2023. június 1. csütörtökTünde
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

A jó házasságról alkotott elképzelések a 19. században

Vass Réka 2013. június 08. 10:30, utolsó frissítés: 2013. június 10. 14:51

Flört és udvarlás, érzelem vagy érdek között nehéz megragadni azokat a pontokat, amelyek alapján megrajzolható egy, az esetek többségében relevánsnak tekinthető modell.


„Fiatal vagyok és tüzes, nékem szeretni szükséges s nem tudom merre forduljak, kin csüggjek ezen szent, tiszta érzéssel (...) – de nekem férj kell!”

E rövid írás célja az, hogy 19. századi, leginkább személyes jellegű forrásokat – naplók, levelek, feljegyzések – alapján próbálja megragadni a házastársi kapcsolat létrejöttének mozgatórugóit, a jó házassággal kapcsolatos elképzeléseket tárjon fel, három szempontot tartva szem előtt: származás, vallás, érzelem. Mindezek az elgondolások az általam felhasznált források jellegéből adódóan többnyire a magyarországi, illetve az erdélyi elit gondolkodását tükrözik.

A 19. századi európai társadalmak az egyént mindenekelőtt a család intézményébe tartozónak tekintették. A társadalom, illetve az egyén maga is elsősorban e közösségen belül határozta meg saját szerepét, különösen a társadalomban elfoglalt helyét. Ez a szemlélet a családot a társadalom alapsejtjének tekintette, így az egyén családalapítóként és -fenntartóként, valamint és utódnemzőként a társadalom fenntartójának összefüggésében volt értelmezhető.


Férfi és nő, férj és feleség kontextusában vallási, illetve erkölcsi értelemben a többség vélekedését az 1786-ban kiadott, de az 1800-as években is használt református imakönyvben foglaltak kiválóan tolmácsolják: „A házasság rendelésében Istennek különösen két célja volt: a szaporodás és a segítség. Úgy rendelte pedig [...], hogy a férfi az asszony feje, az asszony pedig a férfinak társa s segítője legyen.” Ugyanitt áll az is, hogy a házasság létrejötte alapvetően a férfin múlik, hiszen övé a választás joga és lehetősége. A nőnek nem marad más, minthogy imádkozzon, illetlenségnek számítana, ha ő keresne magának férjet.” Ez a felfogás – a társadalmi nemi szerepekkel kapcsolatos meglátás számos egyéb vonatkozásában is – szoros kapcsolatban állt a nők és a férfiak közötti fizikai és szellemi képességekről való gondolkodással.




A 19. századi források alapján ‒ a korabeli nevelési elveket, normákat, szokásokat tekintve ‒ a házasság a társadalmi életben való érvényesülés feltételeként, mondhatnánk normális állapotként, mintegy társadalmi státusként értelmeződött, ilyen értelemben a házasságkötés, pontosabban

a jó házasság kötése célként fogalmazódott meg

nemcsak az egyén életében, hanem a család, illetve a szűkebb és tágabb környezet számára is. Bizonyos életkor után – nem mellékesen a normák által előidézett nyomásnak köszönhetően is – a fiatalok kezdték sürgetőnek érezni a férjhez menés vagy a nősülés kérdését. „Fiatal vagyok és tüzes, nékem szeretni szükséges s nem tudom merre forduljak, kin csüggjek ezen szent, tiszta érzéssel (...) – de nekem férj kell!” – vetette papírra Slachta Etelka 1840 áprilisában házassággal kapcsolatos gondolatait.

Az elit körében a származás, mint a legfontosabb tényező érvényesült, megteremtve a házasság kereteit, az ismerkedési alkalmaktól, az udvarláson és az esküvő lebonyolításán át, a házaséletre indulók életkörülményeinek biztosításáig. Az ismerkedés keretéül szolgáltak gyermekkorban a különböző rokoni és baráti látogatások, majd a társasági életbe való bevezetés után a bálok, estélyek, illetve egyéb olyan alkalmak, amelyek lehetőséget kínáltak a fiatalok számára a párválasztáshoz, az udvarláshoz, vagy egyszerűen csak a mai szóval élve flörtöléshez, amely noha nem volt szívesen vállalható, mégis természetesen jelenlévő megnyilvánulásnak számított.

A házasságot megelőző ismerkedés, udvarlás tekintetében

kiemelten fontos volt a báli szezon mellett a fürdőre járás.

Az üdülőhelyeken vezetett regiszterekből kirajzolódik a látogatók köre, származása, tevékenysége, a fürdőzés alatt keltezett levelek, naplóbejegyzések által pletykák, pikáns történetek is napvilágot láttak. Több olyan házasságot ismerünk, amely egy-egy fürdőzéskori találkozásból született. A „füredi ismeretségek” sorában említhető a temesvári születésű Slachta Etelka és Szekrényessy József frigye is.

A magyar társadalom a házasságot többnyire a családi érdek felől közelítette meg, különösen igaz ez a felső tízezer esetében. Az elit körében gyakori volt az egymással való házasodás, amelyet a cím, a presztízs, a vagyon, stb. megőrzésének szándéka indokolt. Ezt sugallják a Kornis Anna naplóbejegyzésében megfogalmazottak: „Pál Pálfy ma egész estét itt töltötte. Egy igen kedves, eszes ember, már rég vágytam őtet megismerni, mert sokat hallottam róla beszélni és a plánumaimba, melyek tudom soha nem történnek meg, azt határoztam, hogy ő legyen a Clariss férje, először, mert magyar, másadszor, mert gazdag lesz, harmadszor, mert herceg lesz. Clariss igazába hercegnének van teremtve.”

A maga korában sajátos kivételnek számított báró Wesselényi Miklós házassága, aki 1843-ban sokak megdöbbenésére a szobalányát vette el feleségül. A báróért rajongó Kölcsey Antónia erről naplójában a következőket írta: „Nem tartottam földi nőt méltónak hozzá, ʼs mindég azt hittem, hogy ezért nem házasodik meg. És most, megházasodott és elvette aʼ – szobalyányát! ‒ mily váratlan.” Itt említjük a pletykák, a híresztelések, a „Ki mit mond?” problémáját, amely

a korabeli társadalmat igencsak foglalkoztatta,

hiszen a közösséget szervező normák sokkal szigorúbbak és az erkölcs szerint meghatározottak voltak, amelyek betartása közösségi, társadalmi érdekként volt feltüntetve. Számtalan említést találunk, amely arról árulkodik, hogy bizonyos ismeretségek azért nem folytatódtak, mert a felek a normáknak engedve inkább elkerülték a „rossz hírbe hozást” (lásd a szülők akaratának való engedés az egyénivel szemben), vagy próbálták kivédeni ezt. Vannak olyanok is, akik a fent említett példához hasonlóan, kevésbé törődtek a „köz” véleményével.

A jó házasságot illetően a 19. században egyáltalán nem volt mellékes a vallási szempont, azaz a felek felekezeti hovatartozása sem. Különösen a nemesi családok körében volt jellemző, hogy a házasság érdekében egyik fél átkeresztelkedett. Ennek egyik példájáról értesülünk Kornis Anna grófnő naplójából, aki nővére, Klára és Károlyi Ede házasságának előkészületei kapcsán írja a házassága elé gördülő akadállyal, a felekezetváltással kapcsolatban: „Anyám akarja, apám is, csak Clariss nem, ki küzsdik maga magával és nem tudja mit tegyen. Anyám azt mondja neki, hogy tegye meg, mert miért rontsa el egész jövendőjét egy külső formáért.” „Oh!, Anna, csak egy ne volna, az a vallásváltoztatás, mert mikor rá gondolok a szívem majd elreped és nem tudom mit tegyek.” – olvashatjuk a Klára véleményét egy, a naplóban is idézett levelében.

A házasság szemmel láthatóan az egész család számára fontos esemény.

A szülők feltétlenül a frigy mellett állnak, hiszen mindamellett, hogy a fiatalok között láthatóan kölcsönös vonzalom van, egy Károlyi vej jó partit jelentett anyagi és társadalmi szempontból egyaránt. Anna szerint „...nagy áldozat az hogyha megteszi; és csak akkor tehetné meg, hogyha tiszta szíviből érezné és mindenekfelül adorálja.” Ha mindez nem áll fenn, akkor ő ezt az áldozatot a Klára helyébe nem térne át, még ha az a házasság meghiúsulását is jelentené.

Klára házassága igencsak foglalkoztatta Annát is, akinek titkos vágya volt a naplóírás idejében (1851), hogy Angliába menjen, ahol reményei szerint egy „gazdag lord” majd feleségül veszi. Végül Zichy Pál Ferenchez ment feleségül, akivel a nővérével és édesanyjával, Bethlen Katalinnal folytatott levelezése alapján boldog házasságban élt.


A reformkori életszemléletben a „hagyományos”, patriarchális szemlélet, melyben a férfi a család feje, a döntéshozó, a nő pedig elsősorban anyaként és háziasszonyként jelenik meg „finomulni” kezd, hiszen egyre többen említik

a felek közti egyetértést, mint a harmonikus házastársi kapcsolat, illetve családi élet kulcsát.

Mindez – ahogyan Szegfi Mórné Kánya Emília a Családi Kör szerkesztője A nőről című írásában rámutat – azon múlik, hogy a felek mennyire tudják elismerni egymást, többeknél megjelenik az érzelem, mint összetartó erő. Az érzelmek egyre erőteljesebb hangsúlyozásával párhuzamosan a szülők akaratának dominanciája is csökkenni látszik. „Pap Endre az estve Apámtól megkérte kezemet, anyámtól már előbb. (...) Már három éve hogy őt esmerjük, ʼs soha csak egy szócska sem árulá el szándékát, ʼs nekünk, mert nem volt okunk, nem juta soha eszünkben ezt gyanitani. Ezért volt nyilatkozása olly nagyon váratlan. (...) Apám megköszöné Pap Endrének háza eránti szivességét ʼs ki mondá hogy engem még soká nem akar férjhez adni. Ekkor ő azt mondá, hogy bár mily soká is – fog várakozni. De apám engem nem akar lekötni, ʼs nem is fog soha; mert mint mondá ki kezeskedhetik valaki érzeteiről! ʼS apám szavait én is igenelém. (…) Én nagyon becsülöm őt, mindég jónak ʼs nemesnek esmerém; – de még is más érzemény lehet az, melly után valakivel egy egész idegennel, ki nem is atyafi, egy hoszú életet le óhajtanék élni” ‒ olvashatjuk Kölcsey Antónia vallomását.

Érdek és tiszta szándék, kényszer vagy szabad akarat? Flört és udvarlás, érzelem vagy érdek között nehéz megragadni azokat a pontokat, amelyek alapján megrajzolható egy, az esetek többségében relevánsnak tekinthető modell. Különösen a személyes jellegű források világítanak arra rá, hogy általuk érdemes vizsgálni azt, hogy mennyire függött a házasság a szülők vagy az egyén akaratától, mennyire tekintette az egyén és a társadalom az élet értelmének a házasságot, stb. A források ugyanakkor visszatükrözik mindazt a dinamikát, amely a házasságot és a hasonló kérdéseket – nevelés, divat, egészséges életmód, szabadidős tevékenységek, stb. ‒ illető diskurzust jellemezte abban a korban, amelyet a tenni akarás, az újragondolás, a reformszemlélet és a nyilvánosság egyre szélesebb térnyerése, az én(re)prezentáció alakulása alakított.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS