2021. december 8. szerdaMária
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

"Azt kell tudni, hogy mi lesz a fontos probléma holnap"

Kérdeztek: a résztvevők 2004. július 30. 13:16, utolsó frissítés: 13:02

"A kockázatos téma azért izgalmas, mert ha összejön, nagy dolgok lesznek belőle" – állítja #b#Barabási Albert-László#/b#, az amerikai Notre Dame egyetem tanára, a hálózati fizika kitalálója. A Balánbányáról indult elméleti fizikus életéről mesélt Tusnádfürdőn.





– Balánbányán nőttem fel, 14 éves koromig laktam ott, illetve Gyergyószentmiklóson, nagyszüleimnél. Aztán bekerültem a Márton Áron gimnáziumba, Csíkszeredába – az, hogy most fizikus vagyok, az onnan jött. Igazából képzőművész szerettem volna lenni, és ezért sokat tanultam rajzolni meg szobrászkodni, de hamarosan beláttam, hogy a fizika jobban megy.

Nem mondom, hogy akkor úgy éreztem, ez a hivatásom, de jól ment. Az akkori rendszerben ráadásul nagyon nehéz volt képzőművészetire bejutni, ám fizika-szakra sokkal könnyebb, úgyhogy oda felvételiztem.

Talán fontos volt az is, hogy középiskolás koromban rengeteget olvastam. A városi könyvtár nem túl nagy, és eljutottam odáig, hogy már beengedtek hátra, mert unták nekem egyenként kihordani a könyveket. Már akkor elkezdtem érdeklődni a tudományos ismeretterjesztés iránt, és nagyon tudtam lelkesedni, ha olvastam, mások milyen jópofa dolgokat csináltak. Ez a nyolcvanas években történt:




a kommunista rendszer dühöngött,

nagyon nehéz volt információkhoz jutni arról, hogy mi történik a világban. Úgyhogy azokra hagyatkozott az ember, amik a hetvenes években jöttek be az országba. De ez elég volt ahhoz, hogy érdeklődésemet a fizika iránt felkeltse, és elindítson ezen a pályán.

Atomfizikára felvételiztem Bukarestbe – emellett újságíróként is bedolgoztam A Hétnek. Ez nagyon fontos volt, mert később a Behálózva írásakor megvolt az önbizalmam, értettem, mi az, hogy ismeretterjesztés. '89 nyarán kikerültem Magyarországra: ott fejeztem be az egyetemet, és onnan mentem ki az Egyesült Államokba doktorálni.



Korábban, még Bukarestben kezembe került egy Magyar Tudomány, a Scientific American fordítása. Ott volt egy olyan cikk, mely a fraktálok növesztéséről szólt, és rájöttem, hogy ezt én is meg tudom csinálni. Valahol itt kezdődött a kutatás: vettem a cikket, leültem a számítógép elé, és beprogramoztam. Majd elmentem Budapestre, megkerestem a fraktálok magyarországi szakértőjét, és megmutattam neki.


Még le se lőtt

– azt mondta nagyon érdekes – de most már tudom, semmi új nem volt abban, amit csináltam. Csak vettem a cikket, és reprodukáltam azokat az eredményeket, amelyek benne voltak. De ez mindenképp nagyon bátorított, ugyanakkor kezembe akadt egy könyv a káoszról, úgyhogy nekiálltam káoszelmélettel foglalkozni.

Egy barátommal odáig jutottunk, hogy megjelentettünk egy cikket egy nyugati lapban. Ez Romániában nagyon nagy dolog volt akkoriban, mert legtöbb tanáromnak nem jelent még meg nyugati lapban írása. És ott voltunk mi, harmadéven publikáltunk egy cikket, amit másodéves korunkban írtunk.

Amikor eljutottunk Budapestre, akkor kellett választanom a káosz és a fraktálok között, és talán itt van egy érdekes lépés: volt két nagyon jó szakember mindkét témában, és nem tudtam eldönteni, kihez menjek.

Egyszerűen azt csináltam, hogy megnéztem: kinek jobb a hivatkozottsága. Mikor egy cikk megjelenik, akkor adatbázisokba kerül, hogy hány más cikk hivatkozik arra a cikkre. Igazából így mérik fel a tudományos teljesítményt is. Úgy találtam, Vicsek Tamásnak sokkal nagyobb volt a hivatkozottsága, és az ő területe dinamikusabban fejlődött, így hozzá mentem dolgozni. Azért fontos ez a mozzanat, mert sokszor láttam, hogy a diákok érzelmi alapon választanak témát. Nem gondolják át az, hogy végülis mit akarnak azzal kezdeni, pedig a jövőjük függ tőle.



Vicsek Tamás volt az, aki később segített nekem kimenni az Egyesült Államokba doktorálni. Ott a doktori előtti képzés sokkal gyengébb, mint Európában, de a doktori messze veri az európait. A magyarázat: ez a rendszer úgy működik, hogy mivel nem képzik annyira az amerikai diákokat, hogy azok helyt tudjanak állni a doktori során, külföldről importálják őket. Az egész amerikai technológia,


fejlesztés-kutatás külföldi diákokon alapszik.

Kínából jönnek nagyszámban hallgatók, de Kelet-Európából is nagyon szeretnek odacsábítani embereket. Innen viszont nem jelentkeznek elegendő számban, vagy pedig a színvonallal van gond. De ha egy kelet-európai jelentkezik, és bizonyos minimális követelményeket teljesít, többnyire fel is veszik.

Csupán le kell tenni egy nyelvvizsgát, egy egyszerű szakvizsgát, ki kell tölteni egy jelentkezési ívet. A bizottság két dologra figyel: az ajánlólevelekre, illetve az alaptantárgyból szerzett jegyekre. A diáknak nem kell színtízesnek lennie, de a bizonyítványból ki kell derüljön, hogy nagyon jó.


Én Bostonban doktoráltam,

és számomra világos volt: a doktori befejezése után hazamegyek. Akkoriban felület-fizikával, illetve statisztikus fizikával foglalkoztam. Azonban amikor befejeztem a doktorit, nagyon érdekes állást kaptam: az IBM-nek volt egy elefántcsonttorony-szerű kutatóintézete, ami mostmár megszűnőben van. Itt nem úgy vettek fel az embereket, hogy gyere, és dolgozz ezen a témán, hanem úgy működik, hogy felveszik a legjobb végzőst, és nem adnak neki kutatási témát. Kap egy irodát, és az illető azon dolgozik, amin akar.

Az elképzelés az, hogy néhány év múlva az illető valami olyasmivel fog foglalkozni, ami a cégnek fontos. Persze a fizetés sem rossz... Lett volna még egy állás a Harvardon, de mivel az IBM háromszor annyit fizetett, úgy döntöttem, hogy az a jobb hely.

Aztán pusztán kíváncsiságból megpályáztam minden olyan egyetemi állást, ami az én szakterületemen volt – így hívtak el a Notre Dame egyetemre interjúra. Később megtudtam, több mind hatszázan jelentkeztek arra az állásra, tíz embert hívtak el interjúra, és végül engem választottak. Még az IBM-nél írtam meg az első cikkemet a hálózatokról '95-ben. Lelkesen elküldtem egy folyóiratnak, de visszautasították:


azt mondták, érdektelen.

Még négy újságnál próbálkoztam, de sikertelenül. Akkor arra gondoltam, hálózatokkal nem érdemes foglalkozni, ez senkit nem érdekel, így visszatértem a felület-fizikához, abból építettem fel egy kutatócsoportot.

Három év múlva, 1998-ban, mikor már megvolt a kutatási pénz, megkértem egyik nagyon sikeres, Albert Réka nevű vásárhelyi tanítványomat, hogy foglalkozzon hálózatokkal. Viszont felkészítettem arra, hogy előfordulhat, a hálózat-témában nem lesz olyan sikeres, mint korábban, ami pedig a cikkeket illeti, publikálásra kevés a remény.



Három hónapra rá kezdtük meg az internet feltérképezését egy robottal – az első cikket elfogadta a Nature, a másodikat a Science, az elkövetkező két évben írtunk Rékával közösen öt cikket a Nature-ban és a Science-ban, ami a legtöbb embernek egy karrierre elég.

Általában a biztonságos úton próbálunk haladni. Én is ezt csináltam – miután az IBM-nél a hálózatok nem jött össze, visszatértem három évre a biztos úthoz. A kockázatos téma azért izgalmas, mert ha összejön, akkor nagy dolgok lesznek belőle. Amikor 1998-ban visszatértem a halózatokhoz, erre, valahogy már az egész tudomány készen állt arra, hogy hálózatokban gondolkodjon: lényegében az egész terület


egy év alatt robbant be.

Nem bántam meg azt, hogy amikor megjelent az első cikkünk – bár még nem volt nyilvánvaló, hogy az egy cikkből mi lesz – azonnal abbahagytam minden mást. Nagyon szokatlan ez a tudományos életben: a gyakorlat az, hogy ha van egy új témád, akkor tovább dolgozol azon, amiben szakember vagy, és csak mellékállásban futtatod az újat.

Mindez pénzügyi megfontolásokból van így: a kutatócsoportot fenn kell tartani. Az én éves büdzsém most körülbelül félmillió dollár évente. Ha az ember úgymond rossz lóra tesz, akkor a pénz eltűnik, hiába a pályázatok, ha a kormányzat úgy érzi, ez nem eléggé fontos. Amikor a csapatot átállítottam hálózatokra, akkor még nem volt nyilvánvaló, hogy lesz-e erre kutatási pénz.

Azonban mivel mi gyorsan átálltunk, hirtelen mi voltunk az egyetlen csoport, aki ezzel foglalkozott, és ez lehetővé tette számunkra, hogy három év alatt rengeteg dolgot felgöngyölítsünk. Ami a pénzt illeti, az első évben mindkét pályázatomat visszautasították. Ettől nagyon megrémültem, a következő évben beadtam ötöt, és mind megkaptuk, mert a terület beérett.

Ez volt az elmúlt három esztendőben: többnyire sikerült a költségvetést kiegyensúlyoznom, odafigyelnem a kutatásokra és fenntartanom az újító szellemet.


Nem könnyű állandóan újat hozni:

most már sokan foglalkoznak hálózatokkal, így bármilyen kérdés merül fel, valaki gyorsan megválaszolja. És ezen a területen a legfontosabb az ötlet: biológiában például néha évekig kell kísérletezni, míg megjelennek az első eredmények, elméleti fizikában akár egy nap alatt gyakorlatba lehet ültetni egy igazán jó ötletet.

A legjobb példa erre a hálózatok növekedésének modellje: ezt Portugáliában gondoltam ki, egy hét múlva készen volt és be volt küldve a cikk. Ez a leggyorsabban megírt cikkem, és egyben a leghivatkozottabb is. Tehát nem kell évekig bütykölni, hanem az ötlet a fontos. Ugyanakkor nem arra kell figyelni, hogy mi a fontos probléma most, hanem arra, hogy mi lesz a fontos probléma egy vagy öt év múlva.



Ahhoz, hogy fontos dolgokat lehessen felfedezni, benne kell lenni a körforgásban. Rengeteg izolált zseni élhet a világon, de a hatásuk a világra minimális, mert ők általában nagyon nehéz problémákon dolgoznak, amelyeket nem sikerül megoldaniuk.

Más eset az, amikor a terület, ahol a probléma van, már nagyrészt lezárt – így nem érdemes vele foglalkozni. Léteznek tudós-dinasztiák: meg lehet nézni, hogy a legtöbb Nobel-díjasnak téma-vezetője is Nobel-díjas volt. Azért van ez, mert ezek az emberek benne vannak az információ-áramlásban, tudják, hogy mi a fontos, és mivel érdemes foglalkozni. És azt, hogy mi a fontos, a tudományos közösség dönti el, nem pedig a kutató.


Hogyan látod az erdélyi egyetemi oktatást?

– Bár csak távolról és hunyorogva látok rá erre, nagyon jó hírnek tartom az egyetemek túlburjánzását. Sokan azt mondják, ez probléma, de mondok egy példát: akárhova megy az ember Amerikában, mindenhol vannak egyetemek, bár egyesek nagyon gyengék. A lényeg az, hogy meglegyen a lehetőség arra, hogy bárki bármikor tanuljon. Nem is az a lényeg, hogy mit tanulunk meg, hanem maga a tanulás folyamata a fontos, a gondolkodásmód, az információ keresése, a probléma-megoldás, az érvényesülés képessége nagyon változatos körülmények között.

Ami a színvonalat illeti, ez így van rendjén: egyetlen ország sem tud fenntartani 200 csúcsegyetemet. Szükséges az, hogy különböző szinteken tudjanak a diákok hozzáférni az oktatáshoz, és ki-ki a saját szintjén tanulhasson.

Persze szomorú, hogy a sok, frissen indult egyetem miatt a BBTE-n nem tudnak indulni bizonyos magyar szakok. Bár én híve vagyok a magyar oktatásnak, azt mondom, hogy ha valaki valamit igazán magas szinten akar űzni, akkor a nyelv nem kellene akadály legyen: ha valakinek igazán specifikus igényei vannak, akkor a bukaresti vagy magyarországi képzés is alternatíva lehet.


Hogyan fog kinézni szerinted az erdélyi oktatás tíz év múlva?

– Én évente kétszer járok Romániában, így csak felvillannak dolgok előttem – nekem úgy tűnik, a javulás nagyon gyors. Persze én nem itt teremtem meg az egzisztenciám, és tudom, hogy azok, akik itt élnek, keményen megdolgoznak mindezért. Tíz év múlva biztosra vehető az EU-tagság, bármit is csinál Románia, és ez nagyon sok mindent megváltoztat majd az önrendelkezéstől kezdve a források elérhetőségéig.

Persze ott van a megmaradás vs. magas szintű szakmai helytállás problémája – ez utóbbi mobilitást jelent. Ez egyébként európai probléma – ma ha bármely uniós kutatási intézetbe látogat az ember, ott olaszokkal, franciákkal, németekkel találkozik. A mobilitás óriásivá vált Európában, és ez be fog gyűrűzni Erdélybe is.

Kérdés, hogy fogunk-e ennek örülni, ha ez a fiatalok – akár időleges – kivándorlását jelenti majd. Szerintem ez mindenképp jó – az EU-ban az identitás-tudat megmarad, de utazunk, hogy kutassunk, és bizonyos százalékban visszajövünk. Ez egy egészséges dolog. Viszont Amerika vonzalma csökkenni fog: ez szeptember 11.-nek, a Bush-kormánynak, illetve annak köszönhető, hogy az uniós lehetőségek egyre jobbak lesznek.

Mini-Európává kell válnunk, és ez meg fog történni – kíváncsi lennék, hogy hányan lesznek itt 10 év múlva közületek, vagyis hogy közületek hányan fogtok külföldön dolgozni rövidebb-hosszabb ideig.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS