2020. szeptember 27. vasárnapAdalbert
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Imázs és valóság között: nyolc kerékkel Grúziában

G. L. 2013. március 07. 12:16, utolsó frissítés: 12:21

Misztikus, de ugyanakkor meglepően modern ország? Egy hely, ahol folyton csak háborúznak? Kerékpárral nézték és ízlelték még Grúziát.


Grúzia egy muszlin gyűrűben lévő keresztény ország. Ebből adódóan egyre inkább igyekszik nem úgy pozicionálni magát, mint egy ázsiai nemzet, hanem egy európai mentalitású ország - magyarázza Ábrahám Endre, az Élő Erdély Egyesület tagja, aki tavaly ősszel negyedmagával több mint 1500 kilométert tekert Grúziában.



Erről a vidékről akkor lehet általában hallani a médiában, ha háború zajlik a térségben. Legutóbb éppen a Dél-Oszétia miatt kitört grúz-orosz konfliktussal kerültek az újságok címoldalaira. Ha Grúziáról szóló imázsfilmeket nézünk, akkor egy misztikus, de ugyanakkor meglepően modern ország képe bontakozik ki előttünk, a Wikipédiát olvasva pedig az Európai Unióhoz, illetve NATO-hoz való csatlakozási szándékukról írnak. De milyen a valóság? Valóban ott kezdődik Európa, mint ahogy azt magukról hirdetik?

Endre és társai - Both András, Fűzi Levente és Tosa Miklós - a Fekete-tengert szeretnék körbebiciklizni, és ennek a tervnek volt az első felvonása a tavaly őszi biciklis "kiruccanás", amelyen Grúziában és Törökország észak-keleti, a Fekete-tengerrel határos partvidékén kerekeztek. Szeptember ötödikén indultak Odessza ukrajnai kikötővárosból, itt ültek hajóra, amellyel öt napig utaztak Grúziáig, ahol majdnem három hetet töltöttek. Szeptember 26-án lépték át a grúz-török határt, ahonnan még mintegy 500 kilométert tettek meg egészen Trabzonig, innen már busszal-vonattal utaztak. Végül október 8-án értek haza Csíkszeredába. Erről az útjukról meséltek a Transindexnek.






"Grúzia nagyon rövid szakaszon érintkezik a Fekete-tengerrel, ráadásul Abháziába nehéz bejutni, így gondoltuk, hogy körbenézünk az országban. A véletlen volt, ami elindított minket erre az útra, hiszen korábban mi is keveset tudtunk Sztálin és Berija szülőhazájáról. Engem az olvasmányaim és két film ösztönzött arra, hogy megnézzem ezt a régiót: egy Fekete-tengerről szóló könyv (Neal Ascherson: A Fekete-tenger), illetve Szergej Bodrov rendezte A Kaukázusi fogoly és a Felhőkre várva c. film. Ezek az élmények jelentették az impulzust ahhoz, hogy a (Transz)Kaukázusba induljak, és ez tavaly sikerült is. Nem terveztünk előre semmit. Három hónappal előtte berajzoltunk egy lehetséges útvonalat, de nem volt nagy rákészülődés az utazásra. Hagytuk, hogy sodorjon az ár" - magyarázta Endre.



"Az első szembeötlő jelenség az volt, hogy az emberek nagyon hangosak és közvetlenek, már-már tolakodóak. A hajón kérdezgettek minket, hogy merre tartunk, és mikor említettük Tbiliszit meg a Kvareli régiót, igencsak csóválták a fejüket. Akkor még nem értettük, hogy miért „ciccegnek”, de amint kiszálltunk a hajóról, hamar világos lett számunkra, hogy nem egy biciklis országba érkeztünk. Szokatlan volt az autók tülkölése és napokba telt, míg meg tudtuk különböztetni, hogy ki köszöntésből, ki pedig „vigyázzmerténerősebbvagyok” hozzáállásból dudál.

A másik nagyon szembetűnő jelenség Batumiban volt: az imázsfilmekben látható ikonikus épületek és a rend mellett rengeteg volt a régi romos épület, szegényes stílusjegyekkel, és mindez a blokkokkal fűszerezve - kimondottan kaotikus viszonyok uralkodtak. Rengeteg az elhagyatott lakóépület és a leállt építkezés is. Ez nem annyira a gazdasági válságnak, hanem a 2008-as grúz-orosz háborúnak köszönhető, ami után az ország még mindig próbál talpra állni. A grúz kreatívok az országimázsuknak azt a szlogent adták, hogy


„Itt kezdődik Európa!"

"Megpróbálják eltolni magukat az ázsiai törzsi gondolkodástól, az ország önálló identitáskeresésben van, amely a FÁK összeomlása után kezdődött, a grúz független állam kikiáltásával. Érezhetőek a torzsalkodások Oroszországgal szemben is, az új politikai szövetségeseiket pedig az USA-ban és Németországban keresték. Amerika a háború miatt került előtérbe, ugyanis ezen időszakban számítottak a NATO segítségére, míg a németek a háború után támogatták az országot. Másrészt nagyon erős státuszszimbólum az autó, gyakorlatilag a biciklijeink drágábbak voltak ott, mint egy kisebb autó, amelyeket főként Németországból, másodkézből vesznek.



Akivel találkoztunk, mindenki azt kérdezte tőlünk, hogy németek vagy amerikaiak vagyunk-e, illetve németül vagy angolul beszélünk-e? Ők persze egyiket sem beszélték, csak oroszul és grúzul (kartuli) társalognak. Nem számítanak nagy utazó népnek, csak három országba mehetnek vízummentesen: Iránba, Törökországba és Azerbajdzsánba. Sokan úgy utaznak el, hogy a jobb élet reményében vissza sem térnek Grúziába."


Vízhatlan sátorral, hálózsákkal, minimális biciklis felszereléssel

(küllők és pótgumik), minimális főzőfelszereléssel és kevés ruhával indultak az útra. Két-három naponta mostak, amikor épp szükség volt rá. A helyiekkel nehezen kommunikáltak, de állításuk szerint ez nem jelentett komoly akadályt, sőt idén is visszamennének.

"Mivel szeretik a vendégeket és az idegeneket, nem jelent akadályt, hogy nem tudnak angolul, addig magyarázzák, amíg megérted, mit akarnak. Vice versa. Hallás után a nyelvezetük olyan, mintha fojtogatás közben beszélne az ember. A kartuli nyelvben rengeteg a kh, dz, sh hang, amiből az egyiket ráadásul nem is ejtik ki. És ha nem ment szóval, akkor kommunikáltunk kézzel-lábbal vagy mosollyal. Az olvasással is voltak gondjaink, hiszen a kvártéli ábécé mellett csak a helységnévtáblákat írják ki latin betűkkel, így a vásárlásokkor magunkra voltunk utalva. Egy kis gyakorlással, hamar meg lehet tanulni az írásjeleket, valamint pár életbevágó szót, mint pl. kenyér, sör, barát, egészségedre stb…





Tervezzük is, hogy visszamegyünk, mivel a Kaukázusban maradtak még számunkra felfedezésre váró területek, bár idén valószínűleg ismét csak Grúziába, esetleg Azerbajdzsánba és Örményországba. Lett egy jó barátunk is ott, aki kalauzolna bennünket, és aki nagyon jól ismeri a kicsi, eldugott, autentikus helyeket. Az útvonalunk megválasztásában az is szempont volt, hogy ne a leglátványosabb turistaközpontokba menjünk, és ezért igyekeztünk kerülni a főutakat is. Így kerültünk közelebb a helyiekhez és többször aludtunk úgy, hogy befogadtak magukhoz. Ilyenkor mindig valami újdonsággal ismerkedtünk meg.


A grúz konyha nagyon gazdag,

rengeteg salátát fogyasztanak, és többségét jól meghintik petrezselyemzölddel, de különben hozzánk hasonlóan főznek. Nagyon érdekesnek találtuk az abszint színű, tárkonyos üdítőt. Az egyik kedvencünk a diós-karfiolos saláta volt, olívaolajjal és petrezselyemzölddel megbolondítva. A legelterjedtebb grúz fast food, a hacsapuri, amelyet vidékenként különböző alaptésztából és töltelékkel készítenek. Az egyik legízletesebb az adzsáriai hacsapuri, tojással és juhtúróval, meg egy kockányi vajjal, amelynek az elkészítéséről videót is készítettünk. Máshol például tört babbal töltik meg a belsejét.





Igazi különlegességnek számít a grúz bor, amit a hagyományukhoz híven másképp készítenek, mint az európai borokat. Grúzia a bor őshazájának tartja magát, több évezredre visszatekintő hagyománnyal. Minden kis ház pincéjében van pár földbe ásott agyagkorsó, vagyis kvevri. A szőlő ledarálása után a mustba beleteszik a szőlőszemekkel együtt a szőlőkocsányt is és földbe ásott, lezárt agyagkorsókban érlelik. Így mézesebb, illatosabb boraik lesznek, amit mindig nagy szeretettel isznak és itatnak a tamada intézménye mellett. Egyik tbiliszi francia barátunk nem is szereti, mert azt mondja, túl sok lehet benne a baktérium. De nekünk semmi búnk-bánatunk nem volt tőle."


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS