánctudással és a testükkel együtt, és a mai napig szükségük van egy visszacsatolásra a hölgyek részéről ahhoz, hogy az egójuk egy normális szintet tudjon érni.

photo by Randy Miramontez via shutterstock

Ez a visszacsatolás nem túl mulandó? Az ember a 15 perces show után visszakerül a szürke hétköznapok világába. Nem teszi ez túlságosan hullámzóvá az ember hangulatát?

- Ha valaki kap egy pozitív visszajelzést a testével kapcsolatban, az hosszan tartó dolog, megmarad, az embernek később többször eszébe jut. Az megterhelőbb, hogy egyik helyről kell rohanni a másikra, főleg nyáron, amikor több lánybúcsú van. Ilyenkor beülök a kocsiba, hallgatom a zenét, próbálok ráhangolódni a dologra, amíg megérkezem a lányokhoz. Általában meglepetés a chippendale show, tehát mondjuk állok egy sötét szobában, síri csöndben, és amikor megszólal a zeném, ki kell lépni, és olyan felfokozott hangulatban kell lennem, hogy érezzék, hogy élvezem a produkciót. Nehéz egyik pillanatról a másikra felpörögni, hogy jó show-t tudjak csinálni, és aztán onnan visszakerülni a normális szintre a pörgésből. Például tudni kell elköszönni és otthagyni egy tök jó bulit, beülni a kocsiba, és menni a következő munka helyszínére. A testünkre tett megjegyzések, dicséretek vagy kritikák hosszan tartó hatást fejtenek ki, inkább a gyors hangulatváltás a megterhelő.

Meddig tervezed folytatni?

- Túlságosan hosszú terveim nincsenek ezen a téren, 1-2 évig szeretném még folytatni. Később más szakmában szeretnék elhelyezkedni, ami nem kapcsolódik a szórakoztatóiparhoz. Valljuk be, fiatalon ez jó dolog, viszonylag könnyű pénzkeresési lehetőség, de szerintem mindenkinek tudnia kell, hogy hol a határ. Úgy gondolom, hogy 35 év az, ami után már semmi esetre sem folytatnám – persze ki mennyinek érzi magát, és milyen formában tud maradni.


Nyitókép: photo by Studio10Artur via Shutterstock

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS