Moldvai magyar nyelvjárás: te tudod, mi az a mesény?

Már tudjuk, hogyan adnak útbaigazítást Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Nagykárolyban.

Ebben a részben megtudhatjuk, hogy "mit jelent" csángóul a sűrűlő és a mesény. A nyelvjárás-sorozatunkban a megszokottól eltérően eddig nem a vidék, hanem a városok dialektusait mutattuk be, de ezen most változtattunk. A moldvai magyar nyelvjárás bemutatásakor egy falusi variációval példálózunk, amelyet egy lábnyiki magyar egyetemista szemléltet, az általa átírt szövegverzióban.

Előadja: Laczkó Alina, diák

Moldva északi részén, a Moldva és a Beszterce alsó folyásának területén, valamint a Szeret középső folyásának táján, Románvásár és Bákó környéki falvakban él a moldvai magyarok nyelvileg archaikusabb, nyelvileg mezőségi jellegű csoportja, délebbre pedig, a Tatros és a Tázló völgyeiben a népesebb székelyes csoport.

Ebből a történeti és nyelvi tagolódásból származik a moldvai magyarok megoszlása: 1. északon a legarchaikusabb, nyelvi sajátosságaiban egyébként is elütő csoport, mezőségi jellegű (északi csángók), Bákótól délre egy magyar nyelvi vonásaiban kevert, átmeneti területet találunk (déli csángók), 2. ennél délebbre és keletre, az említett patakvölgyek települései alkotják a székelyes moldvai vidéket. A moldvai magyarok mezőségi (északi) és székelyes csoportjának nyelvjárása között

olyan jellegű különbségek vannak, mint a mezőségi és a székely nyelvjárás között.

Az északi nem különbözteti meg a nyílt és a zárt e-t, a székelyes megkülönbözteti, sőt néha olyan, egészen nyílt fokozatban, mint a háromszéki; az északira nem jellemző a zárt a és á, a székelyesre jellemző; az északiban, román hatásra, gyakran előfordul a veláris ă és î; az északira jellemző a zárt í-zés (gyakran rövid i-vel: idessz, szetit ’sötét’, ebid), mint a mezőségire, továbbá a nyílt a-zás (szunyag, asszan), az e-zés (büdessz, hüessz ’hűvös’, közett).

Már a korai kutatók felfigyeltek az archaikus mezőségi csoport „selypes”, sziszegő, sz-elő ejtésére (s helyett sz-t ejtenek: szok, szo ’só’, filyesz ’füles, azaz: nyúl’, mászik ’másik’, illetve gyakran ez utóbbi lágy, palatalizált változatát). Ezzel párhuzamosan a zs helyett z-t ejtenek, a cs helyett c-t, a ty helyett cs-t, a gy helyett dzs-t (zákk ’zsák’, várazba, kiciddég ’rövid ideig’, kucsa, csuk, dzsermek, madzsar). Szintén román, ill. közvetve szláv hatásra fordul elő számos mássalhangzó lágyított, palatalizált ejtése. Szintén a mezőségi típusúban őrződött meg a régi magyar nyelv ly fonémája: ilyen, ulyan, kölyök.

A csángó nyelvjárás megőrzött számos régies tőváltozatot, igealakot:

riu ’rí, sír’: riuttam, hiu ’hív’: hiusz, hiutt; iuttam ’ittam’. A névszói származékokban megfigyelhető a kicsinyítő, becéző képzők gyakori előfordulása, általában a beszéd ebből is következő erősebb érzelmi telítettsége (facska, száncsó, apika, lányika, ángyó).

Azonos jelentésű szópárokban is tükröződik az északi csángó archaikusabb volta. A következő párokban az első szó az északiból való, a második a székelyesből: szültü – furuja, szérik – fáj, szebessz – savanyó, kigyotyukmony – kégyótojás, filyesz – nyúl.