2022. december 5. hétfőVilma
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Családi hétvége egy impozáns szabadtéri romkocsmában

Sipos Zoltán 2010. augusztus 30. 17:42, utolsó frissítés: 17:42

Nézelődni, felfedezni, enni, inni, barátokkal találkozni: ez a Bonchidai Kastély Napok lényege.


Ha röviden meg szeretném fogni a Bonchidai Kastély Napok lényegét, akkor ez a szervezők részéről valahogy így hangzana: van egy épületegyüttes, mely Erdély egyik legfigyelemreméltóbb birtoka, melyet azonban valamiért elfelejtett, pusztulni hagyott az erdélyi magyarság. Hogy a birtok ismét az erdélyi társadalom fontos közösségi helye legyen, hogy újra beépüljön a köztudatba, azzal lehet elérni, hogy évente megszervezik itt a Bonchidai Kastély Napokat.











A résztvevő viszont nagyjából így látja: a Kolozsvár melletti Bánffy-palota, bár nagyon közel van, mégis mintha kirándulás-hangulata lenne az egésznek, kizökkent a hétköznapokból. A romos épületek körül kiválóan el lehet tölteni egy hétvégét, nézelődni, felfedezni, enni, inni, barátokkal találkozni – végső soron nem nagy ügy az egész, mégis hangulatos. Jó ott lenni.

A palota udvarán környékbeli kézművesek, mesteremberek, kiskereskedők gyűlnek össze. Koncertek, bábszínházi előadások, gyermekeknek játszóház, kézműves foglalkozások, lovasbemutatók, kiállítások – a program szerint állandóan van valamilyen esemény, bár ottlétünkkor semmi kihagyhatatlant nem láttunk.





A kastély udvarán kószálva úgy láttuk, ezt nagyjából mindenki így gondolta: a színpad előtt például sosem volt nagy tolongás, ki-ki sétált, beszélgetett, elvolt. Végső soron egy óra alatt meg lehet úgy nézni az egészet, hogy az ember még egy sört is megiszik a rég látott ismerősökkel valamelyik sörsátorban.





Mivel a nagyobbik fiamat elsősorban a lovak érdeklik, ezért aránytalanul sok időt töltöttünk az istállók körül. Mindkét nap volt valamilyen lovas program: szombaton délben sztánai lovasok tartottak lovas bemutatót, amit persze hogy lekéstünk. Szerencsére a lovak délután is ott voltak, és bár a gyermek-lovagoltatás sehol nem szerepelt mint lehetőség, nem kellett kétszer kérni a lovászt, vezesse körbe a ló körül nyüzsgő gyermekeket.

A családi programnak álcázott riportút aztán alig másfél óra bonchidai tartózkodás után hirtelen véget is ért szombaton. Egy óvatlan pillanatban Ákos fiam ugyanis úgy gondolta, a kerti csap jó játék – pár másodperc múlva tetőtől talpig vizes volt.







A vasárnap reggel tízkor kezdődő lovasbemutatót is szinte sikerült lekésni – azonban szerencsére a lovasok is késtek bő egy órát, így mi éppen jókor érkeztünk meg. Míg a szombati, sztánai lovasok inkább ősmagyarosra vették a formát, a vasárnap bemutatkozó műlovardák lovasai már hagyományos, makulátlan lovaglófelszerelésben ugrattak. Bár a gyermek-lovagoltatás értelemszerűen itt sem szerepelt a programban, nem volt lehetetlen potyázni egy kört a bemutató végén, és sikerül kideríteni, hol vállalják, hogy hároméves kisgyermekeket lovagolni tanítsanak.







A régiségek vására némi csalódást okozott: egyrészt nem volt túl sok árus, másrészt a kínált tárgyak sem tűntek különösebben érdekesnek. Miközben jó részük egyszerűen csak régi, elég rossz állapotú kacat volt, az árak meglehetősen borsosnak tűntek.

Persze nem meglepő ez: egy régiség-kereskedővel beszélgetve kiderült, Romániában ez a szakma is haldoklik – üzletet nem érdemes fenntartani, a régi házak padlásai, mint lelőhelyek, már rég nem tartogatnak annyi meglepetést, mint hajdanán. Ráadásul sok nyugati kereskedő vásárol fel tárgyakat, majd viszi „ki” eladni.

Az árus elmesélte, ő ma már franciaországi bolhapiacokról hozza a régiségeket eladni, azonban itthon, vásárokban leginkább csak a régi csecsebecsék fogynak. A bonchidai vásár is csalódás volt – árulta el, hozzátéve, hogy csak Magyarországon vagy még nyugatabbra szokott jó üzletet kötni.

A gasztronómiai bemutató is rajta volt a „must see” listánkon, ám sehol nem sikerül nyomára akadni vasárnap. Utólag sikerült beszélnünk olyan személlyel, aki meg is kóstolta a Kiss Tibor-féle paellát, de ez persze különösebben nem tudott feldobni. Az ebédet így klasszikus, különféle sült húsokra alapozó lacikonyha-menüből lehetett megoldani, a kötelező, bár finom kürtőskaláccsal – és az árak sem voltak különösebben barátiak.














Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS