2024. március 4. hétfőKázmér
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Nők és média: a romániai újságírókat a törvényekkel sikerült önkontrollra tanítani

Kertész Melinda Kertész Melinda 2015. április 02. 10:41, utolsó frissítés: 14:19

Lehet olyan nagy nézettségű adásokat készíteni, amelyek nem szolgálják ki a rossz ízlést és nem erősítik a sztereotípiákat - állítja Mircea Toma.


Bár egyre növekszik a női megszólalók aránya a televíziócsatornák beszélgetőműsoraiban, továbbra is alacsony a politikai, gazdasági, közéleti témákban megszólaltatott női szakértők aránya a férfi szakértőkhöz képest. A tévéből a nőkről rendszerint azt a képet kapjuk, hogy tehetetlen, védelemre szoruló személyek, akiket leginkább a magánszférához, az otthoni környezethez, családhoz kötődnek, a társadalom nagy része által hagyományosnak tartott szerepkörökben látjuk őket, vagy az erotikus, fizikai adottságaikat hangsúlyozzák.

Az Active Watch Sajtófigyelő Ügynökség két éven keresztül, az Altfem projekt keretében 2011-ben és 2013-ban végzett tartalmi elemzést az audiovizuális és írott sajtó által közvetített nőképről. Ionuț Codreanut és Mircea Tomát, az Active Watch munkatársát és elnökét kérdeztük az eredményekről és arról, hogy mennyire változott helyzet a vizsgált periódusok óta, illetve arról érdeklődtünk, hogy mit tehet a sajtó annak érdekében, hogy ez a torz kép politikailag korrekt képpé alakuljon át.



Sajtófigyelő munkátok eredményeképpen milyen következtetéseket vontatok le a média által közvetített nőképre vonatkozóan?


Ionuț Codreanu: – A média úgy mutatja be a nőket, ahogyan a hétköznapokban általában találkozhatunk a nőkről alkotott képpel, és amint az a statisztikákban megjelenik. A média gyakorlatilag felerősít és kihangsúlyoz különböző, a női nemhez köthető jellegzetességeket, kliséket. Amit a média nem csinál – és ebben a tekintetben sok a tennivaló – hogy komolyan és felelősséggel kezelje a nemi diszkrimináció problematikáját és társadalmi hatását.



A média most is bulvárszinten kezeli a témát, a nő egy tárgy, egy játékszer, egy képzetlen, tehetetlen személy - ez a kép pedig mélyen gyökerezik a romániai patriarchális, konzervatív kultúrában. Léteznek nagyon súlyos, nőket érintő témakörök, amelyeket nem kezelnek kellő érzékenységgel, az esélyegyenlőség és a nemek közötti egyenlőség jegyében. Például a nőknek a munkapiaci esélyegyenlősége, az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférése, a nők időskori problémái ilyen témák. Nem tudjuk, mi történik öreg korukra anyáinkkal, nagyanyáinkkal, nem tudjuk, hogyan élnek. Jellemző az országos médiára, hogy ezeket a kérdéseket felületesen kezeli, átsiklik rajtuk, vagy egyáltalán nem is jeleníti meg, esetleg mellékesen szól róluk.

A férfi szakértőkhöz képest milyen arányban szólalnak meg nők politikai, közéleti témákban szakértőkként a talk-show típusú adásokban?

I.C.: – Noha a nemek közötti demográfiai megoszlás tekintetében a nők felé billen el a mérleg, hiszen a lakosság mintegy 52%-át a nők teszik ki, a politikai, társadalmi, gazdasági kérdésekben megszólaltatott nők aránya mintegy 30%-os. Ez a 30% is csak úgy jön ki, hogy ebbe beleszámoltuk a női újságírókat is, tehát ez a arány nem kimondottan az adásokba szakértőként – például politikai elemzői, szociológusi, közgazdászi minőségükben megszólaltatott nőket jelenti. Ha a romániai vezető hírtévéket figyeljük meg, nem fogunk nőket látni, akik a gazdasági problémákról beszélnek, olyan körülmények között, amikor a Bukaresti Közgazdasági Egyetemet több nő végzi el, mint férfi. Őket azonban a képernyőn nem látjuk.

A kutatás során a reklámokat is megvizsgáltátok. Milyen képet kapunk a nőről ezekből a szpotokból?

I.C.:– A reklámokban a nőkről alkotott társadalmi sztereotípiák sűrített dózisban köszönnek vissza. A nő gyakran szexuális tárgy, a reklámokban a nők jellemzői a szépség, a nőiesség, szerepüket tekintve háziasszonyok, tehát általában a konyhában látjuk őket, vagy olyan szerepekben, amikor a családot gondozzák, és nagyon ritkák az olyan esetek, amikor a nő az irodában van, vagy egy gyűlést vezet.

A férfiakat ezzel szemben gyakran látjuk irodai, szakmai környezetben, általában erőt sugároznak, autóik erősek, férfias termékeket népszerűsítenek. A nők mosóport, szalámit adnak el, osztályrészül az anyai szerep jut nekik, és ha nem a szépségükkel vannak elfoglalva, akkor a család gondját viselik. A reklám gyakran szexualizálja a nőket, a szépségipar egy bizonyos, jól behatárolható szépségideált népszerűsít.

Két év telt el az első és a második kutatás között. Tetten érhetőek változások a nőreprezentációt illetően a médiában?

I.C.: – Attól is függ, hogy milyen fajta médiáról beszélünk. Ha csak az audiovizuális sajtót szemléljük, akkor megfigyelhetjük, hogy javult a helyzet, mert a rájuk vonatkozó törvényes keret szigorúbb, és be lehet avatkozni, meg lehet büntetni, ha megszegik ezt a keretet, ha túlságosan „színes”, szexista diskurzust alkalmaznak. Ezért az audiovizuális sajtóban dolgozó újságírók valamivel elővigyázatosabbak az írott sajtóban dolgozó kollégáikhoz képest. De ez az elővigyázatosságuk inkább a szankcióktól való félelemmel magyarázható, nem a méltányos, diszkrimináció-mentes nőábrázolás foglalkoztatja őket. Tehát összességében elmondható, hogy a bírságtól való félelem tisztítja meg a diskurzust.

Mi történik ilyen tekintetben a reklámok terén?

I.C.: – A reklámokban nem történt változás. Míg az újságírókat a törvények révén sikerült önkontrollra tanítani, ilyen szempontból a reklámipar továbbra is kemény dió, hiszen a gazdasági érdekek miatti nyomás nagyon erős, könnyen befogadható, maradandó üzenetet közlő reklámok megalkotására ösztönzik a reklámcégeket, a politikailag korrekt nőkép bemutatásánál kisebb gondjuk is nagyobb. A reklámoztatók számára az képez prioritást, hogy a rendelkezésre álló 30 másodperc alatt megnyerjék a termékük vagy szolgáltatásuk számára a közönséget.

Örök dilemma a sajtó számára, hogy a kereset-kínálat dualitás mentén kell-e mozogni és a nézettség maximalizálása érdekében azt nyújtani a közönségnek, amit az vélhetően igényel, vagy a kínálat révén is alakítani a közízlést. Az első modell egy ördögi kört képez, amitől jellemzően a kereskedelmi tévék nem tudnak kitörni, még akkor sem, ha mondjuk erre lenne igényük. Van ebből kiút?

Mircea Toma: – El lehet szakadni egy olyan közösség mozdonyától, amelyben többek között a nemi sztereotípiák is mélyen gyökereznek, azonban ez komoly erőfeszítést igényel, amihez a médiaszakember találékonysága nélkülözhetetlen. El kell döntenie, hogy a kézenfekvő nőképet jeleníti meg a képernyőn, vagy megkeresi azt a módszert, amely révén átmegy a sztereotípiáktól már megtisztított üzenet. Nem kötelező egy jó cél érdekében elveszíteni a közönséget, ez nem egy vagy-vagy kérdés. A médiamunkások legnagyobb félelme éppen az, hogy ha nem akaszkodnak rá a közönség mozdonyára, akkor a vonat elmegy nélkülük.



Ez azonban nem így van. Léteznek olyan tévécsatornák, amelyek ezt már bebizonyították, csak nem a mi országunkban. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy az összes romániai tévénél megjelentek a változás első jelei. Léteznek olyan műsorszerkesztők, műsorvezetők, akik képesek nagy nézettségű adásokat készíteni, ugyanakkor nem kötnek kompromisszumot, és nem szolgálják ki a rossz ízlést, és nem erősítik a sztereotípiákat. Például a Pro TV egyik műsora, a România, te iubesc! (Románia, szeretlek!) tévériportjai, tényfeltáró riportjai, az Antena 1-nek is van egy hasonlóan jó műsora, amelyet Carmen Avram készít.

A média „átnevelését” a marketingosztályokkal kellene kezdeni, amelyek gyakran a „rossz forrásai”, ugyanis olyasmiket kérnek a szerkesztőségtől, olyan dolgokra ösztönzik az újságírókat, amelyekről úgy gondolják, hogy bevonzzák a reklámot.

Mit tehet egy ilyen szorult helyzetbe került újságíró?

M.T.: – Elsősorban az újságíró ingerküszöbét meg kell ütnie a problémának. Sajnos, jelenleg nem létezik érdemi vita erről a médiában dolgozók közösségében. Az etikaórákat kiegészítő információként már az iskolában is szükség lenne elmondani, melyek a társadalomban az értékek, mert máskülönben csekély annak az esélye, hogy a társadalmi felelősség gondolata megszülessen a fejekben. És akkor a nők méltányos ábrázolása iránt sem lesznek érzékenyek a tévék, és továbbra is az lesz a lényeg, hogy minél nagyobb nézettséget generáljanak, és megkapják a pénzüket.

Léteznek olyan jó gyakorlatok, amelyeket át lehetne emelni és Romániában is működőképessé tenni?

M.T.: – A BBC lehetne a jó gyakorlatok szolgáltatója, de ez egy nehezen megismételhető médiaiskola. De azt is megfigyelhetjük, hogy az északi társadalmak egészen másként kezelik a gender témát, ők mintha egy másik fajhoz tartoznának, hiszen ők már azt is elérték, hogy a parlamentjeik felét nők alkotják. Ott viszont olyan kulturális mintázatok működnek, amelyek errefelé nem jellemzőek: Dánia például egy olyan ország, amelynek nincsenek hősei, mert mindig jobban figyeltek a közösségre, mint az egyes személyekre. Dániában nem fogunk történelmi figurákról, vezetőkről szobrokat találni, mert ott az ember volt mindig a fontos. Ez az attitűd a teljes társadalom sajátja.

A magyarországi sajtóban óriási botrányt kavart a Baranya megyei rendőrség a nőket hibáztató, úgymond a nemi erőszak megelőzését célzó kampányfilmje. A videóban még csak nem is burkoltan mondták ki azt, hogy a nők felelősek azért, ha őket megerőszakolják, például kihívó viselkedésük és öltözködésük miatt. Ez tipikus példája az áldozathibáztatásnak, amit az a tény súlyosbít, hogy egy hivatalos állami szerv követi el. Mi mondható el a romániai állapotokról? Létezik a tévében egy áldozathibáztató magatartás, és a rape culture milyen szinten van jelen?



I.C.: – Romániában a történet hasonló. A sajtófigyelés során azt tapasztaltuk, hogy egy-egy bántalmazási esetet széleskörű sajtóérdeklődés övez, az eseteket rossz, gyakran a túlélők számára hátrányos megközelítésből mutatják be, és nem foglalkoznak azok pszichológiai komfortjával. Azok az előítéletek, amelyeket az utcán, vagy informális közegben hallhatunk egy nemi erőszak áldozatáról, legtöbbször a sajtóban is visszaköszönnek. A nőkkel szemben nincs empátia, nincs tisztelet. Egy traumát elszenvedett nőt gyakran a sajtó is elmarasztal.

A szórakoztatóipar egy másik nagyon veszélyes hordozója ezeknek a sztereotípiáknak. A romániai televíziócsatornákon számos nagy nézettségnek örvendő szórakoztató műsort láthatunk, amelyek rengeteg olyan szituációt mutatnak be, amelyek a nemi erőszak kultúrát és az áldozathibáztatást mélyítik. Ezeknek a műsoroknak a szereplői általában a mondén világból érkező gyanús karakterek, és történeteik nem tudni, milyen szolgálatot tesznek a köznek. Az újságírók gyakran felkészületlenek, így gyakran ezeket a történeteket szenzációhajhász módon mutatják be és szórakoztató tartalmat csinálnak belőlük. Akár nemi erőszakról, akár egy korrupciós ügyről legyen szó, a romániai sajtó nem képes elővigyázatosan, óvatosan és a tolerancia jegyében hozzányúlni ezekhez a témákhoz.

Véleményformálók, publicisták is átlépik a határt, a nyilvánosság előtt úgy beszélnek a nőket érő erőszakról, hogy közben nem viszonyulnak tisztelettel a nőkhöz. Ha olyan újságírók, mint Cristian Tudor Popescu tiszteletlenül beszél a nőkről, akkor mi várható el egy fiatal újságírótól, kinek a példáját követheti, ha olyan témákról ír, mint a nők munkapiaci esélyei? A politikusok is sokszor agresszív módon és tiszteletlenül beszélnek a nőkről, a sajtó pedig a felelősségre vonásuk teljes mellőzésével továbbra is népszerűsíti őket.

Hallottunk arról, hogy Gigi Becalit megbüntették volna azért, hogy a nőkről tiszteletlenül beszélt? Hát ez nem fordult elő. Traian Băsescu egy másik szexista, és a sajtó még akkor sem marasztalta el, nem zárt össze ellene, amikor egy újságírónőt bántalmazott verbálisan. Az esetet ismét csak szenzációhajhász módon mutatta be a sajtó, de érdemi vita nem alakult ki róla. Elképzelhető, hogy néhány év múlva ez bekövetkezhet, azonban egy ellenőrző mechanizmus kell előbb kialakuljon a sajtóban. Az újságírónak meg kell értenie, hogy ő nem egy hétköznapi polgár, felelősséggel rendelkezik a közösségen belül és a közösséggel szemben, az ő szerepe nem korlátozódik az informálásra, hanem nevelő és megelőző szerepet is betölt.

Milyen hatása volt a sajtófigyelő tevékenységeteknek és az ezzel összekapcsolt képzéseknek?

I.C.: – Az Altfem egy 2011 és 2013 között lezajlott projekt, amelynek célja a nőkérdés alternatív megközelítése volt. A projekt időtartama alatt számos képzést szerveztünk, amelyeken több mint 200 újságíró és a reklámszakmában dolgozó vett részt. Bár célunk nem volt annyira ambiciózus, hogy a társadalmi diskurzus megváltoztatására tegyünk kísérletet, mégis úgy gondolom, hogy ez a 200 személy a szerkesztőségekbe, munkahelyükre visszatérve már megkérdőjelezték a nőkről szóló addigi diskurzus helyességét, egyféle cenzorként működnek a szerkesztőségükben, és feminista nézeteket vallanak.

Ezek a fajta tréningek azért fontosak, mert olyan szituációkkal szembesítik az újságírókat, amelyekre lehet, hogy maguktól sosem gondoltak volna. Sokuknak aha-élményben volt részük, hiszen nagyon sok oka van annak, ahogy a nőket bemutatják a sajtóban: a családból hozott modellektől kezdve a társadalmi kontextusig nagyon sok minden hat oda, hogy nem tevődnek fel ezek a kérdések magától értetődő módon az újságírókban. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a helyzet nem rosszabbodik, a társadalom változik, a generációk változnak, és lassan megszabadulunk olyan modellektől, amelyek nagyon mélyen gyökereznek a társadalomban és azt gondolom, hogy néhány éven belül más levegőt fogunk szívni.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS