Feldmár: minden magyarázat egy mese, senki sem tud semmi biztosat
kérdezett: Gy. A. 2012. november 27. 17:10, utolsó frissítés: 2012. november 29. 10:50A gyereket nem kell nevelni, és pszichológusra senkinek sincs szüksége, akinek még mindig vannak jó barátai - vallja a közismert pszichoterapeuta.
A Kanadában élő Feldmár András a kissé különc, de jó pszichoterapeuta hírében áll. Előadásaival évek óta rendszeresen zökkenti ki a komfort-zónájából a magyarországi közönséget, de nem a Csernus-féle, meglehetősen öncélúnak tűnő módon. Természetesen sikeresen kiakasztja a szakmát is az olyan típusú kijelentéseivel, miszerint a pszichiátria boszorkányüldözés, a mentális betegségek nem is léteznek, az LSD pedig bizonyos esetekben kifejezetten hasznos is lehet. Feldmár nemrég tartott előadást és workshopot a nagyváradi Posticumban, ahova magyarországi követői közül is többen elutaztak, hogy újra találkozhassanak vele. Előadása nemes egyszerűséggel a Születés, szex, halál címet viselte, és szabadszájúsága miatt ezúttal ketten is távoztak a teremből.
Feldmár, az előadó (és több mint 10 könyv szerzője) sikerének a kulcsa talán az, hogy hiteles tud lenni, képes emberként, és nem szakemberként megnyilvánulni, ki meri mondani válaszként egy kérdésre, hogy nem tudom. A vele való párbeszéd során – legyen bármilyen lelki nyavalyánk – "normálisnak" érezhetjük magunkat, mindig van egy elfogadhatóbb verziója a valóságra. Ha eddig nem tettük, a társaságában elkezdhetjük elfogadni önmagunkat. A nagyváradi workshop után kérdeztük.
Ön hogyan látja a pszichológia szerepét, olyan, mint az orvostudomány, amire akkor van szükség, ha betegség, vagy valamilyen tünet áll fent, vagy olyan szerepe is van, hogy úgymond „folyamatosan” szükség van rá az életminőség javításához?
- Tulajdonképpen én nem gondolom magam pszichológusnak. Én pszichoterapeuta vagyok. Az, hogy pszichológusi kvalifikációt kaptam, csak egy lehetőség volt arra, hogy pszichoterapeuta legyek. Semmi jót sem kaptam a pszichológiától, nekem a pszichológia, mint tudomány, 100%-osan hasznavehetetlen. Tulajdonképpen nem is tudomány, csak egy pszeudotudomány, azért is erőszakoskodnak annyit a statisztikával, és mindenkinek statisztikát kell tanulnia, aki pszichológus akar lenni, hogy úgy nézzenek ki, mintha egy tudomány lenne...
De rosszul használják a statisztikát, tehát csak úgy tesznek, mintha tudósok lennének. Amikor én elkezdtem pszichológiát tanulni, azt tanultuk, hogy a pszichológia célja, hogy kontrollálja és megjósolja az emberek cselekedeteit. Szerintem ez egy őrület, ezt nem lehet emberekkel megtenni, nekem semmi közöm sincs a pszichológiához.
Gyakran hangoztatja is, hogy akinek vannak barátai, van egy barátja, annak nincs szüksége pszichológusra...
- Pszichológusra senkinek sincs szüksége, de még pszichoterapeutára sincs annak, akinek még mindig vannak jó barátai.
És az, ha az ember önmagát próbálja figyelni, javítani, vagyis az önismeret Ön szerint ugyanúgy fölösleges...
- Az önismeret erőszakosság, miért csinálná az ember önmagával, ha valaki nem csinálta volna már vele? Ha olyan szüleid voltak, akik nagyon jó gyereket akartak faragni belőled, akkor te most egy olyan ember vagy, aki egy remek embert akar faragni magából. De te egy remek ember vagy amúgy is!
A cél szerintem az, hogy szeresd magad, és szeretetből ismerd meg magad: ismerni és szeretni magad egy és ugyanaz. És amikor megismerted és szereted is, akkor ne próbáld meg megváltoztatni, fogadd el magad, és inkább kreálj olyan körülményeket, olyan környezetet magadnak, ami kompenzál azért, aki vagy. Tehát nem magadon kell dolgoznod, hanem a környezeteden. Találj olyan embereket, akikkel jól érzed magad, találj magadnak olyan munkát, amit élvezel. Miért lennél durva önmagaddal?
Elhangzott a nagyváradi előadásában, hogy igazából mindannyian a nyelvtől szenvedünk, mert azt feltételezzük, hogy amiért elgondolunk dolgokat, attól azok már léteznek is. Ez azt is jelenti, hogy a nyelvtől meg is gyógyulhatunk? Erről szólna a pszichoterápia...
- Persze. Felfedezni egy olyan kommunikációt, ami igaz, valódi, spontán és őszinte, és azt mondani, amit az ember gondol, és azt gondolni, amit az ember mond, és 100%-ig a mögött állni, amit mond, hogy a szavai és a tettei ne különbözzenek. Kongruenciára kell törekedni. Hogy terapeutaként ne mondjunk olyat, ami nincs összeköttetésben a valósággal, pl. hogy jó lenne, ha te megbocsátanál azoknak, akik bántottak. Hát jó lenne, de hol vannak az ehhez szükséges izmok? Ezt nem elég akarni. Ki tudja biztosra, hogy az az embernek az akaratán múlik, hogy meg tud-e bocsátani vagy sem?
Ön szerint alapjaiban megváltozhat-e egy ember? Mennyire múlik ez rajtunk? Az Ön értelmezésében mit jelent a szabad akarat?
-Igen, szerintem minden pillanat egy kritikus pillanat, amit eddig csináltam, abbahagyhatom, amit eddig nem tettem, elkezdhetem. Nem ÉN változom meg, hanem szabadon választom, mit teszek. Az ember szabadságra van ítélve. Nem lehet nem szabadnak lenni.
Miért gondolja azt, hogy nem kell, nem szabad nevelni a gyerekeket?
- A gyereket szeretni kell. Nem nevelni. A búzát, az árpát nem kell nevelni, az az lesz a magból, ami. Csak szeretni kell, óvni kell, figyelni kell, táplálni kell. A gyerek nevelődik, ha a szülő harcol a saját szabadságáért és nem engedi a gyereknek, hogy azt elvegye. Ha a szülő őszinte és spontán a gyerekkel, a gyerek gyorsan tanul.
A félelmeink minden esetben károsak-e, meg kell-e tőlük minden áron szabadulni, vagy ezeknek van egy olyan védő funkciójuk, ami miatt hasznosak is lehetnek?
- Ha kinézek a 16. emeleten, és félek, akkor az fontos nekem, az azt jelzi, hogy vigyázzak magamra. De a legrosszabb nem a félelem, a félelemtől nem lehet megszabadulni - én nem ismerek egy olyan embert sem, aki nem fél. Én is félek. A legrosszabb félni a félelemtől, tehát elkerülni az olyan helyzeteket, ahol esetleg félni kell. Mert ha elkerülöm ezeket a helyzeteket, vagyis félek a félelemtől, akkor nagyon leszűkítem az életteremet, és akkor a saját félelmemnek a foglya leszek. Nem merek semmit sem csinálni, mert esetleg félni kell. A legtöbb esetben nem az a baj, hogy félek, hanem az, hogy félek félni.
Azt állítja, hogy szenvedélyek nélkül nem lehet élni, de a szenvedély gyakran egyenlő a függőséggel, és valamitől függni már nem olyan kívánatos állapot...
- De aminek szentelhetem magam, az nem függőség. Valaminek odaadhatom magam. Lehet valakinek munkafüggősége, de lehet valaki, aki csak imád dolgozni. Vigyázni kell, hogy hol a határ, vagy meg kell-e egyáltalán húzni a határt. Ha valakik azt mondják nekem, hogy túl sokat dolgozom, akkor lehet, hogy van valami céljuk azzal, hogy kevesebbet dolgozzak, mert valami más tervük van a számomra. De ez nem jelenti azt, hogy én tényleg sokat dolgozom. (mosolyogva)
De ha mondjuk ez az észrevétel a család részéről érkezik, többet igényelnék a társaságom, mert valamitől elveszi az időt az, hogy dolgozom...
- De megint csak, ki mondaná meg, hogy melyik félnek kell megváltoznia? Lehet, hogy a családomnak kell engem jobban szeretniük, hogy hagyjanak engem békén dolgozni. Lehet, hogy nekem kellene őket jobban szeretnem, és kevesebbet dolgozni. De ezt nem lehet csak úgy eldönteni.
Az előadásában szó volt arról is, hogy a férfiaknál a szeparációs szorongás az oka annak, hogy a szex felé fordulnak, ebben keresik a vigasztalást. Másrészt viszont úgy tűnik, hogy magától az intimitástól nagyon félnek. Vagyis igazából intim kapcsolatra vágynak, ezt pótolják a szexszel, és ha bejön a valódi intimitás, akkor megrémülnek. Ördögi körnek tűnik...
- Ez így van, de amit a nő intimitásnak hív, azt ők zsarolásnak élik meg. Tehát ők attól félnek, hogy minél közelebb kerülnek a nőhöz, annál inkább engedelmeskedniük kell neki. Nem könnyű egy olyan közeli kapcsolatot felállítani, ahol nem kontrolláljuk egymást. Ahogy Sartre, mielőtt meghalt, rájött, hogy létezik olyan, hogy szeretet, mert ő egész életében nem hitt benne. Ő csak azt hitte, hogy ha két ember találkozik, akkor kitalálják, hogy melyik ember dominál, és melyik adja be a derekát, tehát csak hatalmi játszmák vannak közöttük. Sőt, ő azt is mondta, hogy ha el tudom hitetni valakivel, hogy szeret, az a legjobb metódusa annak, hogy domináljam. De az élete végén rájött arra, hogy létezik szeretet, csak ő soha nem látta, soha sem érezte. És úgy definiálta, hogy onnan tudod, hogy valaki szeret, hogy szabadabbnak érzed magad az ő társaságában, mint amikor egyedül vagy.
A férfiak attól félnek, hogy az a nő, akivel kapcsolatba kerülnek, éppen úgy fogja őket kontrollálni, ahogy az anyjuk kontrollálta őket, amikor még kicsik voltak. Tehát ha egy nő tényleg közel akar kerülni egy férfihoz, akkor valahogy jeleznie kell neki, hogy több szabadságot fog adni neki, mint amit el tudott képzelni addig, amíg egyedül volt, vagyis nem kell a szabadságával fizetnie a kapcsolatért. A nő is elvárhatja persze, hogy a férfi növelje az ő szabadságát, hogy a férfi se uralkodjon felette.
Az is elhangzott, hogy minden csecsemő egy kőkorszaki csecsemő, és egy kőkorszaki anyára számít, aki a nap 24 órájában hurcolja majd őt magával. Ehhez képest egy 21. századi anyát talál, akinek lehet, hogy semmire sincs ideje. Hova vezet ez a mai életforma, hogyan hat az emberre, meddig lehet még fokozni ezt a „multitasking” üzemmódot?
- A legfélelmetesebb az lehet, hogy az emberi kapcsolatok meg fognak szűnni. Hogy mondjuk egy család leül együtt egy asztalhoz, és mindenki a saját iPadjén vagy iPhone-ján fog játszani, és egymással nem lesz kapcsolatunk, mert sokkal izgalmasabb a számítógép-ember interface mint az ember-ember interface. Lehet, hogy a jövő embere olyan lesz, mint a mai magzat, óriási feje lesz, és nem lesz szüksége testre, csak nagy kezei lesznek, és majd ül egy ilyen mozgó valamiben, és csak gombokat fog nyomogatni.
A statisztikai adatok szerint Romániában továbbra is a magyarlakta megyék járnak az élen az öngyilkosságok arányát illetően, illetve Magyarország is, bár már nem listavezető, továbbra is előkelő helyen áll Európában. Ön szerint mi lehet ennek a magyarázata?
- Nem tudom. Engem a leírás, a valóság részletes megfestése érdekel, minden magyarázat lényegében egy mese, senki sem tud semmit sem biztosan. Az ember lelki élete nem redukálható a matematika, fizika, kémia bizonyosságaira. Gondolom, hogy amikor az élet-félelem nagyobb, mint a halál-félelem, véget vetünk a szenvedésnek, hiszen nem kell élni. Akik az öngyilkosságról gondolkoznak, változtatni szeretnének az életükön, de elveszítették a fantáziájukat, el sem tudják képzelni, hogyan lenne arra lehetőség. A reménytelenség, unalom, fájdalom halálos!
Címoldali fotó: S. Varga Ilona - Alion fotó/flickriver.com