2024. április 18. csütörtök
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

A szex a végtelenbe tart - szexedukátor A nimfomániásról

2014. február 21. 09:36, utolsó frissítés: 13:46

Semmi extremitás nincs a filmben, csak olyat mutat, amit az álszentségünk miatt nem szeretünk látni. És nem is annyira a szexről, mint inkább a szeretetről szól - mondta el Mester Dóra.


„Ez egy őszinte film. Mint Lars von Trier több filmjében is – mondjuk a Dogville-ben vagy a Melankóliában – A nimfomániásban is tükröt tart a társadalom elé, és a kontúrokat ezúttal is nagyon élesen húzza meg. A valóságot kiélezi a szélsőségekig, ettől válik a film zavarba ejtővé. Ha valami teljesen kívül esik a határaidon, azt sokkal könnyebben emészted meg. Ha látunk egy akció- vagy horrorfilmet: nem izgulunk, ha a főhős 66 sebből vérezve még elhúz egy repülőgépet, mert tudjuk, hogy az kívül esik a realitás minden határán. Szerintem A nimfomániásban éppen az a zavarba ejtő, hogy még a határokon belül marad.


Én nem látok semmi extremitást benne”

– fogalmazta meg véleményét Mester Dóra szexedukátor a Transindexnek Lars von Trier legújabb filmjével kapcsolatban. A budapesti szakember szerint ez a film úgy és olyat mutat, amit általában nem szeretünk látni. Ez többek között az intézményesült képmutatás: álszentség úgy tenni, mintha mi nem maszturbálnánk, feküdnénk le idegen emberekkel, nem lennének extremitásaink vagy perverz vágyaink.


„A film a maga társadalmi visszhangjával együtt ad teljes képet. A média általi fogadtatása, a második rész romániai betiltásának visszhangja is jelzi, hogy a film azokról a társadalmi struktúrákról szól, amelyben élünk, különben érdektelen lenne a cenzúra számára. Az egyén életén keresztül látjuk, hogyan működnek hétköznapi életünkben a társadalmi normák. Ez a történet bárkinek a története lehetne.”

Mester szerint nem kell szexedukátornak lenni ahhoz, hogy bepillanthassunk a valódi emberek valódi szexualitásába, elég ha felmegyünk az internetre, és megnézzük, miről csetelnek és miről adnak fel hirdetéseket: azt tapasztalhatjuk, hogy


az emberi szexualitás a végtelenbe tart.

Ugyanakkor az interpretációja szerint a film nem is annyira a szexről, mint inkább a szeretetről szól. Érvelése szerint "túl egyszerű" lenne Lars von Triertől, ha csak a szexről, a kiüresedett világról és a gyönyör hajkurászásáról szólna a filmje. Úgy látja, hogy a szexualitáson keresztül a rendező ennek a világnak a képmutatását mutatja be, nem is csak a szexualitással, de a szeretettel kapcsolatban is.




„A nyugati világ szeretetdiskurzusaiban a szeresd a felebarátodat, szeresd a férjed, szeresd a gyereked, szeresd a szüleidet reflektálatlan, megkérdőjelezetlen normák. Az nonszensz, hogy önmagam keresése miatt elhagyom a gyerekem vagy a férjem. A nyugati társadalomban a legitim életmodellek pont e köré szerveződnek, hogy csak keresned kell egy szerelmet, akivel összeházasodhatsz. A klasszikus családmodellnek annak ellenére is elég erős státusza van, hogy a gyakorlat egyáltalán nem igazolja, hogy ez lenne az egyedül lehetséges együttélési forma. A szeretet-intézmények köré külön iparág és marketing épült, de senki nem kérdez vissza, hogy miről is szól ez a kötelező szeretet? Nem járhatom a saját utamat?


A szeretet koncepció megkérdőjelezését érzem ebben a filmben.

Joe a maga eszközeivel keresi az útját, egyáltalán nem konform módon és ez zavarba ejtő. Bár sokan csinálják úgy, mint ő, csak azt nem látjuk, mert nem lehet látható ebben a világban” – érvel Mester. Szerinte a legsztereotipabb azt mondani a filmről, hogy csak a szexről szól, és semmi köze a szerelemhez. A szex egyszerűen annyira erős inger, hogy elfed minden egyebet.

„Nagyon jól érzékelteti a szexualitás nyugati diskurzusát, Michel Foucault francia filozófus gondolatával élve, hogy valójában nem szexelünk addig, amíg a szexualitás normatív diskurzus felülírja a valódi érzelmeinket, egyéni szexualitásunkat” – nehéz azzal mit kezdeni, ha az egyén, a megszokott diskurzuson kívül hirtelen láthatóvá válik. A szeretetre, az érzelmeinkre ez éppúgy igaz – egészítette ki, felhíva arra a finomságra is a figyelmet, hogy a film eredeti dániai bemutatója éppen karácsony napján volt.


„Mert miről szól a film médiavisszhangja? Hogy hány erektált férfi nemi szervet lehet látni ebben a filmben,

hogy hányféleképpen és ki vágta meg az eredeti hosszról, de arról nagyon keveset olvastam, hogy mi a jelentősége annak, hogy karácsonykor mutatták be, illetve kevesen figyeltek az alcímére: Forget about love.


Mester megkérdőjelezi a nimfomániás kategória használatát is. Érvelése szerint a kategorizálás komoly felelősség. Azzal, hogy valakire rásütjük a nimfomániás bélyeget, egyben lehetetlenné tesszük, hogy a maga vágyai és értékrendje szerint élje meg a saját szexualitását. Ebből a szempontból elgondolkodtató, hogy ugyanezt a viselkedést egy férfi főszereplővel nem feltétlenül bélyegeznénk a nimfomániás jelzővel. Hogy mennyire nehéz megtalálni az önazonosságunkat, hogy mivel jár, ha nem simulunk bele társadalmunk kötelező normáiba, azt szépen mutatja az önsegítő csoportban játszódó jelenet.


„Joe egy ponton feláll és visszautasítja a szex-addikt kifejezést, amit a csoporttagok magukra, ámde kötelező érvénnyel használnak. Ezzel egyben elutasítja azt is, hogy betegnek tekintsék, mert bár a társadalom (barátok, családja, munkahelye) szempontjából diszfunkcionálisnak tűnik, mégis ő nimfomániásként azonos önmagával. És később meg is találja azt a munkát, ami pont neki való. Felvállalja, hogy az az ő élete. A társadalom megalkotja a szexszel kapcsolatban a maga kategóriáit, ezeket mi önmagunkkal kapcsolatban sem kérdőjelezzük meg, ezért sem tudjuk elhagyni őket. Az önsegítő csoport nem azzal „javította” meg Joe-t, hogy visszavezette a társadalom által elfogadott életbe, hanem azzal, hogy kiprovokálta: vállald fel önmagad!” Mester szerint


akár feminista állásfoglalásnak is nevezhetnénk

Lars von Trier legújabb munkáját, feminizmus alatt azt értve, hogy érzékenyek vagyunk az iránt, hogy a társadalomban a nők és a férfiak által betöltött szerepek kiegyensúlyozottak, nincs senki számára kettős mérce, ahol nem ítélnek meg senkit identitása, bőrszíne, vallása, szexuális orientációi miatt. És ha ezek nem működnek, akkor az ellen felemeljük a hangunkat.




„Ebben az értelemben ez egy feminista film. Gondoljunk csak arra, hogy az bármilyen mértékig furcsának számítana-e, ha egy férfi hagyta volna el hasonlóképp a családját, ahogy Joe tette? Joe elhagyja a családját, de megkapja a krisztusi harminc korbácsütést érte. Megfizeti az árát annak, hogy úgy dönt, nem él tovább a családjával, mert nem őszinte az érzés, amit magában hord velük kapcsolatban. Számomra ez a férfiak és nők társadalmi státuszának kettős mércéjét mutatja. Az első rész vonatos sztorija után mindenki kiakad, hogy ez egy promiszkuis lány, de ha egy srác tenné ugyanazt, abból nem lehetne filmet csinálni, az egy teljesen hétköznapi sztori lenne” - érvelt Mester.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS