Vadkeleti koncertek a kádári Magyarországról
Csatári Bence 2013. május 25. 11:01, utolsó frissítés: 11:01A magyar könnyűzene képviselőit előszeretettel fogadták a Kádár-korszakban a Vasfüggönytől keletre, mert ott ők jelentették azt a kis ablakot, amelyen keresztül a „nyugati kultúrába” kicsit közelebbről beleszagolhattak.
A magyar könnyűzenei műfaj képviselőit előszeretettel fogadták külföldön a Kádár-korszakban, főleg a Vasfüggönytől keletre, mert ott ők jelentették azt a kis ablakot, amelyen keresztül a „nyugati kultúrába” kicsit közelebbről beleszagolhattak a szocialista blokk országainak rajongói. Ugyanakkor Nyugaton is tárt karokkal várták (volna) őket, ahol egyfajta kuriózumszámba mentek, ezzel együtt pedig elismerték zenei teljesítményüket.
Alapvetően nehéz volt kijutni külföldre szerepelni még a leginkább befutott zenészeknek is, mert kevés „kiadó hely” akadt az anyagilag megbecsült külhoni turnékra, emellett pedig az erőteljes pártállami kontroll gondoskodott arról, hogy ne lehessen kiküldeni csak azokat, akik méltóképpen képviselték a szocialista Magyarországot. Nem hiába hívták ezeket a haknikat „vajaskenyér-túráknak”, mivel a jól jövedelmező koncertek érdekében azok a zenészek, akik közel kerültek a húsosfazekakhoz és részt akartak venni a külföldi haknikon, számos, egymást megerősítő visszaemlékezés szerint nem egyszer kenőpénzt adtak a külföldi koncerteket szervező Interkoncert alkalmazottai részére, hogy kimehessenek játszani. (Előfordult aztán az a skizofrén helyzet is, hogy éppen azok az Interkoncert-alkalmazottak, akik jókora baksisért vállalták egy adott zenekar „menedzselését” külföldre, kedvező alkalom adtán ők maguk is disszidáltak, és Nyugaton próbálták kamatoztatni pop-rockzenei kapcsolataikat, tapasztalataikat.)
Nem csak azért volt azonban igen vonzó egy-egy külföldi túra
a zenészek számára, mert viszonylag jól lehetett vele keresni, hanem azért is, mert – a kortárs sportolókhoz hasonlóan – alkalmat adott egy kis „mellékes” megkeresésére is. Így sikerült behozniuk a muzsikusoknak a korabeli visszaemlékezések szerint nem csak ruhaneműket, hanem például hangfalakban orosz ikonokat, de persze az arany minden fajtája és az ékszerek is keresett portékát jelentettek körükben, amiket itthon megfelelő haszonnal adtak tovább. Egy alkalommal például a szovjet-magyar határon a vámvizsgálat során Bencsik Sándor, a P. Mobil gitárosa feltűnően bosszús volt, amikor nem találta a fogkrémes tubusát. Nagy megkönnyebbülésére végül kiderült, hogy az egy zenésztársánál lapult, és azonnal lecsapott rá, hogy adja vissza neki, és természetesen meg is kapta a hőn áhított szájápolási eszközét. Csak miután nagy sokára közölte a banda tagjaival, hogy a fogpasztába rejtette a drágaköveket, amiket a Szovjetunióban vásárolt, tört ki a kacaj az együttes tagjai között, mondván, hogy ilyen fogást még nem hallottak. Aztán, miután zenész-berkekben híre ment az esetnek, mások is próbálkoztak ezzel a trükkel…
A zenészeknek azzal is számolniuk kellett a határon túl, hogy szinte biztosan figyelik minden lépésüket a monopolhelyzetben lévő Interkoncert munkatársai, akik arra is ügyeltek, hogy a bohémségükről közismert popzenészek akár egy-egy meg nem gondolt megnyilvánulással ne hozzák kellemetlen helyzetbe a „legvidámabb barakként” nyilvántartott Magyarországot. Elő is fordultak-kisebb-nagyobb incidensek egyebek mellett a színpadi koreográfia terén. Az Omega a hetvenes években egyenesen direkt túljátszotta színpadi mozgását, amikor a szovjet elvtársaknak mutatták be előzetesen programjukat, abban a reményben, hogy nem kell majd kiutazniuk a „nagy testvér” országába, mert Nyugaton őket sokkal zsírosabb koncertlehetőségek várták. Igyekezetüket siker koronázta, a kommunista pártapparatcsikok annyira elszörnyülködtek az előzetes meghallgatáson Kóbor János akkor vadnak minősülő fel-alá futkosásán, hogy hiába várták a Szovjetunióban több tízezren a Nyugaton nemes egyszerűséggel csak Red Star-nak nevezett csapatot, inkább táncdalénekesnőket hívtak meg a tajgára énekelni. Hozzátehetjük, hogy a szovjeteknél már az is kiverte a biztosítékot, ha egy énekes levette az állványról a mikrofont – ezt egyenesen tiltották –, nem hogy még rohangáljanak is azzal a színpadon. Kóbornak ugyanakkor esze ágába sem jutott, hogy ne tegyen másként, és ha ehhez még hozzászámítjuk az akkor már jóformán emblémájává vált hosszú sörényét, amelyet sokszor meg-meglengetett előadás közben, elképzelhetjük, mennyire gyanakvóan tekintettek rá a szovjet hivatalnokok.
Hasonlóan kellemetlen helyzetbe került a Karthago együttes,
azzal a különbséggel, hogy ők nem tehették meg, hogy válogassanak a külföldi fellépések között, ezért elvállalták a Szovjetunió-beli szereplést. Igazi rémlegendákat lehet hallani az ottani országon belüli közlekedésről, volt, hogy a még járó vonatról dobálták ki egyesével a zenekari felszereléseket a hóba a vasúti alkalmazottak, nem haragból, mindössze hanyagságból. Máskor meg a belföldi légi járatokon kacsákkal, libákkal és más háziállatokkal kellett együtt utazniuk úgy, hogy még arra is kellett ügyelniük, hogy a hangfalakat, erősítőket hova teszik, mert az nem volt mindegy a repülőgép egyensúlya szempontjából.
Olyanokat is mesélnek, hogy nem volt teljesen jó a szigetelés sem, megesett, hogy ujjnyi rés tátongott a repülőgép egyes részein, de ezt már csak utazás közben vették észre. Náluk a show részét képezte, hogy énekesük, Takáts Tamás a koncert tetőfokán, egy-egy jól kiszámított lélektani pillanatban kiugrott a közönség első soraiba, ahol aztán kézről-kézre adták, mígnem visszakerült a világot jelentő szovjet deszkákra. Igen ám, de azt kifelejtették a számításaikból, hogy azon az ominózus koncerten bizony az első sorokba a helyi párt aktivistáit, valamint második világháborús veteránokat ültettek, utóbbiakat mintegy megtiszteltetéséként korábbi megpróbáltatásaikért. A Karthago frontembere erről mit sem sejtett, és mint aki jól végezte dolgát, a refrén után bezúgott az éltes „rajongók” közé, akik nem győztek csodálkozni, de még inkább megbotránkozni, hogy mit művel ez a tejfelesszájú énekes, aki még dalra is akarta fakasztani őket. Az esetnek egyébként nem lett különösebb következménye, sőt a Karthagót újabb alkalommal is meghívták a Szovjetunióba játszani.
A Szovjetunió tartogatott további meglepetéseket a zenekar számára felbomlásuk után is, történt ugyanis, hogy Szigeti Ferenc gitáros, a zenekar vezetője 1985. május 1-jén feloszlatta a bandát, de az Interkoncert még ezelőtt nem sokkal újabb szovjet turnét kötött le a keleti blokk országaiban is méltán népszerű, west-coast stílust játszó együttesnek, nem tudván előre, hogy a zenekar időközben feloszlik. A vakszerencse azonban ismét társául szegődött az egyébként kitűnő menedzseri vénával is megáldott, és akkor már stúdiót vezető Szigeti Ferencnek. Az akkor az István, a király című rockopera, illetve az Európa című szerzemény folytán épp népszerűsége első csúcsán lévő Varga Miklós együttesével, a róla elnevezett Varga Miklós Banddel játszott ugyanis abban a stúdióban, amelyet Szigeti Ferenc irányított. Gondoltak egy merészet: utazzon ki a Varga Miklós Band az akkor már nem létező (később azonban újra összeálló) Karthago helyett.
Így eshetett meg, hogy az akkor már a Szovjetunió-beli plakátokon szereplő Karthago nevében, illetve a nevet felhasználva Varga Miklósék turnéztak a kommunizmus fellegvárában. Betanulták a legsikeresebb Karthago-nótákat, többek között a Rekviemet, amelyre még az előző turnéjukról emlékeztek a rajongók, és biztos, ami biztos, illetve „Jó az öreg a háznál” alapon elvitték magukkal gitározni Szigeti Ferencet is. Ez arra is jó volt, hogy még véletlenül se csússzon hiba a számításaikba, és egy esetleges „lebukásnál” azt lehessen mondani, hogy ők valójában a Karhago, a zenekarvezető azonban annyira szőrös szívű volt, hogy saját magán kívül az egész csapatot lecserélte. Sőt, szigorúsága egészen odáig terjedt, hogy nem csak a tagokat, de a repertoár nagy részét is megváltoztatta, és még olyan nagy slágereket is megtanultatott velük, mint az Európa.
A stikli kiderülésére már csak azért is megvolt az esély,
mert a rajongók élénken érdeklődtek, hogy miért kellett kirúgni a zenekarból az előző énekest, Takáts Tamást. A szovjet hiánygazdálkodás azonban a könnyűzenében is megmutatkozott, ami abban nyilvánult meg, hogy a közönség voltaképpen nem válogatott a frontember személyében, már csak azért sem, mert Varga Miklós nagyon jól el tudta énekelni a Karthago-dalokat is, ezért hamar megszerették. Abban pedig már a magyar zenekar színpadra lépése előtt szinte biztosak lehettek a helyiek, hogy a magyar produkció magasabb színvonalat képvisel, mint a szovjetek. A felfokozott érdeklődés miatt sokszor ki sem plakátolták a zenekar nevét, mindössze annyit, hogy „magyar esztrád műsor”, mégis tolongtak az érdeklődők a sportcsarnokok kapui előtt. Volt, hogy egy-egy magyar formáció egymás után több koncertet is adott ugyanazon a napon egyazon szovjet stadionban, a rendőrség pedig csak annyit tett, hogy az első fellépés után kiterelte a népet, majd sokszor ugyanazok a rajongók még egyszer visszajöhettek a rendőrök szigorú felügyelete alatt, és megint végigtombolhatták ugyanannak az együttesnek a nem ritkán ugyanolyan klisékkel végigtarkított előadását.
Az esetről tudomást szerzett a magyar államvédelem is. „Dalos” fedőnevű ügynök, azaz Vikidál Gyula a Gábor Róbert tartótisztnek adott 1985-ös jelentésében kifejtette, hogy ez a kis turpisság, ha a szovjet fél rájön, alááshatja a magyar könnyűzene tekintélyét a Szovjetunióban. Mégsem igazolódott be azonban ebbéli félelme, mert annak ellenére, hogy Varga Miklós a Szovjetunió-beli „Karthago”-turné előtt nem sokkal részt vett a moszkvai Világ Ifjúsági Találkozón, hivatalos szinten nem derült fény a zenekarcserére.
A Karthagonak más alkalommal azonban az akkoriban szintén a Szovjetunióhoz tartozó Kárpátalján meggyűlt a baja a titkosszolgálattal, igaz nem a magyarral, hanem a szovjettel. Megesett ugyanis, hogy sűrű elnézéskérések közepette arról tájékoztatták őket a szovjet koncertszervező állami cég, a Goszkoncert alkalmazottai, hogy sajnos nem tudják magyarul tudó munkatárssal kísérni őket, pedig ezt akkor nem csak a szokás, a hagyomány és az illem, de a pártállami felfogás szerint a Szovjetunió biztonsága is megkövetelte. Ez ellen az együttes nem tiltakozott, de egy alkalommal útközben arra lettek figyelmesek, hogy amikor szovjet kísérőjük éppen a szendvicsét igyekezett kivenni a táskájából, kiesett egy Népszabadság is az elemózsia mellől. Ebből az együttes rájött: az állítólag magyarul egy mukkot sem tudó illető, akit melléjük szegődtettek, mégiscsak tud magyarul, olyannyira, hogy egyenesen a Népszabadságból tájékozódik a magyar fejleményekről, sőt, éppen azért utazik velük, hogy a szovjet állambiztonságnak jelentsen róluk.
Az éberségre a szocialista táborban a pártállamot fenntartók olvasatában szükség is volt, többek között annak érdekében, hogy a térségben ne terjedjenek el olyan tréfák, mint az alábbi, amely egy különösen kényes kérdésre, a határon túli magyarság helyzetére utalt. Amikor ugyanis 1984-ben végre megjelenhetett nagylemezen mintegy hatévnyi várakozás után a P. Mobil Honfoglalás című rockszvitje, s ezt lehetett kapni a határmenti magyar településeken is, a lemezborítón látható, a Trianont követő Magyarország térképének alakjára faragott hangszerrel kapcsolatban gyorsan elterjedt az a korabeli vicc: „Milyen ez a gitár? – Csonka.”
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ÉletmódRSS
Bevásárlóközpontban lesz látható két csontváz, amelyek a legismertebb szerelmes drámáját idézik
Az hittem, hogy a tokiói olimpián korlátoztak minket, pedig ehhez képest már-már szabadság volt
Szép Zoltán egyetlen erdélyi magyar újságíróként vesz részt a pekingi olimpián. A tapasztalatairól kérdeztük.
Vizi Imre kiesett az Eurovíziós Dalfesztivál romániai elődöntőjében
Bátran ehetjük ezentúl a házi tücsköt is, az EU jóváhagyta élelmiszerként való felhasználását
