2020. aug. 5. szerdaKrisztina
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Sas Sándor: paralimpiai bajnok szeretnék lenni

kérdezett: Gál László 2013. szeptember 09. 13:00, utolsó frissítés: 13:00

A sepsiszentgyörgyi származású paralimpikon az erőemelésről váltott az atlétikára, közben pedig esélyegyenlőségi klubot működtet, és énekel is.


Ismered azt a szót, hogy lehetetlen?

– Nem. De egyáltalán ki dönti el, hogy mi lehetetlen? Ha az ember nem próbálja meg, akkor nem tudja, hogy képes-e megvalósítani.


Voltál mikulásgyári nagykövet, van egy klubod, foglalkoztál erőemeléssel, mostanában viszont már a gerelyhajítást, a súlylökést és a diszkoszvetést űzöd, de emellett énekelsz is. Elég sok mindent kipróbálsz azért ...

– Egy olyan életutat és példát szeretnék mutatni, ami előre mutat, és a sérültek meg az épek világát közelebb hozza egymáshoz. Küzdelem az élet, erre szeretném felhívni a figyelmet, de megéri pozitívnak lenni, mert – magamat alapul véve – elég nagy életutat lehet megtenni.





Pont a hétvégén történt egy eset, amikor kint voltam a cseh nyílt bajnokságon Olmützben. Egy kameruni versenyző is részt vett, akinek viszont nem volt se dobószéke, se eszköze, de látszott rajta, hogy egy eszméletlenül jó fizikumú ember, és tudna akkorát dobni, hogy dobogós legyen. Ezért felajánlottam neki a dobószékem és a lekötőm. Közben a többi versenyző csak kérdőn nézett: mi van, ha ledob a dobogóról? Úgy voltam vele, hogy ha letol, akkor így jártam, de tudtam viszonyítani, tudtam, hogy Erdélyből hogyan indultam, és mik vittek előre engem korábban.

Végül csak 6 centivel maradt le a dobogóról, ebben tényleg az volt a szép, hogy simán benne volt a dobogós helyezés.


Hogy tudod ezt a sok mindent csinálni? Mi tölt fel?

– Elsősorban a gyerek tölt fel, jó motiváció tud lenni az életben. Ha az elmúlt három év nehézségeit veszem alapul, egyértelműen a gyereknek tudható be az, hogy előre vitt a motor. Ha épp nagyon nehéz napom van, akkor fogom a négy és fél éves gyerekemet, beteszem magam mellé az autóba, és együtt megyünk, és az feltölt. Az ember mindig megtalálja azokat a dolgokat, amivel ki tud jönni a mélypontról.

Igaz, volt arra példa, hogy olyan mélyen volt az életem, hogy négy napig teljesen kikapcsoltam, és kialudtam azt a sok negatív dolgot. Csak így jött meg a megoldás. De néha az is sokat számít, ha az ember kivonja magát a külvilágból, ha nem akar benne részt venni, mert akkor is feltöltődik, új motivációkat kap.

32 évesen én az életben élni szeretnék, nem pedig irányítani, befolyásolni az életet, hanem részt venni benne. Ha nincs az emberben gonosz, önös szándék, azt gondolom, hogy az élet ezt visszaigazolja és megjutalmazza.


A sikereid nagy részét Magyarországon érted el. Erdélyben szerinted ez lehetséges lett volna?

– Nem. Mindenféleképpen nagyon büszke vagyok a származásomra, és örülök, hogy erdélyi emberként ennyi mindent el tudtam érni, de ha a reális alapokat veszem, akkor Erdélyből ez nem sikerült volna. Bár akkor tudnám ezt pontosan megmondani, ha ott nőttem volna fel, ha tapasztalom, hogy milyen lehetőségei vannak a 90-as évek elején egy mozgássérült magyar srácnak az életben. Mai fejjel azt mondom, hogy nem lett volna lehetőségem.


Mikor is mentetek ki pontosan? Erre vonatkozóan nem kaptam adatot sehol.

– Pont a rendszerváltás után, amikor még egy-két óra alatt meg lehetett kapni az útlevelet. 1990. január elsején már magyar területen voltunk. De ez is egy nagyon érdekes dolog. Édesanyám úgy jött ki Sepsiszentgyörgyről egy kilenc éves mozgássérült kissráccal a karján, hogy nem volt hova mennie. Egyszerűen szebb jövőt szeretett volna a gyerekének. Benne az is megvolt, hogy az itteni orvosi ellátással lábra tudok még állítani.

De szerintem az erdélyi származásom olyan dolgokat is megtanított az életben, amik mind a hasznomra váltak. Ha azt mondják, hogy tízszer többet kell letenni az asztalra, akkor az nem probléma, tízszer többet fogok letenni az asztalra. A mai világban az ilyen küzdelmek nagyon nem látszanak, vannak, de nehezen fogadja el az ember, hogy miért pont neki kell tízszer többet letennie.


Milyen gyakran jársz haza?

– Éves szinten általában kétszer, de legalább egyszer mindenképp.

Láttam, hogy énekesként Erdélyben is felléptél már. Milyen gyakoriak a fellépéseid?

– Koncerteztem már Székelyhídon és Aradon is. De voltak Szlovákiában is fellépéseim. Ahova hívnak, ott általában meg szoktam jelenni. Nagyon szívesen elvállalom, ha van felkérés. Persze a karitatív jellegű felkérésekkel Dunát lehet rekeszteni, viszont nekem is vannak költségeim, és meg is kell élnem valamiből. A fizetős fellépéseim száma viszont nagyon minimális, éves szinten 10-12 darab van.


Háromszor vettél részt erőemelőként a paralimpián. Tavaly decemberben viszont bejelentetted, hogy felhagysz az erőemeléssel, és inkább más sportágban versenyzel. Miért váltottál sportágat? Nem voltál elégedett az erőemelői karriereddel?

– 14 évesen, amikor életemben először próbáltam, 100 kilót nyomtam fekve. Olyan srác voltam addig, aki nem látott súlyzót, de már azzal országos bajnok lettem. Tulajdonképpen ott fedeztek fel, hogy mekkora jövő áll előttem. Rá három hónapra Pölsben 125 kilogrammal lettem az Európa Bajnokságon ötödik, és egyértelmű volt nekem, hogy ez a jövő. És az erőemelés a mai napig közel áll a szívemhez, azt viszont látnom kellett három paralimpia után, hogy erőemelésben nem leszek bajnok. És én paralimpiai bajnok szeretnék lenni.

London után azt mondtam, nem szeretnék még négy évet arra föltenni az életemből, hogy negyedik, ötödik vagy hatodik legyek. Az erkölcsi gondolkodásomba viszont nem férnek bele azok a dolgok, amik által tudom, hogy oda lehetne érni a dobogóhoz. És akkor mindenki arra gondolhat, amire akar. Ha azt vesszük alapul, hogy erőemelésben 12 világcsúcsból 9 arab és 3 kelet-ázsiai, akkor elgondolkodtató, hogy európaiként mit akar az ember benne. Azt gondolom, hogy az én 225 kilogrammommal eddig lehetett eljutni, s most lezártunk egy korszakot.



Úgy láttam, nekem az atlétika lesz az a sportág, amiben az én erkölcsi világommal olyan eredményt el tudok érni, amit az erőemelésben nem. Az elmúlt 16 évből mindent, ami jó, áthoztam az atlétikába, ami pedig rossz, azt dobtam. Teljesen tiszta lappal indulok. De mindenképp egy olyan sportágba szerettem volna belevágni, amiben az eddigi sportkarrierem előnyömre válik. Ha atlétaként a fizikumommal már nem kell foglalkoznom, csak a technikámmal, akkor tulajdonképpen a munka 50 százalékát már elvégeztem. Már csak a másik 50 százalékot kell teljesítenem. Az, hogy milyen eredményeket fogok elérni, a közeljövőben fog meglátszani.


Azért a legutóbbi csehországi versenyed elég sikeres volt két ezüst- és egy bronzéremmel.

– Ez meglepetés volt, mert ilyen eredményt nem vártam magamtól. Egyéni csúcsot szerettem volna mindenféleképpen elérni a versenyen, mivel az első évet én tényleg csak a tanulásra, a technika begyakorlására szántam. Ha sikerül az egyéni legjobbamat megdobni, már akkor én bőven elégedett vagyok. Az, hogy a legjobb magyarként és a legjobb nemzetköziként tudtam zárni a versenyen, mindenféleképpen előre mutat. Ezen a versenyen láttam először azt, amit eddig nem volt alkalman, mivel nem voltam nemzetközi versenyen: hogy minként csinálják a világ legjobbjai.


Sportolóként még meddig tervezel?

– Úgy gondolom, hogy két-három paralimpia még bennem van. Azért egy nehézdobó atléta 40-45 évesen is lehet csúcsformában, nem olyan korai a kiöregedés.


A távolabbi jövődet hogy képzeled el: zenészként, sportolóként vagy vállalkozóként?

– Ezt csak a jó Isten tudja megmondani. Mindenféleképpen egy nagyon aktív életet szeretnék magamnak előteremteni, a sportból ki szeretnék venni mindent, amit csak lehet. Vállalkozóként azért nem fűzök nagy reményeket a jövőmhöz, mert én mindig is kényszervállalkozónak tartottam magam, és nagyon jó lenne, ha az élet megadná azt a pozitív sikert, hogy akár a sporttal vagy a zenével elő tudjam teremteni magamnak azokat az anyagi körülményeket, ami által tudok működni.

18 évesen fel kellett ismerjem azt a helyzetet, hogy mozgássérültként a munkaerő-piacon nincsenek nagy lehetőségeim, s nekem kell – szó szerint – munkahelyet teremtenem magamnak. S akkor már arra hajtottam, hogy ha már vállalkozó vagyok, akkor jó vállalkozó legyek. Innen indult el az a küzdeni akarás. Be akartam bizonyítani, hogy többre vagyok képes. Ezen az úton vagyok.

Ezen kívül szeretnék még egy gyereket és egy boldog családot. A zene egy olyan gyerekkori álom, amivel jó lenne, ha az emberekhez lehetne szólni.


Úgy tapasztaltam, hogy olyan ember vagy, akink mindig van egy másik terve. Van újabb opciód?

– Egyelőre van egy elég nagy projektem, azt szeretném végigvinni. Egy olyan esélyegyenlőségi pubot üzemeltetek a város szívében, ami célirányosan arról szól, hogy összefogja a mozgássérülteket. Olyan klubot akarok létrehozni, ami rólunk szól, és amilyen nincs az egész városban, teljesen akadálymentes, Braille-írással feliratozott. Hiszek abban, hogy épek és sérültek egyaránt akadálymentesen szeretnék élni az életet.

Ezek mellé pedig kulturális rendezvényeket akarok szervezni, gyerekeknek kézműves foglalkozások tartását tervezem, illetve hátrányos helyzetű emberek művészetét is szeretném megmutatni. Azt már most látom, hogy a klubban sok lehetőség van, ki lehet törni vele. Azt még nem tudom pontosan, hogy miként fogom végigvinni, de nem adom fel.


Az idődet hogyan osztod be a sport, a vállalkozás, a zene és a család között?

– Reggel van két óra a gyerkőccel meg a családdal, én fürdetem, reggeliztetem és viszem óvodába. 9 órakor érek ki a pályára, és egészen 11 óráig ott edzem. Utána elintézem a papírmunkákat: könyvelő, utalások, ügyintézés, ilyesmik. Délután bemegyek a pubba, estefelé pedig a közértbe. Olyan esti 7-8 óra magasságában érek haza.



A zenével akkor foglalkozom, amikor van egy kis időm és elkap valami, olyankor az is előfordul, hogy reggel négyig dolgozom. Elkezdem hallgatni a zenéket, elkezdek szövegeket és dallamokat összerakni, és addig dolgozom, ameddig megszületik belőle egy dal.

Ezt továbbküldöm a stúdióba, és közösen összerakjuk. Majd szépen begyakorolom és fölénekelem. Mindig annyi idő jut a zenére, amennyi kell. Szokták mondani, hogy annyit mérnek ki az emberre, amennyit elbír. Ezzel én is így vagyok, hogyha elbírom, akkor miért ne.


Mire vagy a legbüszkébb az életedben?

– A gyerkőcre. És arra, hogy olyan életet tudtam előreteremteni, amilyen gyerekként szó szerint megfogalmazódott bennem. Igazából akkor nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de felnőttként elő-elő jön gondolatként, hogy jé, ez nekem valamikor ott legbelül, mint gondolat, megfogalmazódott.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS