Nem is gondolnánk, hogy a magyarság 5%-a Árpád-házi leszármazott
Gergely Borbála 2015. november 12. 12:55, utolsó frissítés: 12:55Kit nem villanyoz fel, ha egy történelemkönyvekből ismert személy az ősapjává válik? – interjú Nagy Beatrix Julianna családfakutatóval.
Nagy Beatrix Julianna genealógus és XIX. századi fotográfiák gyűjtője. Családkutatással már 12 éve foglalkozik, a fotógyűjteményéhez kapcsolódó kutatói munkájának eredményeképpen pedig hamarosan egy hiánypótló könyv is megjelenik.
A családfakutatásról, annak különböző módszereiről és ágairól beszélgettünk, közben meg érdekes tényekre derült fény – például Zrínyi Miklós leszármazottja is szaladgálhat a szemünk előtt.
A családfakutatás a legtöbb ember számára homályos jelentéssel bír, és akad, aki még nem is hallott róla. Mióta létezik nagyjából ez a szakterület, és mi idézte elő a kialakulását?
- Hogy mióta létezik ez a kutatási terület, arra nincsen egzakt válasz, de bizonyíthatóan már a római korban is számon tartották az emberek a származásukat. Egészen biztos, hogy már azelőtt is létezett, hiszen az előkelő származás – amennyiben bizonyítható volt –, jelentős privilégiumokkal járt. Gondoljunk csak a királyi családokra, vagy a törzsekre, ahol a vér szerinti leszármazott vagy rokon örökli a vezetői tisztséget, javakat. Ezen örökölhető privilégiumok bizonyíthatósága okán volt praktikus a származás nyilvántartása, valószínűleg ezért alakultak ki az első genealógiai táblák is. Ezen felül azt hiszem, az embert mindig is érdekelte az, hogy honnan származik, kik voltak az ősei, de a kutatási lehetőség és az információ nem minden korban és nem minden réteg számára volt elérhető. Napjainkban ez már egy mindenki számára lehetséges kutatási terület.
Ön hogyan találkozott a lehetőséggel, mikor döntött úgy, hogy ezzel szeretne foglalkozni?
- Ha nagyon megerőltetem magam, akkor sem jut eszembe olyan családkutató, aki nem a saját családfája okán kezdett el ehhez a területhez komolyabban fordulni. Én sem vagyok kivétel, 12 évvel ezelőtt a saját családfám, a saját eredetem kezdett el foglalkoztatni, és elindultam a kutatás rögös, de nagyon élvezetes útján. Akkor azonban még nem voltak jelentős internetes adatbázisok, a kutatást levéltárakban kellett végezni.
Mi vonzotta benne leginkább?
- Az emberek szeretik a titkokat, a nyomozást, ezért is népszerűek ilyen jellegű sorozatok, például a Sherlock Holmes vagy a Dr. Csont. De miért nézzem a tévét, ha én magam is nyomozóvá válhatok? Engem a kíváncsiság hajtott, és ez elég erőt adott ahhoz, hogy a kezdeti nehézségek után is folytassam a munkát. Sosem felejtem el az első latin nyelvű, kézzel írt, szinte olvashatatlan 400 éves dokumentumot, amit a kezemben fogtam. Fantasztikus érzés volt! Nem értettem belőle egy szót sem, de tudtam, hogy ki kell hámoznom belőle annyi információt, amivel tovább tudok haladni a családfában.
Hetekig ültem rajta, mire megismertem az irat felépítését és bizonyos szavakat is. A következőnél már tudtam, mit és hol keressek, az már könnyebb volt, és így tovább, minden irattal tapasztaltabb lettem. Ez tehát egy sikerélmény volt, a tanulás folyamata és eredményessége felvillanyozott. A kutatás ugyan rengeteg idejét elveszi az embernek, de amit nyújtani tud, az számokkal nem mérhető. Elképesztően sokat kaptam a tevékenységtől, kutatás közben akaratlanul is tanulunk: földrajzot, történelmet, nyelveket, statisztikai és stratégiai látásmódot.
Hogyan válhat valaki családkutatóvá?
- Rendkívül erős motiváció szükséges hozzá az elindulásnál. Ha ez nincs meg, vagy nem elég erős, akkor az első komolyabb akadály könnyen gátat szabhat a kutatási céloknak, az első sikertelenség kedvünket szegheti. A magam példájából kiindulva azonban azt mondhatom, hogy az erős kíváncsiságon felül semmilyen különleges képesség nem szükséges az elinduláshoz; ami ismeret szükséges hozzá, az a kutatás folyamán akaratlanul is ránk ragad – már amennyiben a kutatással nem hagyunk fel az első komolyabb akadálynál.
Ha a tapasztalatszerzés után, a saját kutatási stratégia kialakulásával érdeklődésünk a sajátunkon kívüli családfákra is kiterjed, úgy idővel képesek leszünk ismerőseink, barátaink családfáját is megcsinálni, vagy segíteni a kutatásban más kezdő kutatóknak.
Úgy gondolom, nem lehet határt húzni aközött, hogy ki a családkutató, és ki nem az. Mindenki családkutató, aki valamilyen szinten családfával foglalkozik. Legfeljebb a szakmában eltöltött idő és a szerzett tapasztalatok alapján lehet minősíteni a kutatói tevékenység szintjét.
Milyen szempontok szerint kategorizáljuk a genealógián belül a kutatási területeket? Földrajzi és időbeli elhelyezkedés szerint?
- Ha jól értem a kérdést, akkor a válaszom az, hogy nem beszélhetünk kutatási területekről. A genealógiában mindig csak egy irányba haladhatunk. A meglévő információból próbáljuk felépíteni, kinyomozni a következő információt. Az információk – úgy, mint idő és földrajzi hely – mindig adottak. Persze vannak helytörténészek, akik csak egy adott település családtörténetével foglalkoznak, azonban nem gondolom, hogy ez különálló kutatási területet képez. A kutatási stratégia, a felhasználható információforrások ez esetben is teljesen ugyanazok, mint amikor csak egy családot kutatunk.
Valószínűleg nem is gondolunk bele a mindennapokban, hogy mennyi olyan adathoz hozzáférhetnénk, amelyek által jobban megismerhetjük a családunk múltját. Milyen forrásokhoz fordulhat az, aki önállóan kutatna egy kicsit, vannak olyan „rejtett kincsek”, amelyekről nem is sejtenénk, hogy azok?
- Tele van a világháló kincsekkel. Ha magyar viszonylatokban gondolkodunk, akkor a magyar felmenőkkel rendelkező kutató jó eséllyel felépítheti a saját családfájának egy részét pusztán az internet segítségével, gyakorlatilag nulla pénzből, otthonról, kényelmesen. Ehhez több adatbázis használata is szükséges, hiszen jelenleg még nincsen olyan forrásunk, amely egy adattárként tartalmazna minden információt, amire szükségünk van. Természetesen itt is különbséget kell tenni a kutatási területek között, hiszen még napjainkban sem megoldott a történelmi Magyarország minden részének teljes körű online kutathatósága. Ukrajna és Erdély tipikusan a nehezen kutatható kategóriába tartoznak, míg Szlovákia és a mai Magyarország területe szinte problémamentesen kutatható akár otthonról is.
A folyamat egyébként így néz ki: meg kell találni az adatbázisokat, és meg kell tanulni használni őket. Utána jöhet a latin nyelv minimális szintű ismerete (az anyakönyvek gyakran latin nyelvűek), bajlódni kell egy kicsit az anyakönyvekben lévő, sokszor olvashatatlan kézírással, és ha mindezen túl vagyunk, akkor mondhatjuk el, hogy igen, van már egy kis tapasztalatunk. Szerencsére rengeteg fórum és weboldal foglalkozik a témával, könnyen találunk segítséget. A blogomat is ilyen segítségnyújtási céllal hoztam létre a kezdő kutatók számára.
Egy szakképzett genealógusnak biztosan több lehetősége van, tud olyan fogásokat, amelyre nem is gondolnánk.
- Szeretném kiemelni, hogy szakképzett genealógus nem létezik. Egyrészt azért, mert erre irányuló szakképesítés tudomásom szerint nincsen (vagy ha van is, komolysága számomra megkérdőjelezhető), másrészt a genealógia nem egy önálló tudományág, mindig valamely más tudományág részeként (például történelem), mint segédtudomány jelenik meg. Tehát vannak szakképzett történészek – akik többnyire nem tapasztalt genealógusok –, és vannak kizárólag genealógiával foglalkozó – nem szakképzett – „műkedvelők”, akik szakmai tapasztalataik alapján lehetnek rutinos vagy kevésbé rutinos genealógusok.
A kutatást mindig abból az információból kiindulva kell elkezdeni, amit tudunk, haladva abba az irányba, amelyet meg szeretnénk ismerni. Ez klasszikus esetben általában a nagyszülők vagy dédszülők vonaláról indulva felfelé, tehát időben visszafelé haladást jelent. Igen, léteznek olyan fogások, amiket alkalmazva közelebb kerülhetünk a keresett információ megtalálásához. A legtöbb genealógus idővel kialakítja a saját kutatási stratégiáját. Stratégia alkalmazásával például lerövidíthetjük a kutatási időt – tehát gyorsabban juthatunk el a keresett információhoz –, valamint bizonyos fogások ismerete szükséges ahhoz, hogy a kutató akkor is ki tudja „sajtolni” a rejtőzködő információt, ha az nem adja könnyen magát.
Egy ilyenre példa, amikor keresünk egy adott életeseményt – például esketést – egy településen, amelynek érzéseink vagy arra utaló információnk szerint ott kellene lennie. Ha ennek ellenére nem találjuk, el kell kezdeni az adott település körül lévő települések esketési anyakönyveit átnézni, koncentrikus körökben, módszeresen kifelé haladva. Ez egy gyakran használt stratégia a tapasztaltabb kutatók körében. Én azonban ezelőtt mindig a menyasszony születési helyének anyakönyvében keresem – ha a menyasszony más faluból származik –, mert az én tapasztalataim szerint a menyegzőt jellemzően a lányos háznál tartották. Ha a feltételezésem helyes – és általában az –, akkor megspóroltam a közelben lévő „n” számú település anyakönyveinek átnézését. Ez például az én egyik, megfigyelésen alapuló stratégiai fogásom, amely persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy más ezt nem alkalmazza. A kutatási lehetőségek és irányok végesek, így valószínűleg mindenki saját szájíze és tapasztalata szerint használ és kombinál valamennyit az „x” számú kutatási módszerből.
Továbbá – bár nem tudom, mennyire számít fogásnak, ez már inkább szakképesítés kérdése –, nagyon sokat számít például az internetes kutatásnál az, hogy a kutató mennyire ismeri a világháló adta lehetőségeket. Nekem ebből a szempontból szerencsém van, mert programozást és adatbázis-kezelést tanultam, így nem jelent gondot semmiféle adatbázis használata, ami megtalálható a világhálón, az nem tud elbújni előlem. Hatalmas előnyt jelent, hogy ismerem az adatbázisok típusait, felépítését, azok esetleges tervezési hibáit is, így azt az adatot is elő tudom hívni a megfelelő lekérdezéssel, amit adott esetben más kutató ezen ismeretek hiányában nem képes.
Az interneten történő kutatás pusztán takarékosság az idővel, vagy egyéb előnyei is vannak?
- Takarékosság az idővel, az energiával, és többnyire takarékosság a pénzzel is, ha például a kutatás miatti utazási költséget vesszük figyelembe. Mi többet kívánhatnánk még ezen felül? Gyakorlatilag az ölünkbe kapunk mindent, csak tudni kell, hogy hol keressük, és hogyan használjuk. Ez utóbbi persze nem mindig egyszerű, de kitartással nem lehetetlen elsajátítani bizonyos technikákat. És ha elakadunk, mindig kérhetjük tapasztaltabb kutató segítségét, vannak erre a célra létrejött családkutatói fórumok. Valóban sokkal kényelmesebb otthonról, egy csésze tea mellett a kényelmes kanapén végezni a kutatást, mint egy levéltárban görnyedni órákig és tekergetni, fűzögetni a mikrofilmolvasót. Ráadásul az anyakönyvet tartalmazó mikrofilmekre sokszor hónapokat várni kell.
Azért terepmunka is jár egy-egy ilyen kutatással? Kell temetőket járni, szülőházakat fotózni, kérdezősködni – tehát egy kicsit „magánnyomozóskodhat” az ember ilyenkor?
- Szerencsésebb esetben – ha az adott családi ág online is kutatható – nincs szükség terepmunkára. Van azonban szinte minden családfának olyan ága, ahol az anyakönyvi kutatás nem lehetséges (megsemmisült vagy nincs anyakönyv), ilyen esetekben van szükség arra, hogy másfajta információforrást keressünk. Ahogy utaltál is rá, ez lehet a levéltárak iratanyagai (betelepítési listák, lajstromok, összeírások, családi levéltárak) és a régi temetők felkeresése. A helyi kérdezősködés tapasztalataim szerint szinte sosem vezet nyomra, viszont kellemes élményeket és új ismeretségeket hozhat.
Milyen okból vagy céllal keresik fel önt a legtöbben?
- A legtöbben akkor keresnek fel, ha elakadtak a családfájuk építésének egy pontján, és nem tudják, merre és hogyan tovább. Sokan azt gondolják, hogy egy tapasztalt kutató csak felkapja a szálfát, mint Toldi, és csípőből mutatja az utat. Előfordul persze, hogy a válasz teljesen triviális, de sok esetben azért ahhoz, hogy valóban segítséget tudjunk nyújtani, az kell, hogy hosszasan tanulmányozzuk a családi vonalat, ahol az elakadás történt, hogy lássuk, merre tovább.
Az is gyakran a kérdések között szerepel, hogy egy adott település anyakönyvi bejegyzéseit – ha annak nem volt önálló anyakönyvezése –, melyik település tartalmazza. És olykor felkeresnek olyanok is, akik az egész családfa-macerát rám bízzák, megadják az induló adatokat, és felkérnek a családfakutatásra.
A blogján ír arról, hogy a magyarok legalább 5%-a az Árpád-ház leszármazottja. Ez megdöbbentőnek tűnik, de ha jobban belegondolunk, nem is olyan hajmeresztő tény. Van, aki direkt azért kutatja/kutattatja a családfáját, hogy nemeseket, esetleg uralkodókat tudjon felmutatni?
- Nincsenek erre irányuló hivatalos kutatási adatok, azonban matematikai tény – eseteimmel számolva legalábbis –, hogy ha 100 családfából 5 esetén tudtam kimutatni Árpád-házi leszármazást, akkor megközelítőleg a magyar népesség ezen aránya bír királyi ősökkel. Megdöbbentő, ugye? A recept egyébként roppant egyszerű és logikus: a királyi házak leányági leszármazottai más királyi vagy nemesi családba házasodtak be. Ha van családfánkban nemesi családi ág (és a köztudattal ellentétben szinte mindenkiében van), van esély rá, hogy visszafele haladva az időben előbukkan egy ilyen hercegnő, akin keresztül de facto tartalmazza a családfánk annak minden felmenőjét a királyi szülőkkel és azok további királyi vérrokonságával egyetemben, egészen a bizánci uralkodókig.
Vannak, akiket csak a nemesség kérdése motivál a családfakutatásban. Ez teljesen rendben van és érthető, hiszen kit nem villanyoz fel, ha egy történelemkönyvekből ismert személy egyszersmind az ősapjává válik? Persze olyannal is találkoztam, aki úgy vélekedett, a valahai nemességnek, illetve a híres történelmi személlyel való rokonságnak nincsen használhatósága, lévén anyagi javakat ez a kapcsolat már nem biztosít. Nem vagyunk egyformák. Én imádom, amikor kézzelfoghatóvá válik a történelem, és ez bizony azzá válik, amikor például Zrínyi Miklós leszármazottja hús-vér emberként ott szaladgál előttem.
Volt már rá példa, hogy valamilyen oknál fogva nem vállalt egy kutatást?
- Olyankor nem tudok segíteni az engem felkeresőknek, amikor a családfa olyan kutatási területre esik, amely a számomra rendelkezésre álló forrásokban nem kutatható. Volt olyanra is példa, hogy valaki bediktálta a személyi számát és megkért, hogy ennek alapján mondjam meg, hogy ki volt az ő biológiai apja. Nos, ilyesmiben nyilván nem tudok segíteni, mert nem voltam ott az esemény pillanatában, és magánnyomozó sem vagyok. Ha a keresett adat a levéltári törvényben meghatározott kutatási korlátozás alá nem esik, akkor az adat kutatható. A személyes adatok védelme mindenkit megillet, ennek értelmében a születések 90, az esketések 60, az elhalálozások 30 év letelte után kutathatóak szabadon, amennyiben azok nem tartalmaznak utólagos bejegyzést. Azonban olyanra, hogy technikai okon, vagy a saját időhiányomon kívül más miatt nem segítettem, sosem volt példa, és elképzelni sem tudom, hogy mi ilyen ok létezhet.
A személyes kíváncsiság és/vagy érdekek kielégítésén túl biztosan számos egyéb pozitív hatása van egy-egy eredményes kutatásnak. Jól sejtem, hogy leginkább történészek és népművészettel foglalkozók munkáját segítik az eredményeik?
- Igen, leggyakrabban történészek és néprajzosok alkalmazzák, de biológiatudományoknál (főleg a genetikusok) is használják. És hadd említsek még valamit, ami talán teljesen új: művészettörténet. Meglepő, ugye? Hadd magyarázzam meg. A családfakutatás mellett a másik kedvelt és komolyan űzött kutatási területem a régi (XIX.századi) fotográfiák gyűjtése. Felismertem, hogy a két elfoglaltságot együtt remekül tudom alkalmazni, az egyik segíti a másikat. Ha vásárolok egy fotográfiát, és szerepel rajta név, a genealógia segítségével kutatom fel az adott személy életrajzát, majd – fotója alapján ránézésre becsült – életkorának ismeretében, sok más tényezőt is figyelembe véve teszek megközelítő következtetést a fotográfia készültének idejére. Ezzel gyakorlatilag az adott fotográfus munkásságának adatait sikerül napvilágra hozni.
Valamint volt olyan esetem is, amikor egy 120 éves fénykép hátulja csak a rajta szereplő személy keresztnevét és egy lakcímet tartalmazott, ez esetben is a genealógia segítségével derítettem fényt a fotón szereplő személy teljes kilétére a két – önmagában szegényes – információt együttesen felhasználva. Budapest fotótörténetéről szóló könyvemen dolgozom jelenleg, amely a Pesten és Budán, a XIX. században működött – többségében eddig ismeretlen, elfeledett – fényképészek életrajzát, valamint az általuk használt cégjelzések katalógusát fogja tartalmazni kronológiai sorrendben. Ebben a hatalmas, de úttörő munkában is legfőbb segítségem a genealógia. Tehát a művészettörténetben is erős kapaszkodót tud nyújtani ez a tudomány.
Erdélyben komoly gondot okoz az államosított, azóta műemlékké nyilvánított kúriák és kastélyok visszaigénylése, illetve annak bizonyítása, hogy az igénylők valóban az egykori tulajdonosok leszármazottjai. Feltételezem, ezekben az esetekben nagy szerepet kapnak a családfakutatók. Ilyen irányban is működik a kutatás, az egykori tulajdonosok ma élő leszármazottainak a felderítésére is érkeznek felkérések?
- Tudok olyan cégekről, amelyek kifejezetten arra „szakosodtak”, hogy eltulajdonított ingatlanok tulajdonjogát tisztázzák, visszaigénylési céllal. Ilyen esetekben a genealógia tudományágat használják arra, hogy a családfa által bizonyítsák a törvényes öröklési és egyúttal tulajdonlási jogot. Ezen ügyek sikerességéről nincsenek információim, bár eljutott hozzám egy-két sikertörténet a médián keresztül. Ez egy nagyon speciális terület, mivel egy jogi igény alátámasztásához egy alaposan dokumentált, jegyzőkönyvezett kutatás lehet szükséges, adott esetben a felhasznált adatforrás tulajdonosának és kezelőjének nyilatkozatával, tanúkkal stb. Azt gondolom, hogy ilyen irányú igény manapság kevés van, és ennek is legfeljebb csak nagyon kis része lehet sikeres.
Mi volt a legérdekesebb élménye, amelyet átélt a kutatásai során?
- Amikor egy kedves barátom családfájának kutatása közben kiderült, hogy Zrínyi Miklós leszármazottja, az nagyon érdekes volt. De a kutatásaim közben rengeteg ismeretet szereztem, és egy pár barátságot is. Azt gondolom, ezek a legfontosabbak.
A nyitóképen: Nagy Beatrix Julianna