2023. március 28. keddGedeon, Johanna
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Vujity Tvrtko két óra alatt elfeledteti problémáinkat!

Rácz Tímea 2012. november 16. 12:12, utolsó frissítés: 12:12

Trvtko előadói stílusa kétségbevonhatatlanul leköt, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy nem először mondja el ugyanezeket a mondatokat, hogy a hanglejtés jól begyakorolt, mégsem sértően művi, legalábbis nem mindig az.


Már csak két jegyem van, nekem kétszáz jegyet adtak ide, több nincs, sajnálom – mondja szigorú tekintettel a jegyszedő a marosvásárhelyi Ariel színház bejáratánál, majd összecsomagol és elmegy. Oldjátok meg! A kint várók meg is oldják, bent a teremben végül nemcsak hogy a lépcsőkön ülnek és állnak, de még a színpadra is feltesznek székeket, ott is helyet lehet foglalni.

Ugyanis Az Ember Akinek Mindenki Ismeri De Senki Nem Tudja Kiejteni A Nevét nem foglal több helyet a színpadon, mint amennyit pár lépéssel be lehet járni, plusz egy vetítővászon, aminek még később jelentősége lesz. Vujity Tvrtko előadása

stand up comedy-nak indul,

mind felállásban, mind stílusban, és javarészt az is marad. Pedig az elmaradhatatlan sapkájában fellépő sztárriporter már az elején megígéri, hogy két óra múlva úgy érezzük majd, semmi problémánk nincs. Ő olyan történeteket mesél itt el, amelyek azt hisszük, róla szólnak, de nem, igazából rólunk.




Ehhez gyorsan igazodva lemegy coelhóba, és kijelenti, hogy mindenkinek van egy álma, amihez ragaszkodni kell, és az álmok márpedig kitartással valóra válnak. Az övé például az, hogy olyan helyeken forgasson, ahova stábnak lehetetlen betenni a lábát. Ennek érdekében az újságíró első parancsolatát, az örökös igazmondást is meg kell szegni, mert sajtós nem mehet be a világ legnagyobb lepratelepére, csak orvos, a Szovjetunióba csak medvevadász, Észak-Koreába csak a baptista szeretetszolgálat tagja, Türkmenisztánba csak diplomata, esetleg annak a tolmácsa. És akkor a riporter felveszi ezeket a szerepeket, annak érekében, hogy egy kézikamerával titokban forgathasson, majd hazaérve ismét átvedlődjék sztárriporternek.

Trvtko a miami egyetemen tanult újságírónak, és ez nyilván nyomot hagy a munkásságán. Riportjai amolyan

amerikai értelemben vett "story"-k:

egyszerre komoly társadalmi jelentőséggel bíró tudósítások, exkluzív, és ettől még izgalmasabb infók, és a széles tömegeknek is jól eladható tanmesék, pl. emberi kitartásról, jócselekedetekről.

Amikor viszont közönség elé viszi, és kép nincs, csak a történet maga, akkor meg kell tűzdelni anekdotákkal; annak ellenére, hogy a legkeményebb diktatúrákról beszél, nyoma sincs a beígért „ott még rosszabb, mint nálunk” hangulatnak. A Showder Klub bármely adásában elhangozhatott volna a Kim Ir-Szen ajándékmúzeum meglátogatásának története, vagy Saparmyrat Nyýazow, A Nagy Türkmenbaşy

első edzőcipője előtt való hajlongás.

Trvtko előadói stílusa kétségbevonhatatlanul leköt, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy nem először mondja el ugyanezeket a mondatokat, hogy a hanglejtés jól begyakorolt, mégsem sértően művi, legalábbis nem mindig az.



Aztán jön egy idei riportfilm Haitiből, ahova Weisz Fanni siket szépségkirálynő is elkíséri. Leírhatatlan nyomorról és mocsokról beszélnek, na ez a tuti pont, amikor saját problémáinkat semmisnek kellene tekintenünk. Csakhogy a kamera viszonylag rövid ideig mutatja az utcákat elöntő koszt, a hallásra és ránézésre is gyomorforgató sárpogácsáról (sár, cukor és só keveréke) az egyik helybéli olyan széles mosollyal állítja, hogy finom, hogy szinte elfelejtjük, ez tényleg a nyomor legalja.

A film, bár tényleg profin összeállított riport (magyarországi kereskedelmi tévéről beszélünk), végig nagyon pozitív felhangot kap, akárcsak a vicceskedve elmesélt diktatúra-képek, mivel igazából nem is Haitiről szól, hanem Fanniról és az országban tevékenykedő magyarokról, akik példát mutatnak mindenkinek.

És amikor kétszázegynéhány ember eltakarja a szemét, és végighallgatja Fanni siket szépségkirálynő biztató beszédét; azt, ahogyan a lány megszólal a sokáig szégyellt saját hangján, utána meg az instant megtanult

jelnyelv-tapssal ünnepli őt

– ez már nem a cukormáz, ez bulváron innen és túl is egy történet, amire érdemes odafigyelni.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS