2023. június 1. csütörtökTünde
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Kulturisztika, avagy a body building kezdetei Magyarországon

Tóth Eszter-Szemethy Márk 2012. június 02. 17:53, utolsó frissítés: 2012. június 04. 11:26

Már a 70-es években is ugyanúgy szívatták a testépítőket, mint ma: inkább könyveket emelnének. A testüket persze megbámulták.


Hogyan kezdődött a body building Magyarországon? Hogyan ítélték meg a hivatalosságok? Milyen előítélek tapadtak a sportághoz? Hogyan illeszkedett be a jelenség a szocialista emberről kialakított elképzelésekbe?

Az Ifjúsági Magazin 1976. decemberi száma cikket és fényképsorozatot közölt egy újonnan terjedő „őrületről”, a kulturisztikáról, melynek még magyar neve sincsen, de egyre népszerűbb.

A cikket illusztráló izompacsirta képe kapcsán az újságíró külföldi „izomparádékról” írt, akiknek szerinte


legfontosabb céljuk, hogy izomzatukat tökéletesre kidolgozzák,



más nem. A Medicor Spotkör Kulturisztika Szakosztályában edző fiatalemberek hetente 6-8 órát töltöttek testük formálásával. Az akkori Rajk László utcai edzőterem törzsközönségében volt kutatófizikus, de kétkezi munkás is.

Az újságíró úgy vélte, hogy a sportoknak valamilyen formában kötődniük kell a természethez. Így az ökölvívásról, a gerelyvetésről, a futásról a súlyemelésről az olvasóknak eszébe juthatott a harc, az önvédelem, a vadászat, a menekülés, az üldözés, a kulturisztikáról azonban nem.



A cikk nem is maradt reflexió nélkül: P. Sándor budapesti, XI. kerületi lakos hangsúlyozta, hogy a kulturisztikának nevezett testépítés, vagyis body building lelkes rajongótáborának célja, hogy a vízpartok császárai legyenek vonzó külsejükkel.

A heti 6-8 óra súlyemeléshez kitartás kell és akaraterő. Ez az akaraterő azonban fordítható lenne másra is, mondjuk könyvek olvasására, művelődésre.

A cikk felvetette azt az alapproblémát, amely mind a mai napig végigkíséri a body building történetét: az azt ellenzők


élcelődnek az izomkolosszusokon,

míg a támogatók csodálják e sport látványos eredményeit. Tehát ami pár évvel korábban (1973-ban) csak külföldi példa volt az IM olvasóinak, az az évtized második felére Magyarországra is elért.

A szocialista időszak hivatalos diskurzusában a szocialista ember egyik ismérve volt – inkább lett volna, elnézve a korabeli balatoni strandokon készült felvételeket a söröző állampolgárokról – a rendszeres testmozgás.

Mindenkit erre szocializáltak. Gondoljunk csak az úttörőtáborok reggeli tornájára, vagy a televízió fő műsoridejében sugárzott TV tornára, melynek szlogenje az „Egy kicsi mozgás mindenkinek kell” volt.

Számos propagandaanyag szólt az 1970-es években is a testedzés, a tömegsport, többek között a futás népszerűsítéséről. Így egy 1972-es plakát szerint a „láb mindig kéznél van” és „Fuss naponta 10 percet, tíz évvel tovább élsz”.

Bár a Retro évek könyvsorozat szerint a Füles 1970-es évkönyve részletes edzéstervet tartalmazott az 1968-ban bevezetett amerikai Cooper teszt alapján, úgy tűnik, sajnos


kevesek voltak, akik rendszeresen edzettek

ez alapján akkoriban. Az első magyar testépítő fiatalok példaképei külföldi body builder sztárok, így Steve Reeves és Reg Park, később Arnold Schwarzenegger voltak, pedig választhattak volna magyar példaképet is: Hargitay Miklóst, aki 1945-ben emigrált Amerikába és 1955-ben nyerte el a Mr. Universe címet.



Példája sok srácnak jelenthette a megvalósítható amerikai álmot. A szegény kőbányai családból származó fiú többféle sportágba is belekóstolt: focizott a Fradiban, gyorskorcsolyázott, akrobataként lépett fel, majd a műegyetem építészkarán is tanult kivándorlása előtt.

Már Amerikában látta meg Steve Reeves képét, az ő hatására kezdett testépítésbe. Több felesége közül a leghíresebb Jayne Mansfield színésznő volt, aki válásuk után pár évvel autóbalesetben hunyt el. Közös filmjüket, a Hercules szerelmeit (1960) Magyarországon is bemutatták. Mickey Hargitay Szomjas György 1988-as, Mr. Universe című filmjében is szerepel.

Magyarországon az első, testépítéssel kapcsolatos versenyeket – ahogyan a Body Builder magazin erről beszámol – már az 1970-es évek elején megrendezték.

Néhány lelkes Testnevelési Főiskolás, köztük Bitter István szervezte az első fekvenyomó (power lifting) bajnokságot 1969-ben, amelyről a Világ Ifjúsága című lap is beszámolt. Bitter István Tasnády Lászlóval alapította meg az Acélizom sportklubot.

A velük készült interjú szerint: „Amikor levetkőzött ez a két fiatalember – Tasnády László kereskedelmi eladó és Bitter István, a Marcibányi téri iskola testnevelési tanára –, mintha görög atlétákat, Pheidias szobrait látnánk. (…)Fiatal korom óta atletizálok, különböző sportágakban versenyeztem, s mindig csodáltam a súlyemelőket. Végül is ennél kötöttem ki, ami nem azt jelenti, hogy más, kiegészítő sportot nem űztem, meséli Bitter István.

Minden vágyam az volt, hogy erős és izmos legyek. A Testnevelési főiskolán rendszeresen végeztem a gyakorlatokat, s ott érlelődött meg bennem, hogy nem kimondottan súlyemelő leszek, hanem a súlyemelés és más kiegészítő sport segítségével esztétikus izomzatot akarok. Az a meggyőződésem, hogy a tanulás mellett a test kulturálódása legalább olyan fontos.”



Az első Magyar Testépítő Bajnokságot 1970-ben rendezték. Bitter Istvánnal interjút közölt az Élet és Irodalom is 1971-ben. A sportág vidéki fellegvárának Szeged számított: a Lakóterületi S.E. 1978. július 1.-én alakult meg, Eszteró Zsolt visszaemlékezései szerint ez volt az első, hivatalosan is jegyzett body building terem.

Arra vonatkozóan, hogy az 1980-as évek közepére mennyire terjedt el a testépítés, árulkodó jel, hogy Szomjas György filmjében, a Falfúróban


a lakótelepi mosókonyhában testépítő klubot rendeztek be.

Akkoriban a legnépszerűbb táplálék kiegészítő a body buildereseknek a Sportrobi volt, mivel másmilyen magas tejfehérje tartalmú koncentrátumhoz nem is lehetett hozzájutni.

Illés Norbert egy 2004-es interjújában így korszakolta a hazai body building történetét: „A hazai bodys történelmet és társadalmat nyugodtan bonthatjuk olyan korokra, korosztályokra, hogy az ősbody még a Sportrobi előtt volt, hőskor a Sportrobi idejében és a modern kor, amelynek tagjai már nem élhették meg az élményt.”

És végül, bár nem szorosan a testépítés témájához tartozik, de a test szimbolikus használatáról is szól a tetoválás, melyet a szocialista időszakban egyértelműen elítéltek. A tetoválásokat a testet elcsúfító jegyként értékelte az IM.

A „Bőrgyalu” című, az 1975. júniusi számban megjelent cikk szerint, akinek szentkép volt a hátán, azt beengedték a strandra, akinek viszont „pornóábra”, azt kitiltották. A cikk nagyobb részben arról szólt, hogyan lehet megszabadulni a bőrt elcsúfító ábráktól, elrettentő példaként idézte a szerző azt, amikor valaki cigarettacsonkkal égette ki a tetoválás helyén bőrét, vagy citrommal dörzsölte. Egy 1977. szeptemberi írás szerint a „tatu” a


„fejlődés alsóbb fokán álló népeknél divatos”,

illetve a második világháború alatt a koncentrációs táborok foglyait tetoválták számokkal. A tetoválástól megszabadulni akarók egy részét az újságíró úgy ábrázolta, mint akik intézetben nőttek fel, és ott tetették magukra a feliratot, például azt: „Zsötem.”

Ugyanezen írás szerint a vájáripari tanuló iskolában az számított menőnek, aki csontvázat tetováltatott magára. A deviánsként ábrázolt jelenségről szóló írás végkövetkeztetése, hogy a tetováltak semmiben sem különböznek az ősembertől és megbélyegzettek maradnak örökre.

Bár a hazai testépítés történetének alapos feldolgozása várat magára, azt leszögezhetjük, hogy a szép test, a koronként változó szépségideáloknak való megfelelési vágy örök marad. Michelangelo Davidjának látványa a mai nézőket is lenyűgözi.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS